Gazdagék a tervezői szalonokból, a fenntarthatóságra mérsékelten figyelő normie-k a fast fashion boltokból, a tudatos vásárlók a turikból öltözködnek… Az igazán menő arcok azonban rögtön az adományboltokat veszik célba. Ahol nem csak kincsekre bukkanhatnak – amelyeket egy-két kerülettel arrébb húszszoros áron vehetnek meg a vintage üzletekben –, hanem vár rájuk némi reality check is. Ezek a boltok ugyanis közösségi terek, találkozási pontok, ahol rászorulók, hipszterek, kincsvadászok és budai nemesasszonyok válogatnak egymás mellett és általában teljes békében. Egyébként nem az adományoz (jól) és nem az lop, akiről gondolnánk, létezik jómódú családban élő tízéves fiú, aki szerint menő a használt rulett, a cipők talpából kiálló szögekkel meggyűlik a boltosok baja, és van az úgy, hogy becsúszik egy análdildó.
Cikkünk félig közszolgálati tájékoztatás arról, hogy mit és hogyan érdemes és nem érdemes leadni az adományboltba, félig pedig szépirodalom, két megkérdezettünk – Mester Zsuzsa, a kis, terézvárosi Filantrópia Adománybolt vezetője és Sáhy Gábor, az egész Budapestet átszövő Cseriti hálózat stratégája – ugyanis magával ragadóan mesélt, nem volt nehéz tehát nagymonológgá szerkeszteni az interjúkat.
Mester Zsuzsa
Elnök, üzletvezető, Filantrópia Adománybolt
Amikor megnyitottunk, egy barátságos, biztonságos kommunikációs tér volt a célunk, ahol a különböző rétegek beszélgethetnek egymással. Ez több mint nyolc éve volt. Akkoriban azt éreztük, egyre kevesebb az olyan tér, ahol működne a párbeszéd a buborékokon túl is. Ezért is van itt ez a két fotel a sarokban: le lehet ülni beszélgetni. Beszélgetnek is, hajléktalanságról, környezetvédelemről, migrációról, rengeteg témáról. A férfiaknak külön felüdülés ez: leülnek, olvasgatnak, amíg a csajok vásárolnak.
Szerettünk volna igényes, butikszerű környezetet is teremteni. Attól ugyanis, hogy valaki rászoruló, még vásárolhat szép környezetben, nem kell banánosdobozokban eléjük vágni és salgópolcokra pakolni az árut egy lélektelenül berendezett boltban. Pályázati pénzből festettünk, dizájnoltunk, azóta is emlegetik sokan, hogy ez a kedvenc boltjuk az egész városban. Érdekes történetek adódnak a találkozásokból: van, hogy egy vevő megveszi, amit a másik vevő gyereke kér, akár egy háromszáz forintos játékot, amire a szülő azt mondta, nem fér bele. Recepteket, háztartási tippeket cserélnek, igyekszünk szemléletet is formálni, főleg, ha azt látjuk, hogy egy idős néni összerezzen és megfogja a cuccát, amikor meglátja, hogy egy roma vásárló válogat mellette. Ilyenkor általában beszélgetni kezdek, vagy a nénivel, vagy a roma vevővel, megkérdezem, hogy van a gyerek, mi a helyzet, oldódnak egy kicsit, akár egymással is beszélgetni kezdenek. Sokszor elég elmondani, mely rétegek adományoznak jól: általában nem azok, akikről gondolnánk.
Ahogy nem is azok nyúlnak le ezt-azt, akikről feltételeznénk. Látjuk ezt is, hiába hiszik, hogy nem. Mindig elmondom: sosem a kisebbségek lopnak, csak az olyanok, akiknek nincs is rá szüksége. Ott tartunk, hogy a próbafülkébe is kiírtuk magyarul és angolul, hogy „ha adományboltból lopsz, hasmenést okoz”; angolul azért kellett, mert a brit turisták is lopnak. Esetleg kicserélgetik az árcédulát. Márpedig egy britnek ezek az összegek értelmezhetetlenek, nekünk viszont nem mindegy. Azt is igyekszünk elmondani – sokan nem tudják –, hogy ha kicserélik az árcédulát, az is lopás. Egy néni nemrég hosszan ült itt és egyesével kapargatta le a könyvek árát, szólt neki egy kollégám, hogy azok egyébként nem viccből vannak ott. Jönnek vevők Budáról, érezni rajtuk, hogy tehetősek, van, aki tízezer forintot hagy itt, ami nálunk hatalmas tétel. Egy szomszédban lakó fiú pedig félénken bejött, hogy már korábban kinézett egy bundát, kérdezte, hogy neki is szabad-e itt vásárolnia.
