„10 évvel ezelőtt még mindennapos látvány volt Budapesten a cinkotai hév állomáson egy apró, törékeny nagytarcsai asszony batyuval a hátán – mint olyan sok falujabeli a múltban, ő is a piacra sietett, szinte ki sem látszott a súlyos portékák alól, melyeket kertjében termelt.
Munkába siettem akkoriban én is, a 6 órai hévvel, általában nagyon álmosan, de ha találkoztunk, már jó napom volt, mindig mosolygott, aztán az egyik tél után már nem láttam többé.
Zsuzsi néni, akit közel 10 évvel később fényképeztem, talán az utolsók között van, aki még népviseletben jár piacozni. Ugyan nem batyuval a hátán érkezik, azért megtudtam tőle, hogy ötven évvel ezelőtt kezdte, s akkor még lovaskocsival indultak neki az útnak”
– így osztotta meg egyik kedvenc alkalmi modelljéről készült fotókat néhány hónappal ezelőtt Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus, aki nem kevesebbre vállalkozott minthogy képeivel örökíti meg az eltűnőben lévő paraszti világot.
Rimóci népviselet (Fotó: Mohos Zsófia)
Idővel több mint negyvenezerre duzzadt az Instagram-követőinek a száma, és 2019-ben megjelent fotókönyvét nemrég egy újabb kötet követte, a Lélekjelenlét – Két palóc falu képein és szövegein keresztül Rimóc és Kupuszina életébe enged betekintést, illetve több kiállítása is volt, két hónappal ezelőtt például a budapesti Kolta Galériában nyílt meg a Palócok északon és délen című tárlata.
Fotóit pörgetve úgy tűnik, hogy Zsuzsi néni nem is kivétel, sokan vannak még, akik felöltik magukra a népviseletet. A valóság azonban mást mutat, Magyarországon már a nyolcvanas és kilencvenes éveikben járó idős emberek között is csak kevesen vannak, akik hétköznap is így járnak, a fiatalabbak – amennyiben nem hagyományőrző- vagy táncsoportok tagjairól van szó -, csak akkor hordanak népviselet, ha valamilyen közösségi eseményről, például valamilyen vallási vagy világi eredetű ünnepről van szó, például egy búcsúról vagy egy esküvőről.
Mogyoródi népviselet (Fotó: Mohos Zsófia)
Hogy miért alakult ez így, annak az egyik lehetséges oka Mohos Zsófia szerint az, hogy Magyarországon inkább mindenki a legdíszesebb, ünnepibb, legszínesebb ruháit szeretné felvenni, ehhez pedig különleges alkalom kell. Emellett egyre kevesebben vannak, akik el tudják készíteni a hagyományos viseleti darabokat.
„A fiatalabb generációk az aprólékos és sok időt igénylő munkához szerintem nincsenek hozzászokva. Egy gyöngyökkel díszített főkötőn három napot dolgoztak, és ez a mi világunkban olyan értelmezhetetlen, inkább neki sem fogunk. Ezzel párhuzamosan viszont azt látom, hogy ahol éppen kiveszne ez a tudás, mindig akad valaki, aki vállalja, hogy elmegy ahhoz az egy emberhez, aki még tudja, mi ennek a módja, rászánja az időt és ellesi a fortélyokat.”
Úrnapi körmenet Csömörön a Furmicska Néptánc Egyesülettel (Fotó: Mohos Zsófia)
Hozzátette, ráadásul önmagában ez kevés, ismerni kell az öltöztetés ősi tudományát is. „Régen az idősebb női családtagok – a nagymama vagy az édesanya – öltöztették a fiatalabbakat, majd amikor nekik is gyermekeik lettek, maguk is így tettek. Sajnos most már nem minden családban elérhető ez a tudás.”
Fotó: Mohos Zsófia
Mohos Zsófia azon szerencsések közé tartozik, aki nemcsak megfigyelhette, hogyan is zajlik az öltöztetés, hanem előfordult, hogy ő maga élhette át ezeket a különleges pillanatokat.
