Nagy Réka stoppos

Toporogva állok a megbeszélt helyen. Állítólag mindjárt esik, úgyhogy aggódom, hol is fogunk elmerülni a beszélgetésben. Persze állhatnék ugyanígy éjszaka egy autópálya lehajtója mellett, egy szál hátizsákkal, bakancsban, széldzsekiben is. Vagy tengerparton egy sziklás szakasz lélekvesztő kanyarulatának fordulójában, 42 fokban, és hallgathatnám a dühösen dudáló és üvöltöző olaszokat, hogy mit keresek én ott (különböző olasz káromkodásokkal színesítve a mondatot). És csak várnám, hogy valaki felvegyen végre. Nagy Rékával sűrűn megesik ilyesmi. Ahelyett viszont, hogy eltántorítaná az „ilyesféle” utazástól, még inspirálja is. Ugyanis Réka stoppos versenyeken is indul. Igen. Van ilyen. Magyarországon is.

Mikor utazol újra? A közösségi médiában felbukkanó képeid sorra azt mutatják, hogy szinte folyamatosan a világot járod.

Igazából sokféle dolgot szeretek és csinálok is egyszerre. Utazni is. Csak az a zavaró, amikor folyton azt kérdezik, miből telik nekem erre?

Fotó: Nagy Réka

És miből?

A keresetem közel sem annyi, hogy lázasan kutassam a repülőjegyeket naponta a neten. Szerintem rengeteg olyan lehetőség, fórum van, ahol ma már nem nagy dolog találni egy „szinte ingyen” utazást. Ezeket nem feltétlenül kell klasszikus vakációnak gondolni. Mert járnak munkával, erőfeszítéssel is, de van a másodlagos hatás is: a világlátás. Szó szerint.

Vannak emlékeid, milyen volt gyerekként utazni?

Gyergyóra sokat jártunk, emlékszem az utazási kalandokra is. Például arra, hogyan szorult össze a gyomrom, mikor apukámat a csendőrök leszállították a határon. Nagyon féltem egyedül a vonaton, pedig már tizenkettő is lehettem, szinte nagylány. Ő mindig mondta ilyen helyzetekben, hogy nyugodjak meg, semmi baj nem lesz, ha fent is maradok és elindul a vonat, rendben leszek.

Fotó: Nagy Réka

Ezt vajon hogy értette?

Igazából folyton magabiztosságot sugárzott felém. Hogy képes vagyok visszatalálni hozzá, feltalálom magam, helyén az eszem. De azért bennem mégis ott volt az a félelem…Főképp az egyedül maradás réme kísértett. Rengeteget túráztunk, jártuk a természetet, bámultam a nagy hegyeket és lógattam a lábam a hideg patakokban. Ez olyan meghatározó volt, hogy egyfajta életmóddá vált. Új tájak, új emberek, élmények sora – nekem ez most is nagyon fontos. Leginkább a dimbes-dombos területek vonzanak, bár jártam sivatagban is párszor.

Van az az érzés, hogy valaki szeret utazni, rendben. De hogyan jön a képbe a stoppolás?

Talán akkor, amikor egy barátnőmmel a Börzsönyben egy hetet vadkempingeztünk. Összedobáltuk a cuccainkat, hogy megnézzük Szlovákiát is, de alig volt tömegközlekedés, amivel továbbállhattunk volna. És akkor jött az ötlet, hogy próbáljunk meg stoppolni. Nem is volt nálunk semmi, amire kiírtuk volna, hogy hova megyünk, csak a tipikus ujj-jelzést mutattuk, ahogy ismertük. Meg is állt egy Lada-szerű autó, benne négy munkással, akik hazafelé tartottak. Nem beszéltek semmilyen általunk ismert nyelven, elmutogattuk, hogy utaznánk és mondtuk a település nevét. Néztük az autót, meg a benne ülő négy embert, és akárhogy is számoltunk, valahogy nem jött ki a matek, hogy fér el még két lány abban az autóban… Így történt, hogy a legeslegelső stoppolási kísérlet végül hátralépéssel végződött. Van egy bizonyos vészcsengő bennem, ami megszólal a számomra veszélyesnek tűnő helyzetekben. Nem, nem a józan eszem az! Azóta is így működöm, figyelek az ösztöneimre. Megszámlálhatatlan sokszor stoppoltam már, de mindösszesen kétszer volt, hogy az érzéseim alapján kiszálltam az autóból, pedig láthatóan semmilyen külső jel nem indokolta. Ilyenkor kérem, hogy álljon meg és kiszállok.

