Suzanne Heywood addig megszokott élete 6 éves korában véget ért, amikor az édesapja eldöntötte, hogy a család körbevitorlázza a Földet. Az Angliában élő gyerek kénytelen volt elszakadni a legjobb barátjától, Rusty nevű imádott kutyájától és a babaházától.
Apja Cook kapitány harmadik útját akarta újra megtenni, ami körülbelül három évig tart. Ez nagyon hosszú idő, de az ígérte, mire Suzanne 10 éves lesz, hazatérnek. De nem így történt. Egy évvel a döntés után, 1976-ban a négytagú család kihajózott Angliából, és a lány csak egy évtizeddel később, 17 évesen jutott haza. Egyedül.
Minderről a ma már 54 éves Suzanne Heywood a Wavewalker: Breaking Free című, idén megjelent könyvében mesél.
Gyerekkor egy világjáró vitorláson
Suzanne már az utazásuk kezdetén, kisgyerekként megtapasztalta, milyen veszélyes tud lenni az óceán. Pár hónappal azután, hogy elhagyták Angliát, egy óriási hullám lecsapott a hajójukra, amikor az Indiai-óceán déli részén haladtak. „Abban a balesetben betört a koponyám és eltört az orrom, és többszörös fejműtétet kellett elviselnem érzéstelenítés nélkül egy kis atollon, amelyet végül az óceán közepén találtunk.”
Eleinte csak ők voltak négyen a hajón: Suzanne, az apja, az anyja – aki nem is szeretett vitorlázni –, valamint egy évvel fiatalabb öccse. A hosszabb szakaszokon gyakran előfordult, hogy alig maradt friss ételük, és olykor a vizük is vészesen kifogyott. Ilyenkor konzerven és szárított élelmiszereken éltek, és az apa fejenként csak egy-egy pohár vizet engedélyezett ivásra és mosásra. A gyerekek kemény munkára voltak fogva: Jon, a testvére a fedélzeten segített, Suzanne pedig főzéssel és takarítással töltött órákat.
De az élet nem csak fizikai értelemben volt kemény a Wavewalkeren. Ha egy hajón töltöd a mindennapjaidat egy évtizeden át, esélytelen, hogy legyenek igazi barátaid, és iskolába sem járhatsz. Az időközben tinédzserré váló lánynak nem volt privát tere, ahová elvonulhatott volna a hajón, az egyetlen működő vécét a családjával és az olykor nyolc-kilenc fős legénységgel közösen használták. Egy kabinban kellett aludnia a legénység felnőtt férfi tagjaival, ami miatt nagyon sebezhetőnek érezte magát.
Ahogy teltek az évek, egyre világosabbá vált számára, hogy a szüleinek eszük ágában sincs teljesíteni az ígéretüket, hogy hazatérjenek. Suzanne viszont nem tudta elhagyni a hajót, nem volt útlevele és pénze – de ami ennél is fontosabb: nem volt hová mennie.
A szülők hamis narratívája
Évtizedekig tartott, hogy Suzanne fel tudja dolgozni a múltját, és képes legyen elmesélni a történetét. „Amíg el nem értem a biztonságot nyújtó felnőttkort, és nem alapítottam családot, nem tudtam szembenézni a szüleim rólam szóló történetével. Az ő elmondásuk szerint »kiváltságos« voltam. Elvégre egy gyönyörű hajón, a Wavewalkeren nőttem fel, amellyel körbevitorláztuk a világot.”
Gyerekkorának egyik legnagyobb kihívása az volt – amit csak fokozatosan, az idő múlásával értett meg –, hogy a szülei narratívája igaznak tűnt. Tényleg kiváltságos életet éltek, olyan lenyűgöző helyekre jutottak el mint például Vanuatu, a Fidzsi-szigetek vagy a Csendes-óceán déli része. Ám mindezt Suzanne nagyon másként élte meg.
Míg a szüleim számára a Wavewalker a szabadságot jelentette – felhúzhatták a horgonyt és elhajózhattak, amikor csak akartak –, addig számomra börtön volt.
