Az előzményekből sejteni lehetett, hogy az elhagyatott inotai hőerőmű hatalmas lehetőség lehet olyan kreatív erők számára, akik megfelelő látásmóddal, hozzáértéssel (és persze nem utolsósorban biztos anyagi forrással) az elhagyatott, monumentális épületekből létrehozhatnak egy speciális, posztapokaliptikus hatású teret.
Ami nem olyan, mint egy béna greenbox háttér, hanem átélhető és elhihető lesz.
Arról, hogy a négynapos fesztiválon „bentlakóként” milyen volt élni, vagy hogy milyen szervezési, kapacitásbeli hibák léptek fel, nem tudok hitelesen beszámolni, mivel csak a szombati napra látogattunk ki, délután érkeztünk, amikor még a parkolás is flottul ment, és egy babával a hasamban az éjjeli technózásból is kimaradtam.
Mondanám, hogy az utóbbit bántam, de kimondottan jó érzés volt azzal a tudattal elindulni, hogy ezúttal egy olyan fesztiválra megyek, ahol – ha minden jól megy – a vizuális érzékelőim is durva ingerdömpinget kapnak. Jó volt úgy alámerülni az élményeknek, hogy ezekből az ingerekből már a születendő fiam is érzékel valamit, és kap egy kis ízelítőt abból, hogy az anyjának milyen az ízlésvilága.
Hozzáteszem, a lelkes hangvétel abból is fakad, hogy abszolút az INOTA célcsoportjába tartozom, fétisem a brutalista építészet, az elhagyatott, szocializmusból megmaradt ipari létesítmények, a falakból kilógó kábelek és a szinte ordító, hatalmas terek. Perverz módon szeretek a panelrengetegekben bolyongani és fölém tornyosuló betonépítményeket nézni, ehhez kapcsolódóan pedig vonz minden, ami zeneileg és vizuálisan kiegészítője lehet az ilyen épületeknek.
Fotó: Neményi Márton
Ebből pedig nem volt hiány Inotán:
a széntüzelésű hőerőmű az 1950-es években, a kommunizmus idején épült, és egykor az ország egyik legnagyobb ipari létesítménye volt. Az itt található grandiózus terek hangulatára több tucat művész kísérleti textúrákkal és atmoszferikus elektronikával erősített rá. Fun fact, hogy sokukat úgy csábítottak el a nulla kilométeres fesztiválra, hogy a szervezők fotókat küldtek a helyszínről. Ez pedig elég motiválónak bizonyult: a turbinacsarnok, a hűtőtornyok és a hatalmas fűtőterem kanyargós lépcsői és emberi méretű csövei kellőképpen inspirálták a meghívott hazai és külföldi képzőművészeket.
Így a fesztivált például az elektronikai kortárs zseni, Berlinből érkező Nils Frahm nyitotta meg, de ő csak a zenei repertoárnak egy kis szelete volt, ami simán felért bármelyik nemzetközi, hasonló fesztiáválok line upjához.
Kimondottan vonzó volt a fesztiválban az, hogy nem lehetett találni olyan zárt termeket is, ahol a zenei élmény a maxra van hangolva. Ilyen volt a Zene háza koncertterem, aminek értelemszerűen limitált volt a befogadóképessége, Az egykori művelődési ház színháztermében úgy lehetett ültetett koncertet nézni, hogy a napijegyekhez képest plusz, napi 4 ezer forintos (vagy külön 6500 forintos) kiegészítő jegyet vásároltunk.
Fotó: Neményi Márton
De még így is nehézkes volt a bejutás, sőt, még sajtósként sem lehetett hamarabb, könnyebben elfoglalni a helyet. Ez az eljárás egyébként nem túl szerencsés, és nem azért, mert újságíróként kivételezésre vágyom, hanem mert ilyenkor azért érkezünk a helyszínre, hogy beszámoljunk, ám ha nem tudunk bejutni egy-egy fontosabb eseményre, a tudósítás is hiányos lesz. Nekem egyébként szerencsém volt, még bepréseltem magam a Forest Swords koncertjére, aki láthatóan nagyon élvezte a helyet, a közönség pedig azt, amit a színpadon művelt.
A turbinacsarnok volt az egyik kedvenc helyszínem, valószínűleg nem csak nekem, hiszen a vizuális fényjátékokkal és vetítésekkel sokkal több lett, mint egy egyszerű bulihelyszín, vagy a kábszerezett elmére pozicionált visual. Utóbbinak is megvan a maga szépsége, lényege és funkciója, de az inotai ennél azért több volt, a látottak hatására mindenmentesen is boldogan villogtak az agyam különböző területei.