Mester Zsuzsa (Fotó: Neményi Márton)
A legjobb az lenne, ha az adományozók abból indulnának ki, hogy más minek örülne, és nem abból, hogy mitől akarnak megszabadulni. Még mindig sokan nem értik, hogy nem hulladéksziget vagyunk. Van egy saját kvízünk arról, mit hova érdemes vinni: a lejárt gyógyszert a gyógyszertárba, a tönkrement elektronikai eszközöket a műszaki boltokba és így tovább. Még a foltos ágyneműt is el lehet vinni állatmenhelyekre, örülnek neki. Értem, persze, hogy egyszerűbb, ha idehozzák azzal, hogy majd mi szortírozunk, de mi egy kis civil szervezet vagyunk, nincs erre mindig kapacitásunk. Gyakran jönnek nagy, fekete szemeteszacskókkal; tapasztalataink szerint ezekben valóban szemét van.
»Hat éven keresztül ez volt a kedvenc pólóm, de most már nagyon lyukas, mindegy, hátha valaki örül neki.« Figyelj – mondom ilyenkor –, ha már te sem veszed fel a kedvenc pólódat, akkor más sem veszi majd.
Sok blogbejegyzést írtam a „gonosz adományokról”: ezek azok, amelyeknek valamilyen rejtett hibája van, amit a tulajdonos már nyilvánvalóan felfedezett és így hozta ide. A ruha, ami fog, és fekete lesz tőle minden, a cipő, aminek a talpából kiáll egy szög, és egy felpróbálásnál talán észre sem veszi az ember. Nem értem, miért nem dobják ki, miért akarnak fájdalmat, bosszúságot okozni a másiknak. Akadnak persze szép példák a másik végletre, egy nő a múltkor egyenesen a tisztítóból hozta a kabátokat, úgy, hogy még a tisztítózacskókban voltak. Gyönyörű volt. Volt, akik mentegetőzve jönnek, hogy nem tudtak mindent kivasalni, közben adják át a csodásan kimosott ruhákat, amikből még árad a tisztítóillat.
Mindig kérjük az adományozókat, hogy idényjellegű dolgokból csak azt hozzanak, amire épp szükség van, mondanom sem kell, nem mindig sikerül. Van, aki elrejti őket: nyáron hoz egy zsákot, aminek a tetején pólók vannak, alattuk pedig ott lapul egy bazi nagy bunda, amit még megfogni is izzasztó.
Törülköző, ágynemű biztosan kell mindig, és férfiruha, férficipő is. Sokkal jobban, mint női. Egyrészt az adományok kilencven százaléka női ruha, másrészt manapság a tinédzser lányok is fiúcuccokat vásárolnak, ha tehát nem kapunk férfiruha-adományt, szomorúan távoznak a férfiak. Tavaly nyáron alig lógott egy-két cucc a fiúrészlegen, azt is csajok vették, mondtam is nekik, hogy figyeljetek, ez nem fair. Imádjuk még az érdekes, izgalmas tárgyakat, faragott dobozokat, ereklyéket, ezeknek igyekszünk kinyomozni a történetét. Nemrég behoztak egy egész gyűjteményt, ránézésre tudtuk, hogy egy idős ember távozott, ezek pedig a tárgyai. Az egyik önkéntesünk meg is könnyezte, a saját nagymamájára gondolt. De kaptunk mi már egy zsáknyi levágott melegítőnadrág-szárat is. Értelmezhetetlen volt. Eladhatatlanok még a népszerű könyvsorozatok, amelyek mindenkinek megvannak. Az egyik extrém adományunk pedig egy furcsán zörgő zacskó volt, amit félve bontottunk ki, nem véletlenül: egy análvibrátor volt benne egy fél csomag síkosítóval. Amivel ugye azt üzenték: „igen, használtuk, nem jött be”. Az ilyesmi annyira nekünk sem jön be.
Sáhy Gábor
Stratégiai vezető, Cseriti
Két dolog történik nálunk egyszerre: gyűjtünk és árulunk. Egy olyan világot képzelünk el, ahol a tárgyak újrahasználatával csökkentjük a keletkező hulladék mennyiségét, és közben a rászorulók életminőségét javítjuk azzal, hogy a mindenkori használtpiaci ár alatt férnek hozzá használati tárgyakhoz, eszközökhöz. Ennek pozitív társadalmi és a fenntarthatóságot elősegítő, környezeti hatása van. Közgazdász vagyok, tudom, hogy a fogyasztói társadalmat leállítani nem lehet, de gyeplőt húzni igen. Az olcsó és fenntartható vásárlási lehetőség biztosításán túl a beérkező tárgyakkal kerületi önkormányzatokat, családsegítő és szociális szolgálatokat, valamint számos civil szervezetet támogatunk rendszeresen, tavaly 6 millió forint értékben.