Mr. Gordon Cook és felesége, Mary, valamint gyermekei, Jonathan és Suzanne a Wavewalker fedélzetén a CYC Rushcutters Bay-ben, 1977. november 8-án (Fotó: Stevens/Fairfax Media via Getty Images)
Menekülés az iskolába
Rájött, hogy az egyetlen módja, hogy el tudjon menekülni a hajóról, ha megtalálja a módját annak, hogy tanulhasson. Igyekezett meggyőzni a szüleit arról, hogy írassák be egy iskolába. Végül hat évvel az indulásuk után, 13 éves korában egy ausztráliai iskola levelező tanulója lett. De annak, aki állandóan úton van, a tanulás sem olyan egyszerű. Olyan gyakorlati problémákkal szembesült, mint hogy nem volt postacíme, és nem volt más hely a tanulásra, csak a főkabin a hajó gyomrában.
„Néha elbújtam egy vitorla belsejébe a hajó elején, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy ott senki sem fog keresni. Meg kellett küzdenem apámmal a papírért, ami drága árucikk volt a Csendes-óceán déli részén – írja a Suzanne Heywood. – Valahányszor elértünk egy nagyobb kikötőbe, elküldtem az elvégzett leckéket, és az iskolától azt kértem, hogy a következő kikötőben lévő postahivatalba küldjék vissza. De ha apám úgy döntött, hogy irányt változtat, a leckéim elkallódtak.” A lány mindezek miatt nagy kihívásnak élte meg a tanulást, főképp azért, mert nem tudott beszélni egy tanárral, ha valamit nem értett, vagy csak kérdezett volna. Ennek ellenére nem adta fel, mert úgy érezte, nincs más lehetősége.
Apja vitatja Suzanne Heywood könyvében megfogalmazott állításait (Fotó: magánarchívum)
Három év levelező oktatás után, amikor Suzanne 16, öccse pedig 15 éves volt, a szülők úgy döntöttek, hogy a fiút beíratják egy új-zélandi iskolába. A lány állítása szerint az apja úgy gondolta, Suzanne-nek nem olyan fontos a tanulás, mert úgysem kell majd családot eltartania. A szülők továbbhajóztak, a két tinédzser pedig kilenc hónapra egy kis házban maradt egy olyan országban, ahol csak egyetlen felnőttet ismertek, aki több órányi távolságra lakott tőlük. Apjuk egy bankszámlán hagyott nekik pénzt, amihez a lány az apja aláírásának meghamisításával tudott hozzáférni.
Új-Zélandról az Oxfordi Egyetemre
Miközben testvére iskolába járt, Suzanne folytatta a levelező tanulmányait. Emellett írt minden általa ismert egyetemnek, hogy felvennék-e. A helyi intézmények nem foglalkoztak vele, mert angol állampolgár volt, az angliai iskolák pedig azért utasították el, mert nem tudták felmérni a képzettségét. Végül az Oxfordi Egyetem behívta egy személyes beszélgetésre, miután küldött nekik két esszét. Az apjától kapott apanázst kiegészítette a kiviszüretelésből gyűjtött pénzével, majd vett egy repülőjegyet csak oda. Minden feltett egy lapra.
Nagyon meglepődött, de felvették Oxfordba.
Az első éve azonban nagyon gyötrelmes volt – nemcsak azért, mert alig volt pénze, hanem azért is, mert a hajón töltött évek után nagyon nehezen találta a helyét a társadalomban.
1987-et írtak ekkor. Az első év után aztán talált magának barátokat, és sikerrel vette az akadályokat az egyetemen is. Oxfordi zoológiai tanulmányai után Cambridge-ben doktorált. Az angol kincstárnál helyezkedett el, ahol megismerkedett későbbi férjével, Jeremy Heywooddal – aki kabinetminiszterként több angol miniszterelnök mellett dolgozott –, és három gyerekük született. Ezt követően Suzanne kivételes karriert futott be az üzleti életben, férje azonban 2018-ben meghalt (emiatt felfüggesztette saját könyvének kiadását, és megírta néhai férje portréját és memoárját.)
