Joe 29 éves brit férfi. Különösebb tehetsége semmihez sincs, minden tekintetben átlagos, semmilyen vívmány, teljesítmény, esemény nem fűződik a nevéhez, amitől vele kellene indítani egy újságcikket. Hogy akkor miért írunk most róla mégis? Mert Joe épp most vett a Lidlben egy zuhanyrózsát, amely nem csak „gyógyító” bogyókat tartalmaz, és olyan trükkösen ereszti ki a vizet, hogy a lakásban uralkodó nem éppen meggyőző víznyomás erősnek tűnjön, de kuponokkal összesen 4 font 38 pennyt (kb. 2000 forintot) fizetett érte, pedig az ilyesmiért 20 fontot (8800 forintot) is el szoktak kérni!
Aaron szintén brit, és most talált egy előre szeletelt toastkenyeret, amely milliméterre pontosan beleillik a pirítójába. A próbakörről fotót, a második próbálkozásról – mivel az elsőnél izgalmában elfelejtette – videót is készített, ennek pedig most 91 lájkoló és 53 kommentelő örül. Jasper felhőket fotóz, a képaláírásokban osztja meg, milyen állatokat és tárgyakat lát beléjük, az 51 éves Ben az ingvasalási technikáját ismerteti (a lényeg, hogy begombolja azt a részt, ami már megvolt, így biztos nem vasalja ki kétszer ugyanazt az ujjat), Ronald ricottát készít, Barry kontaktot kér az Illuminati titkos szervezethez: ha már annyit hallott róluk, megnézné, mégis mi ez az egész. (Bill Gatesnek már írt, nem válaszol.) John pedig vett egy pipát. Nemhogy nem pipázik, még csak nem is dohányzik, fogalma sincs, miért vette meg, csak megtetszett neki. Most arra használja, hogy pipálást imitálva vitatkozzon a tévével vagy a számítógépe képernyőjével, ha valaki éppen idiótán viselkedik rajta.
Hogy miért jövünk ilyesmivel, amikor fontos, de legalábbis érdekes, vagy többé-kevésbé szórakoztató dolgokról kellene írnunk? Mert igenis kultúrmissziónknak érezzük, hogy bemutassuk az olvasóknak az Unalmas Férfiak Klubja (Dull Men’s Club) nevű nemzetközi szervezetet. Ők az átlagos életet dicsőítik, a mindennapokat ünneplik és minden – férfi és női – tagjuknak és nem-tagjuknak azt üzenik, hogy
bármit is mutat a média, bármivel is győzködnek a ruha- és okostelefon-márkák, vagy éppen a főnököd, teljesen oké, ha leélsz egy életet úgy, hogy nem akarsz kitűnni semmivel és nem szállsz be semmilyen menőségi versenybe.
Azaz kifejezetten erény, ha az ember jelentéktelen és unalmas életet él és nagyívű ambíciók és világmegváltó fantáziák helyett belefeledkezik a mindennapok örömeibe. Akkor is – sőt, akkor csak igazán –, ha ezek az örömök olyan kevesek által művelt és megértett tevékenységeket jelentenek, mint a körforgalom-fotózás vagy a tejesüveggyűjtés.
Steve Wheeler tejesüveggyűjtő (Fotó: The Simple Joys of the Dull Men’s Club)
A legszebb az egészben, hogy ez még csak nem is valami mozgalom, még kevésbé tiltakozás. A név kissé szexistának tűnhet, de szerencsére egy cseppet sem foglalkoztatja őket a férfiasság kérdése, nem pörögnek azon, hogy a szó Jordan Peterson-i értelmében mit jelent manapság férfinak lenni és nem zavarja őket az Andrew Tate-féle alfa- és szigma-hímek ősellensége, a feminizmus sem. Annyira nem, hogy sportról például egyáltalán nem beszélnek: a tagok közt nincs szó fociról, futásról, biciklizésről és tiszteletet érdemlő sportteljesítményekről sem. A jelek szerint az ilyesmi nem eléggé unalmas. (Bicikliszerelős és -festős tippek azért akadnak.)
A Dull Men’s Club lassan negyvenéves sztori: 1985-ben, New Yorkban alapította egy Leland Carlson nevű arc (ő valamiért néha Grover Clicknek hívatja magát), akinek nem sokat tudunk az életéről, nem azért, mert titkolózik, hanem mert semmi érdekes nincs benne. Amit tudunk, azt is a németek derítették ki; tippelni sem merünk, miért, de ez a téma mostanában őket izgatja a leginkább, a klubról az egyetlen tisztességes tényfeltáró cikket a Spiegel írta, és Wikipedia-oldaluk is kizárólag németül olvasható.
Az biztos, hogy Carlson akkoriban vállalati joggal foglalkozott, és egy menő sportklubban kardiózott a Central Park mellett a haverjaival, edzés után pedig a sportmagazinokat lapozgatták. Ezek persze mind a halandó emberek által elérhetetlen teljesítményekről szóltak: világbajnok bokszolókról, nulla közeli testzsírszázalékkal bíró biciklistákról és Schwarzenegger-alkatú testépítőkről. „Mi ehhez képest hol vagyunk?” – tette fel egyszer a költői kérdést a haveri kör egyik tagja. Belátták, hogy sehol, és szerencsére azt is, hogy ezzel nincs baj – annyira nincs, hogy el is határozták, hogy ez a fajta sehol sem tartás akár meg is határozhatná hátralévő éveiket ahelyett, hogy nyomasztanák vele magukat.