A szerző a turbinacsarnokban (Fotó: Neményi Márton)
A hangosítás is precízen kidolgozott volt, amiket láttam koncerteket, azok mind profin szóltak, és mindemellett a kiválasztott előadók is jól működtek a környezetükben, egyszerűen a látványvilág, a hely aurája és a hang úgy reflektáltak egymásra, hogy végül egy kerek egészet alkottak.
Keserédes szerencse, hogy a furcsán bizonytalan jelenünk életérzése, amire rávetül egy kissé vészjósló jövőkép, még inkább átélhetővé tette az pusztulásnak indult ipari létesítmény hangulatát.
Volt miből nagyot álmodni
Egy Telex-cikkben negatívumként hivatkoznak arra, hogy a magenta, azaz Telekom-színben pompáztak esténként hűtőtornyok, és ezt a helyszínen én is szóvá tettem a kollégámnak, ugyanakkor el tudtam fogadni ezt a kompromisszumot, elvégre egy fesztivál nehezen tud működni támogatók nélkül. Itt pedig ebből sem volt hiány, a fesztivál a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program kiemelt eseményeként valósult meg, ami azt jelenti, hogy EU-s és állami pénzekkel is tudtak operáltak, plusz a Telekom és a Coca-Cola is beszállt a buliba.
Fotó: Neményi Márton
És ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, bár én alkoholt nem ittam, egyéb ételt-italt azért fogyasztottam. Ha egy finom olasz pizzát vagy kézműves hambit szerettél volna enni, kb. belvárosi árakra számíthattál, egyedül a nagyszínpad környékén voltak jobban elszállva az árak. Plusz pont, hogy az ételes pultoknak kialakított tér nagyon meghittre, kedvesre sikerült, és a betonkomplexum egyfajta oázisaként működött.
Ami az italárakat illeti, egy korsó csapolt Dreher 1300, félliteres dobozos 1400 forint volt, az alkoholmentes Kombucha 1900 forintba fájt, szóval szokásos fesztiválárakkal találkoztunk. A bentlakók egyébként bármit bevihettek magukkal a kempingbe, ők a közeli boltokban tudtak bevásárolni.
Az egyik legmegkapóbb élmény, és ez volt a fő látványossága is a fesztiválnak, a fényinstalláció volt az egyik hűtőtorony belsejében. A pár perces performanszt kisebb csoportokban lehetett megnézni, és itt a sajtójegyemmel végül nagyon jól jártam, mert az elsők között csekkolhattam be a hőerőműbe.
Szürkületben érkeztünk, ami véleményem szerint hozzátett az élményhez, amikor már a fényjáték is látható volt, miközben a hőerőmű málladozó, robusztus belseje sem tűnt el a sötétben. Mások nem voltak ilyen szerencsések, és esténként hosszú sorok vártak arra, hogy beléphessenek a hőerőműbe, és megnézzék a fesztivál fő attrakcióját. Az egyik ismerősöm két órát ácsorgott, mire bejutott.
Az ipari komplexum egyébként a várpalotaiak életében a mai napig meghatározó, hiszen évtizedeken át biztos megélhetést biztosított, így a fesztivált is örömmel fogadták a lakók, akiket be is vontak a fesztivál munkálataiba. Ez a pár nap egy kis anyagi fellendülést jelentett a környékbelieknek is, hiszen a környék szálláshelyeivel, taxitársaságaival, vendéglátóhelyeivel és egyéb kisvállalkozásával kapcsolatban álltak, nagyrészt ők biztosították az infrastruktúrát, és a fesztivál területén dolgozók egy részét.
Fotó: Neményi Márton
Nekünk éjfél után, amikor a nagyszínpadnál és a turbinacsarnokban elkezdődtek a jó értelemben vett, sötét techno szettek, és a tömeg ütemes, mindent elengedő táncba kezdett, ért véget az az inotás szombatunk, de bebulizás nélkül is teljesen elégedetten indultunk vissza Budapest felé. Abban hallgatólagosan megállapodtunk, hogy ez a fesztivál végre – még ha egy alkalomra is – betöltött egy elég nagy űrt a hazai piacon, és végre azok is komfortosan létezhettek egy fesztiválon, akik a zenei szubkultúra előadóira kíváncsiak, és nem félnek átérezni egy lehetséges sötétebb jövő vízióját. És hogy ebben a jövőben benne lesz-e az INOTA fesztivál? Azt egyelőre nem tudni, sok tényezőtől függ, az idei esemény visszhangjától, és nagy eséllyel attól is milyen anyagi forrásokból tud majd dolgozni a fesztivál.