Suzanne két helyi hajós húzza fel a Wavewalkerre (Fotó: magánarchívum)
Az apa és a testvér visszavág
Amikor Suzanne szülei visszatértek az Egyesült Királyságba, többször is megpróbált beszélni velük a múltról, de mindig védekezően reagáltak, és az egészet elintézték annyival, hogy a végén minden jól alakult.
„Tudtam, hogy valószínűleg elveszíteném a maradék kapcsolatomat velük, ha elmondanám a gyerekkorom igaz történetét. Azonban sosem kételkedtem abban, hogy meg fogom írni a Wavewalkeren töltött időmet – vallotta be Suzanne. – Amikor a gyerekeim elérték azt a kort, amikor én is küzdöttem a magányommal és az oktatáshoz való hozzáférés hiányával, végre egy anya szemével láttam a gyermekkoromat. Tudtam, hogy többé nem kötelességem fenntartani a szüleim narratíváját: a gyermekkorom kétségtelenül szokatlan volt, de soha nem volt kiváltságos.”
Suzanne, pontosabban Lady Heywood – néhai férje ugyanis Whitehall grófja volt – több mint tíz évig írta a könyvét. Azt mondja, meg akarta mutatni a saját történetét, mert annyira különbözik az apja által megírt kalandoktól. Édesapja és testvére, Gordon és Jon Cook azonban a nyilvánosság előtt, a médiában is támadta őt a könyv miatt. Öccse állítása szerint Suzanne igaztalanul állította be gonosztevőkként a szüleiket, és a könyvben szereplő állítások több ponton sem felelnek meg a valóságnak.
A Wavewalker-en (Fotó: magánarchívum)
Jon szerint azt mondja, amikor nem volt a hajón legénység, ő és testvére külön kabinban aludtak, amikor pedig segítők is tartózkodtak a hajón, egy kétágyas, zárható ajtóval felszerelt kabinon osztoztak a testvérek. „Soha nem volt olyan alkalom, amikor neki vagy nekem egy kabinon kellett volna osztoznunk a legénységgel” – jelentette ki.
Suzanne öccse az új-zélandi „elhagyatottságukra” is máshogy emlékszik. „Az a döntés született, hogy egy évet ott töltök az iskolában, az már teljesen Sue ötlete volt, hogy ő is marad, hogy befejezze az levelező iskola utolsó évét az egyetem előtt – mondja Jon. – Mindkét szülőnk megpróbálta lebeszélni a tervről, de ő hajthatatlan volt, és érzelmileg is ragaszkodott a maradáshoz. Volt egy autónk és egy bankszámlánk, amin több mint elég pénz volt. ”
Nincs esély a családi békére
Gordon és Jon azt is kiemelik, hogy a formális oktatás hiánya ellenére mindkét testvér sikeres lett az életben. Jon az új-zélandi iskola elvégzése után a Bristoli Egyetemen tanult fizikát, ezt követte a matematika mesterszak, majd a Cranfieldi Egyetemen doktorált. Jelenleg magas rangú köztisztviselő, nős, három fia van. Azt mondja, a hajón töltött évek határozottan segítették őt az életben, a tapasztalatok, az önbizalom, az önállóság és a „furcsa ismeretek” révén.
A most 84 éves édesapa állítja, hogy a gyerekeik sosem voltak másodlagosak, a tanításuk és a jóllétük prioritás volt neki, illetve felesége, Mary számára. Ezért nem érti, Suzanne miért támadja őket.
Bár a könyv jó alkalom lehetne arra, hogy a családtagok tisztázzák a nézeteltéréseiket, a feszültség nem enyhül. Sőt, valakivel már nem is lesz lehetőség átbeszélni a múltat: Suzanne édesanyja, Mary Cook 2016-ban halt meg szívrohamban. Úgy tűnik, a megbékélés reménye egyre halványul. Ahogy Suzanne fogalmazott: „Évekig úgy éreztem, hogy kénytelen vagyok kapcsolatot ápolni a családommal – de mostanra rájöttem, hogy nem is kell. Ez egy döntés.”