Fotó: Nagy Réka

Akkor elmondhatjuk, hogy te egy bátor csaj vagy?

Inkább bizalmam van az emberekben. Valójában nekem a stoppolás egyfajta önterápia. Én pszichológushoz járás helyett is stoppolok. Az ősbizalom jó dolog, de a mai világban inkább trenírozni kell magunkat, hogy felidézzük ezt az érzést mások felé. Alapból szinte szélsőségesen nyitott vagyok, de célom, hogy magamnak és másoknak is bebizonyítsam, hogy az emberek – bármilyen furán hangzik – alapvetően jók. Persze nem azt mondom, hogy most boldog, boldogtalan stoppoljon és érezze át ő is, hiszen ez sem mindenkinek való. Megesik, hogy több órát kell állni egy helyben, reménykedve, hogy megáll valaki. Hidegben, szélben, esőben. Képzeld csak el! Felemeled a kezed a nemzetközi stop jellel, a másik kezedben egy tábla, hogy mi az úti célod. Közeledik az első, autókból álló blokk. Négy autó suhan el, úgy, hogy látnak, de nem akarnak látni. Egyedül vagy ketten ülnek az autóban, hely van bőven. De te mégis istenhozzádot intesz, és nem az öklöd rázod utánuk. Mert nem tudhatod. Nem lehet világos számodra, nekik milyen élményeik vannak.

Fotó: Nagy Réka

Volt, hogy egy autóban töltött idő után valahogy folytatódott a kapcsolat?

Ó, sokszor. Van, hogy befogad egy család, akár arra az éjszakára. Grúziában voltunk, ahol két férfi vett fel minket. Mivel nem tudtak angolul, azt mondták, hogy hazavisznek, és a gyerekeikkel beszélhetünk. Mert sok kérdésünk volt, helyi információkra voltunk kíváncsiak. Kézzel, lábbal mutogattunk, végül tényleg hazavittek a családjukhoz. Ott is aludtunk náluk. Tényleg annyira nyitnak feléd, és befogadnak a bizalmukba, az életük egy szeletébe nyersz bepillantást. Egy valódi grúz család estényi élete nagyon sokat mond arról a népről. Ezt máshol nem tapasztalod meg. Turistaként vagy vendégként egy adott országban, figyeled, ahogy az utcán élnek, viselkednek, de amikor ott vagy az életükben, látod, hogy isznak, veszekednek, táncolnak, jól érzik magukat, akkor rögtön nem a sztereotípiák mentén látod az országot.

Mesélj ezekről a stopposversenyekről!

Ezek a versenyek inspirálnak. Nem egyszerű, sok csűrcsavar és kreatív szellem kell hozzá. Egy couchsurfing során találkoztam a versenytípus szervezőjével. Ő mesélte, hogy mi is ez, miért is jó. Egy évben két versenyt rendeznek. Régebben három-, ma már kétnapos versenyek ezek, és külföldre is kiruccanunk, miközben résztvevői vagyunk ennek az élménynek.

Fotó: Nagy Réka

Szóval el kell jutni A-ból B-be, és ezt bizonyítani is kell?

Túl egyszerű lenne (nevet). Aki eljön egy ilyen versenyre, többnyire már van egy jelentős stoppos előélete. Kapsz egy füzetet és a benne lévő instrukciókat végre kell hajtanod ahhoz, hogy a pontjaid sikerre vigyenek a végén. Például, hogy adott helyen fényképezkedj a falu polgármesterével. Vagy készítsetek egy videót, ahogy a sofőrrel Pink Floydot énekeltek. Vagy készítsünk egy videofelvételt úgy, hogy egy álló helyzetben lévő, sárga, kék ponyvájú, bizonyos típusú kamion mellett állunk és énekelünk.

