Kevés olyan szomorú pillanat van egy férfi életében, mint amikor a barátnője, akivel akkor már évek óta együtt van, ránéz és tök őszintén megkérdezi:
Akkor is támogatsz majd, ha OnlyFans-oldalt indítok?
Ennél nyilván sokkal szomorúbb pillanat a nő életében, amikor eljut odáig, hogy úgy érzi, nincs más választása, nem képesek másként kikecmeregni az anyagi válságból, mint így: a saját testéről készült képeket, videókat árulja. De Áron – nevezzük most így – férfi, így erről tud nyilatkozni. „Elsőre köpni-nyelni nem tudtam – mesélte évekkel később –, fogalmam sem volt, mi a dolgom, mivel segítek. Azzal ha ott vagyok, figyelek rá, még a kamerát is beállítom? Vagy pont azzal, ha megtiltom? Mondjam azt, hogy szó sem lehet róla? Jogom van egyáltalán megtiltani az ilyesmit? Kisajátítom őt, ha azt mondom, hogy csak ne mutogassa magát más férfiaknak? Csak azt tudtam, hogy minden idegszálam tiltakozik ellene.” Szerencsére kiderült, hogy a lány idegszálai is, tehát egy pillanatra sem akarta ő sem – egyszerűen ennyire elege volt, hogy a hónap utolsó hetében már minden forintot ki kell számolni. Meztelenül mutogatnia magát és idegen férfiak perverz kívánságait teljesíteni lélekölő és szégyenérzettel teli munka, de legalább jól fizet, nem?
Lelőjük a poént: nem. Nem fizet jól.
Áronék szakítottak (mint mondta, nem emiatt), ő pedig gondolni sem akar többé az oldalra, ahova egyébként annak idején, kíváncsiságból ő is regisztrált. Amely oldal azt állítja magáról, hogy végre anyagi függetlenséget biztosít a nőknek, és ami – elvileg – még fontosabb: teljes irányítást a saját testük felett.
Fotó: Profimedia
Az mára talán mindenkinek világos – tisztáztuk nemrég mi is –, hogy a sok-sok legenda a pornósztárok életéről (főleg az, hogy ez egy „kemény, megerőltető, de mégiscsak valódi igényeket kielégítő és nem mellesleg nagyszerű megélhetést biztosító szakma”) mind kamu, ahogy a pornóipar önfényező marketingje is az. Különösen, ami a nőket illeti. Hagyományos – tehát nem webre készülő, „szerzői”, azaz a szereplők saját kezével forgatott – pornófilmben szerepelni és ezt a rendszert kiszolgálni rettenetes árat követel az ebben részt vevők testétől-lelkétől, és ezt már az olyan nagy nevek is nyilvánosan hangoztatják, mint Niki Belucci és Kiara Lord.
Többek közt ezt a pornóellenes hangulatot – illetve ezzel párhuzamosan a camgirl-szolgáltatások sikerét – lovagolta meg az OnlyFans, amely sosem állította magáról, hogy pornóoldal lenne, „kreatív közössége” azonban valahogy mégis abban utazik, hogy a saját testét, pontosabban a róla készült képeket, videókat árulja. Ez a cikk nem róluk szól, és végképp nem arról, hogy ők tehetnek arról, hogy az online prostitúció él és virul. Bár felelősségük tagadhatatlan, nem ők a rendszer igazi haszonélvezői, sőt, ők inkább az áldozatai, függetlenül attól, hogy mit állítanak magukról. Ez a cikk az OnlyFansről szól, amely pont annyira hagyja cserben a nőket, mint amennyire állítja, hogy segíti őket.
Az OnlyFansnek ráadásul egy ideje női vezérigazgatója van Keily Blair személyében, aki rendszeresen hangoztatja, hogy a platform igenis feminista, hiszen vele végre megvalósult a nők önrendelkezése a saját testük és imázsuk felett a felnőttfilmes iparban (a pornó szót természetesen kerüli, sőt, az OnlyFans mindig hangoztatta, hogy ők nem explicit tartalmakat forgalmazó felület, legfeljebb a felhasználók dönthetnek úgy is, hogy ilyeneket is gyártanak), illetve – bármit is jelentsen ez – a „pénzügyi inkluzivitás”. Blair állítja, hogy az OnlyFans „kreatív közösség”, ahol az alkotók többsége nő, és ahol végre megfizetik az általuk előállított tartalmakat. Ha pedig az ember beleteszi a szükséges munkát, kényelmes életet élhet a megérdemelt anyagi függetlenségben.
