Viszonylag ritkán kezdek mondatot azzal, hogy „bárcsak így” vagy „bárcsak úgy”, de ma szokásommal ellentétben megtettem. Mondom miért. Mikor reggel, munkába menet végigpörgettem a hírfolyamomat a Facebookon, megakadt a szemem egy poszton. Hazudok, nem is a poszton akadt meg a szemem, hanem a poszthoz mellékelt fotón, amin egy darab női kéz látszott. Egy kéz, öt ujj, öt tövig vágott köröm, mellettük pedig a véresre kapart körömágybőr.
Igen, megakadt a szemem ezen a nyers, szokatlan fotón. Leginkább azért, mert bármikor is nézek a kezeimre, nagyjából pontosan ugyanezt a képet látom; a tövig rágott körmökkel és a véresre kapart körömágybőrrel. Fogalmam sincs, mikor kezdődött, de az egészen biztos, hogy mire elkezdtem az általános iskolát, már elég látványos volt a dolog. Annyira, hogy az akkori osztályfőnököm szóvá is tette a dolgot az anyukámnak.
Anyukám otthon persze elővett. Leültetett és beszélgetett velem arról, hogy mennyire csúnya, rossz szokás ez, hogy ha tovább kapargatom a bőrt, sosem lesznek szépek a kezeim. Emlékszem, próbáltam én megállni; megfogadtam, hogy soha, soha többet nem nyúlok a kezeimhez, talán pontosan ezért, engem lepett meg a legjobban, mikor a nap végén újabb és újabb sebekkel gyarapodott az amúgy sem kis gyűjteményem.
Egy-két hónappal később, mikor a kezem csúnyább lett minden addiginál, az ofőm és anyukám kétségbeesett lépésre szánták magukat: kesztyűt adtak rám. Vastag, téli kesztyűt, amit nem csak a szünetekben, de az órákon is hordanom kellett.
Én még az a generáció vagyok, aki annak idején töltőtollal tanulta a szépírást, nem kell részleteznem, milyen esélyekkel indultam szépírásban, vagy az írásban úgy általában. Arról pedig már tényleg ne is beszéljünk, hogy emiatt évekig én voltam a „furcsa” lány az osztályban.
És ennél a pontnál kanyarodnék vissza a történet elejére, amit úgy kezdtem, hogy nem kezdek „bárcsak”-kal mondatot, de ma igen. Merthogy a képet látva – és az emléket felidézve – arra gondoltam, bárcsak lett volna internet, közösségi média, és néhány ilyen poszt már akkor, 30 évvel ezelőtt is. Akkor talán hamarabb kiderül, hogy ez a körömrágás/tépkedés nem afféle rossz szokás, amit egyszer csak majd varázsütésre kinövök, hanem valami egész más.
Valami sokkal mélyebb, összetettebb dolog tünete, olyasminek, amit én aztán csak 20 évvel később tudtam először rendesen a nevén nevezni, és ami egészen addig a pillanatig rendszeresen nehezítette-akadályozta-bénította az életemet.
A poszt szerzője, Megan Lyne Ferrero a nyers képpel egyébként arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a szorongás sokkal, de sokkal több annál, mint hogy valaki ideig-óráig kellemetlenül érzi magát egy helyzetben (ahogy azt egyébként sokan hiszik még ma is).
- Szorongás a megmagyarázhatatlan mellkasi szorítás, a kontrollálhatatlan sírógörcsök és az állandó kattogás.
- Ahogy szorongás az is, ha valaki addig rágja/tépkedi/kaparja a körmeit (és a körömágybőrét), amíg az vérezni nem kezd – sokszor úgy, hogy ezt egyébként észre sem veszi.
- Vagy az, ha valaki 20 percet ül a bevásárlóközponttal szemközt a parkolóban, erőt gyűjtve ahhoz, hogy bemenjen, de végül inkább hátraarcot csinál, és hazaautózik.
- Szorongás, ha valaki egy nap többször megkérdezi a párját, szereti-e, csak mert neki magának épp nehezére esik szeretnie saját magát.
- Vagy az, ha nem válaszolsz azonnal egy üzenetre Messengeren, hetekig, olykor hónapokig tologatod magad előtt, közben pedig valahányszor rápillantasz a küldő nevére, összeugrik a gyomrod.
És még hosszan sorolhatnánk. Mert a szorongás nem egy múló kedélyállapot, hanem egy mélyről jövő, megmagyarázhatatlan, és közben mindent elsöprő, bénító érzés, amikor úgy érzed, a dolgok egyszerűen túlnőnek rajtad, egészen addig, amíg már képtelen vagy megküzdeni a legegyszerűbb, legmindennapibb dolgokkal is.