Az öltöztetés maga is egy élmény, varázslatos érzés, ahogy rám adják a sok szoknyát, az a gondoskodás, ahogy fonják a hajamat, készítik a kontyom, mindennek komoly rituáléja van.
Mint megtudtuk, Nagytarcsán például szembe kell fordulni azzal, aki öltöztet minket, de meg kell fordulni, amikor elkezdik ránk adni a szoknyát, Kupuszinán pedig úgy adják rá a nőkre a fityulát, hogy közben összeérintik a homlokukat.
„Ez egy hihetetlenül bensőséges pillanat. Amikor engem öltöztettek, nagyon meghatódtam a kedves gesztus miatt. Nagy öröm volt, hogy ezt átélhettem, illetve hogy amikor egy örömanyát öltöztetett a nagymama a lakodalomba, ezt le is tudtam fényképezni.”
30 éves 3000 virágból készült mennyasszonyi koszorú Szelencsén (Fotó: Mohos Zsófia)
Többek között ez az, ami miatt népviselet idővel számára egybefonódott az emberi kapcsolódással is, ami hiába fontos mindannyiunk számára, mintha egyre kevesebb jutna belőle.
„A viselet segít kötődni egy közösséghez és az ősökhöz. És ahogyan szokták is mondani, hogy a népviselet tartást ad, nem lehet benne görbén, csúnyán tartani magunkat, vagy keresztbe tenni a lábunkat, még jóformán leülni sem. Népviseletben lenni egy teljesen más létállapot szerintem” – nyilatkozta Mohos Zsófi, aki egy fotójánál meg is jegyezte, ha most lenne 80 éves, biztos hogy viseletes öregasszony lenne.
Ha pedig meglátnánk, ahogy velünk szemben sétál, bizony sok mindent megtudnánk róla, a népviselet ugyanis mesél. „Leolvashatjuk róla viselőjének korát, családi állapotát, hogy az év melyik szakaszában járunk, vagy, hogy az adott személy gyászol-e éppen.”
Friss házas asszony, blokár népviseletben és arató koszorúval Érsekvadkerten (Fotó: Mohos Zsófia)
A népviselet nem csak szép és beszédes, hanem amúgy praktikus is. „Az, hogy valaki beköti kendővel a fejét kerti munkához, annak haszna van, mert a haja nem lesz poros, véd a napsütéstől. És pont ez a szép benne, hogy nem csak a pompáról szól, hanem értelme is van. Én is voltam úgy a búcsúban, amikor volt rajtam 4-5 szoknya, 40 fokban végig álltam ezt az egészet, és nem volt melegem a kánikulában, mert az a sok szoknya alá valahogy nem szorult be a meleg.”
Fotó: Mohos Zsófia
Fontos megjegyezni, hogy amit mi népviseletként ismerünk, az a 20. század elején alakult ki, azelőtt nem volt lehetősége igazából ennek a paraszti rétegnek különlegesebb drágább anyagokhoz jutni, így a legrégebbi darabok, amikkel munkája után találkozott, azok maximum százévesek voltak.
„Nemrég Nagytarcsán egy idős hölgy mutatott egy kötényt, ami még a dédnagymamájáé volt, vagyis generációról generációra öröklődőtt, mégis csodálatos állapotban volt.”
Asszonyok népviseletben Nagytarcsán (Fotó: Mohos Zsófia)
De pontosan milyen darabokat hordtak elődeink? A férfiak ruhatára egyszerűbb és kevésbé díszes mint a nőké, de vannak olyan vidékek, ahol mondjuk a második világháborúig a férfiak is hordtak szakácskát, kötényt a nadrág előtt, illetve lajbit, és persze nem szabad megfeledkezni a kalapról is.