Vagyis a recept: légy őrült, kitartó és szemtelen. Valószínűleg van egy korhatár, ami behatárolja, hogy leginkább fiatalok választják ezt a játékot.

Dehogy! Én például többször voltam anyukámmal. És jó volt! Ő is élvezte, és nemhogy akadályozott volna bármiben, hanem közösen éltünk át életre szóló élményeket. Nagyon megerősítette a kettőnk kapcsolatát. Van egy mély anya-lánya kapcsolat élményem. A Balaton környékén felvett minket két nagyon fiatal lány, akik egy márkás kabrióban ültek. Mi pontosan úgy ülünk egy zörgő platóval bíró kisteherautó rakterében, mint egy modern autóban, szóval arcunk sem rebbent. Elindultunk, és fújta a hajunkat a szellő. Ránéztem anyukámra, és sugárzott belőle a boldogság… A tekintetéből pedig látszott, hogy mennyire fantasztikus élményben van része. Ő ezt csinálhatja, és a lányával együtt élheti át. Sosem felejtem el azt a pillanatot.

Nyertél és kiestél már ilyen versenyen?

Többször voltam dobogós, egyszer nyertem. De volt olyan is, hogy kiestem, vagy hogy egy perccel a lezárás előtt estünk be. Ha nem érsz be időben, akár egy perc késéssel futsz be, már kiestél a játékból. Mondjuk, vasárnap vissza kell érni Budapestre hat órára, ha nem jössz időben, még akkor is ha megcsináltál mindent, veszítettél. Hogy bizonyítsd, ott voltál, szelfit kell készítened a város nevét mutató táblával. Csakis kétfős csapatok indulhatnak és feltétel, hogy a tizennyolc éves kort betöltse a játékos. Közben pluszpontokért GPS-koordináták alapján megkereshetsz kisebb tárgyakat, vagy egy kék szigetelőszalaggal rögzített zacskót találhatsz egy fán, és meg kell mondanod, mi van a papír hátuljára írva filccel. Ezek akár gyerektáboros feladatnak is tűnhetnének, ha nem tudnánk, hogy mennyi utazással és stresszel is járhatnak. Persze izgalmas kaland is egyben!

Fotó: Nagy Réka

Mesélsz pár kalandot?

Megesett, hogy anyuval voltam versenyben, és egy autós kitett minket a sztráda kellős közepén, ahol jól tudtuk, hogy tilos sétálgatni… Mi azért igyekeztünk mihamarabb elmenni onnan, de a motoros rendőrök gyorsak voltak és lefüleltek minket. Anyu bevetette magát, hogy egy férfi udvarolt nekem és összevesztünk vele a kocsiban, majd kirakott bennünket. És nagyon jó fejek voltak a rendőrök, mert villogóval és szirénázással lekísértek a következő elágazásig minket, ahol már biztonságosan tudtunk tovább stoppolni. Anyunak ez volt az első versenye és borzasztóan élvezte, hogy kiléphet a komfortzónájából. Egy másik merész történet, hogy megállt egy férfi, beszálltunk a kocsijába és beszélgettünk. Elmondta teljesen nyíltan, hogy ő végül is strici, így magyarosan. Lányokat véd meg, akik az ősi szakmát űzik az út mellett. Elő is vette a készletét, késeket egy összegöngyölt bőrtasakban, és akkurátusan kipakolta a kocsira. Közben kiderült, hogy „van egy kis dolga”, így vele maradtunk, amíg az erdőszélen bement egy házba. Bíztunk benne, hogy semmi törvényellenes nem történik, de nem féltünk. Épp egy fiú társammal is voltam ráadásul. Kijött rendben, és elvitt minket a kért állomásra. Amúgy, amikor az embert hajtja a versenyszellem, működik az adrenalin, sok esetben nem mérlegel.