Három nagy csoport jön vásárolni. A legfontosabb a szűk pénztárcával bíró réteg, aki itt tudja megoldani az életet, vagy legalábbis nagyon sokat segít neki, hogy létezünk. A második csoport a kincskeresőké, ők azok, akik szeretik a bolhapiacot, és örülnek, hogy kulturált, bolti környezetben is megélhetik ugyanazt. Nem utolsósorban pedig egyre többen jönnek a tudatos vásárlók – a zöldek, ha úgy tetszik.
A három vásárlói célközönség eleve más termékeket is keres, nem veszik meg a kincskeresők és a zöldek „a szegények elől” az olcsó ruhákat, háztartási cikkeket; ezt az egészet megoldja az élet. Egészen más a három célcsoport igénye. Egy rászorulónak szüksége lehet egy használt lábosra, a tudatos vásárlónak is, de neki a drágább is belefér, egy kincskereső viszont biztos nem keres ilyesmit. Lehetnek persze átfedések, keresheti egy zöld anyuka ugyanazt a társasjátékot, mint a rászorulók, de még így sem vásárolják el egymás elől ezeket. Az ilyesmit eleve boltja válogatja: eleve az árukészleten is érződik, hogy a város mely részén járunk, egy külvárosi Cseriti boltban például eleve több a rászorulóknak szánt termék. Ott is lehet nagyon jó cuccokat kapni, ahogy a belvárosi, „menő” Cseritikben is találni olcsó és egyszerű termékeket, de az arányok mások, erre igyekszünk figyelni, amikor elosztjuk a beérkező árukészletet a boltok között. Az árazásunkban is van némi eltérés: a helyszínek között, 10-20 százalék lehet a különbség.
A vevőink nagy része törzsvásárló. Havi, vagy inkább heti rendszerességgel látogatják a boltokat, általában többet is, keresik azt, amire szükségük van, de egy kicsit azért impulzusvásárlók is. Sokan persze célzottan keresnek ruhákat, eszközöket; törekszünk rá, hogy mindenhol legyen mindenből, de megígérni nem tudjuk, hogy egy-egy boltban biztosan lesz, amit kutatnak. Hogy maradjunk a retrónál:
Ha discmant keresel, nem biztos, hogy ebben a boltban találsz, de ezer százalék, hogy valamelyikben ott lesz.
Tizenhárom éve toljuk a szekeret, sok mindent láttunk már, megdöbbentő, megható történetekkel, tárgyakkal találkoztunk. Egy belvárosi önkormányzatban dolgozó anya játékrulettet vett fia a szülinapjára. Tíz éves lehetett a srác, rendszeresen járt egyébként az anyukájával a helyi Cseritibe, kibontotta és annyit kérdezett: „anya, ez onnan van?” Pontosan értette, mit jelent innen ajándékot kapni, az, hogy ezzel már valaki játszott, nem volt ciki, sőt, plusz értéket adott hozzá. Ez ráadásul vagy nyolcéves sztori. Negatív példák is akadnak, persze, találtuk már meg a nagymama kabátzsebben felejtett fogsorát. Komoly Facebook-posztsorozatot indítottunk arról, hogy mit ne hozzanak, hogy hogyan élhetnek tovább a tárgyak.
Várunk minden olyan tárgyat, amelynek egy háztartásban van helye, kivéve – és ez nagyon fontos – bútort és nagy gépeket: hűtőt, mosógépet, szóval a fehér árukat. Persze élelmiszert, vegyi árut sem veszünk át, de ezenkívül mindent: televízió, dísztárgyak, könyvek, DVD-k, játékok, sporteszközök, konyhai felszerelés, kis műszaki áru, ruha, cipők, kiegészítők… Szóval tényleg mindent. Egy nagyon fontos szabály van: mindennek használható állapotban kell lennie, nemcsak funkcionálisan, hanem esztétikailag is. Muszáj, hogy más számára még értékkel bírjanak a tárgyak. Az ember azt gondolná, „jó az a pulóver, csak egy kicsit bolyhos már…”. És mégsem jó. A rászorulóknak is meg kell adni a tiszteletet. Ki sem rakunk ilyesmit. Azaz nincs is szükségünk rá.
Sokat dolgozunk azon, hogy megváltoztassuk azt a szemléletet, hogy „a szegényeknek jó lesz ez is”. El kell terjeszteni, meg kell honosítani és meg kell értetni a magyarokkal az „adományozás” kultúráját. Azt, hogy hiába rászoruló az ember, van igénye arra, hogy kulturáltan öltözzön és „szép” tárgyakat használjon. Legyen szíves tehát mindenki olyan állapotú adományokat használni, amit ő maga is örömmel fogadna. Főleg, hogy begyűjtéssel foglalkozunk: ha hívnak, megyünk, elhozzuk mi az adományokat.
Az persze, hogy ki milyen tárgyat milyennek ítél meg, szubjektív, de talán van egy elvárható szint, egy közös megegyezés arról, hogy mit vennénk fel és használnánk jó érzéssel.