Társaságuk ironikus módon eleinte egy a sportközponton belül működő miniszervezet volt, még rovatuk is volt a klub saját magazinjában. Ebben írtak például közös buszos kirándulásukról úgy, hogy az egész cikk a buszról szólt, a kirándulásról szó sem esett benne, de komoly tudósítást is publikáltak az egyetlen igazi általuk rendezett versenyről, melynek keretében feltárták, hogy a sportklub hét liftje közül melyik ér fel először a tetőre.
Mark Dabbs sírkő látogató (Fotó: The Simple Joys of the Dull Men’s Club)
Az ötlet városról városra terjedt, a következő években több fiókszervezet is alakult Amerika-szerte. Meglepődtek, hogy mennyire sok nő szeretett volna csatlakozni hozzájuk, a legtöbben nem azért, hogy unalmasak lehessenek, hanem azért, hogy végre „unalmas” (tehát megbízható és kedves) férfiakkal ismerkedhessenek. Carlsonék nem szerették volna, hogy a klubból társkereső legyen, így a női jelentkezőket visszautasították, a hivatalos indoklás szerint azért, mert
A nők sajnos mindig izgalmasak.
A nyolcvanas évek végén járunk, így talán elnézhető a szexizmus.
Carlson ’96-ban Nagy-Britanniába költözött, ami érthető, New Yorkban elég nehéz hosszú távon unalmas életet élni. Ott persze rögtön sikeres lett az ötlet, a britek odáig voltak, hogy végre lehet menőzni azzal, hogy nem tesznek le semmi jelentőset az asztalra. Egy ideig persze csak a helyi sajtót foglalkoztatta az ügy – nem is bánták –, a közösségi médiával azonban nagyra nőttek: a motivációsposztolás-iparral érkező nyomasztó elvárások közepette egyre többen szeretnék meghúzni magukat ezen a biztonságos kis szigeten, ahol tényleg semmi komolyról nincs szó. Facebook-csoportjuknak jelenleg félmillió tagja van, a moderátorok nem győzik szűrni a posztokat, hogy valóban csak az unalmas képek és sztorik kerülhessenek nyilvánosságra. A csoporthoz egyébként csatlakozhatnak nők is.
A klub egyetlen valódi, kézzel fogható teljesítménye egy évente elkészített naptár, amelyben a szigorú kritériumrendszer alapján kiválasztott férfiak pózolnak dögunalmas hobbijukkal a lehető legkevésbé szexi módon. Akad bowlingmániás, téglagyűjtő és útkarbantartó is; az elmúlt években még egy igazi sztár is felbukkant a naptárban: Steve Wheeler. Aki nem ismerné, az szégyellje magát: ő az a férfi, aki 20 ezer tejesüveget gyűjtött össze harminc év alatt, és ezzel Guinness-rekorder lett. Carlson maga hívta fel, amikor ezt meghallotta, „ez elképesztően unalmasan hangzik”, mondta neki, „kösz!”, mondta erre Steve. A naptárfotózás ezek után magától értetődő volt.
Grover Click (Fotó: The Simple Joys of the Dull Men’s Club)
De felbukkan még a naptárakban:
- egy férj, aki 35 éve ugyanazt a képeslapot adja a feleségének Valentin-napra;
- a Brit Körforgalom-kedvelő Klub elnöke, aki egész könyveket szerkeszt a – meglepetés! – körforgalmakról készült képeiből;
- egy csatornaszerelő, aki bármeddig képes beszélni a csatornafedelek esztétikájáról;
- egy közlekedésijelzőbója-gyűjtő ember.
Utóbbi egyébként már nem gyűjti – 500-nál megállt, nem fértek el a kertben, a fészerben, a garázsban és az ágy alatt –, inkább cserélgeti őket: ha meglát egy érdekeset, megkérdezi a munkásokat, elviheti-e, ha ott hagy a helyén egy másikat.
Leland Carlson pedig, akit a félreértések elkerülése végett meg is mutatunk:
Forrás: Dull Men’s Club
Szóval Leland Carlson a klub (ránézésre 1997 óta változatlan) honlapján ezt írja:
Olyan szeglete ez a kibertérnek, ahol az uncsik a barátaik, a családjuk és csodálóik társaságában társaloghatnak a mindennapi, szürke, unalmas dolgokról. „A szokásos ünneplése” – ez a mottónk. Elkerüljük a csillogást-villogást, nem tartunk lépést a legújabb őrületekkel. Élvezzük azt, amink van, ahelyett, hogy állandóan az újra, a jobbra vágynánk. Nem akarunk mindenáron többet elérni és többet birtokolni. Nem hagyjuk, hogy tárgyaink birtokoljanak minket. Kerüljük a nyüzsgő életet. Nálunk nincs FOMO: Fear Of Missing Out. Nálunk csak JOMO Van: Joy Of Missing Out.
Nem állítjuk, hogy nem megmosolyogtató banda. Csak azt állítjuk, hogy kivétel nélkül mindannyiunknak van mit tanulnia tőlük.