Ami pedig a lányokat és asszonyokat illeti, ha a megnevezések is változnak, a viseleti darabok ugyanazok. Ezek közül legfontosabbak a szoknyák. „Emellett meg van egy ingváll, vagy egy alsó ing, erre jöttek a díszes részek, egy nyakravaló kendő, vagy egy lajbi, ami ugye az is többféle anyagból lehet, kötött, vagy brokát anyagból, és persze az is fontos, hogy ők mit viseltek a fejükön.”
Bőgatya, kemény szárú csizma, pitykés mellény és körte virágú kendő – hévízgyörki népviselet (Fotó: Mohos Zsófia)
Az eltérő viseletek szokások, hagyományok ellenére nyilván vannak közös pontok is. „A legelső olyan dolog, ami eszembe jut, az a szekrényekben tartott rend. Bármerre járok, aki szereti a viseletet, annak nem mindegy, hogy hogyan tárolja. Mindennek megvan a helye és a rendje, és amikor levetkőznek, akkor nemcsak lehányják, meg begyűrik a ruháikat, pedig nagyon sok időbe telik visszaráncolni a szoknyákat, vagy az ingvállakat úgy összehajtani, hogy az megfelelő legyen a tároláson. Nagyon szeretem azt is, amikor megmutatják a szekrényeket, meg óriási bizalom is a részükről. Én nem biztos, hogy örömmel fogadnám, ha valaki ilyen kéréssel fordulna felém.”
Sokác asszony templomba menő ünnepi viseletben a vajdasági Monostorszegen (Fotó: Mohos Zsófia)
Mohos Zsófia szerint egyébként a viseletfotózás abban különbözik egy sima családi vagy portré fotózástól, hogy sokkal elmélyültebb munka és több idő kell hozzá, már csak az öltöztetés miatt is. És nem árt, ha az embernek van egy háttértudása, hogy mi az, ami következik most, vagy mit mivel érdemes viselni.
„Ezenkívül fontos, hogy a viselethez illő képen meg tudjam mutatni mondjuk a nőiességet is. Persze régebben ugye visszafogottabbak voltak az emberek a fotókon, és ezért nézegettem nagyon sok ilyen archív fotót, és próbáltam így ellesni, a beállításokat és mozdulatokat a régi fényképészektől. Előfordult, hogy ha menyasszonyt és vőlegényt fényképeztek, akkor használtam olyan beállítást, amit régi képen láttam.”
A mogyoródi menyasszonyi koszorú fém szálai teljesen eltakarják a menyasszonyt, hogy védje őt a szemmel veréstől. Csak a templomi szertartás után húzták szét a szálakat (Fotó: Mohos Zsófia)
Hozzátette, nagyon nagy felelőssége van abban, hogy hogyan dokumentálja a viseleteket és az öltöztetést. „Muszáj hitelesnek lenni, mert lehet, hogy ezeket a képeket fogják majd 100 év múlva a Néprajzi Múzeum archívumából nézegetni, lesz majd hova nyúlni, ha valakit érdekel ez a téma.”
És szerencsére nemcsak ő az, aki számára fontos ez a küldetés. Mohos Zsófi egy projekten együtt dolgozott Fehérné Van Luijk Mariëlle, más néven Holland Marcsi népviseletgyűjtővel, akivel korábban már mi is készített riportot.
A mi felelősségünk, hogy megtanuljuk nem csak viselni, hanem varrni, készíteni, gondozni is ezeket a ruhákat.
Persze nem feltétlenül kell viseletben járni, hogy fejet hajtsunk a hagyományok előtt, egyre több modern ruhán köszön vissza a múlt, neki például van matyóhímzéses pulóvere és ruhája is, amiket nagyon szeret hordani.
„Nyilván mindenhová nem tudok menni gyöngyös kendőben és hat darab szoknyában, de mégis valami népi van rajtam. És nagyon jó beépíteni más népek, népcsoportok öltözködését a saját ruhatárunkba, de fontos, hogy ne ész nélkül kövesd a trendeket, hanem nézzünk a dolgok mögé, tudjuk, hogy mi honnan származik, mi a története, jelentése, jelentősége.”