Kilenctől ötig meló = vergődés, csicskalét, hónapról hónapra élés. Szexi videók az OnlyFansen = gondtalanság, glamúr, belvárosi penthouse lakás. Világos, nem? Mielőtt belemennénk abba, mi a valódi baj az ilyen platformokkal, nézzünk rá a kézműves felnőttkontent pénzügyi részébe, ezzel ugyanis gyorsan leleplezhetjük a hazugság ezen részét. Mivel a cég érthető módon féltve őrzi a statisztikáit – például azért, mert ha nyilvánosságra hoznák, milyen keresetekre számíthatnak a jelentkezők, máris megcsappanna az érdeklődés –, de a SpendMeNot pénzügyi tanácsadó oldal összeszedte, amit tudni lehet. A felmérésük két éves, tehát már látszik, hogyan robbant fel a site népszerűsége az alkotói és a fogyasztói oldalon is a pandémia óta. (És azóta, hogy Beyoncé utalt az oldal létezésére a Savage című számának egy remixében 2020-ban.) Akkor 170 millió regisztrált felhasználónál tartottak és összesen 3,2 milliárd dollárt fizettek ki a tartalomgyártóknak összesen. Egy évvel később már 220 milliónál tartottak, közülük 3 millióan árulják a képeiket, videóikat.
India Paarde 24 évesen szintén azon kevesek közé tartozik, akik elérik az 1000 font körüli fizetést (Fotó: Profimedia)
Sokat elmondanak a tipikus OnlyFans-látogatókról készült 2023-as adatok is: 63,1 százalékuk férfi, 59 százalékuk heteró és
89,5 százalékuk házas.
De vissza a mocskos anyagiakhoz: lehet, hogy lassan negyedmilliárdos a felhasználók száma, de havonta csak hétmillióan költenek pénzt is a tartalmakra, a többi az ingyenes, „beetető” képeket és videókat nézi. Persze ebből is remekül meg lehet élni, maga az oldal is hivatkozik rá, hogy csillagászati összegeket is keresnek a kellően elszánt (értsd: jellemzően pornósként vagy modellként már eleve ismert) alkotók. A SpendMeNot kutatásai szerint
az átlagos felhasználó bruttó 151 dollárt keres havonta, ebből az OnlyFans még leveszi a 20 százalékos sápot.
Így jön ki havi 120 dollár, azaz alig 40 ezer forint – és ebből még mindig adózni kell, ha az ember főállású vállalkozóként árulja a testét, hogy arra (jó esetben) idegen férfiak maszturbáljanak.
Ehhez az összeghez az kell, hogy 21 fő iratkozzon fel az alkotók fizetős tartalmaira, ennek átlagos összege 7,20 dollár. (Azt az oldalon mindenki maga határozhatja meg, hogy mennyit kér.) Fontos, hogy ez a kereset sem garantált, hetek, hónapok lélekölő munkájával kell felépítenie az embernek a brandjét és jól szerepelni az algoritmusok előtt, hogy egyáltalán összeszedjen 20-30 feliratkozót. Általában azt sem ússza, meg, hogy „kivigye” a tartalmait máshova, azaz más appokban reklámozza magát, például Instán és TikTokon, amely további biztonsági kockázatot jelent, ha például el akarja titkolni személyazonosságát. (Az arcukat érhető módon nem vállaló „modelleknek” persze még nehezebb dolguk van.)
Belátható: a megélhetésig nagyon-nagyon kevesen jutnak el a platformon, és még a keresetkiegészítéshez is kemény munka és önfeladás kell, nem is beszélve arról, milyen lélektani hatásai lehetnek annak, ha az ember a saját kiszolgáltatott testét tárgyként kezdi árulni, hogy (házas) férfiak élhessék ki rajta fantáziáikat. És persze még az obligát zaklató (bocsánat, szerelmes) üzeneteket és a nyomulást is menedzselni kell.
Egy másik 2020-as kutatás kedvéért Thomas Hollands pénzügyi szakember némi trükközéssel lehekkelte a pénzügyi adatokat az oldalról, és kiderült: akárcsak a valóságban, a felhasználók összjövedelmének egyharmadát a felhasználók egy (!) százaléka állítja elő. Hogy értelmezhető összegeket keressenek az alkotók, ahhoz a top 10 százalékba kell bekerülniük – állítja Hollands. Bár számtalan kattintásvadász cikk szól arról, hogy „biztos banki munkáját hagyta ott a kétgyerekes anyuka, akkora siker lett OnlyFans-oldala, ma már luxusvillában él családjával”, ez a forgatókönyv nagyon-nagyon ritka.
De tudjátok, mit? Még csak nem is a pénzügyi függetlenség ígérete az OnlyFans igazi hazugsága, hiszen ez legalább elméletben elérhető, még ha valójában csak pár kiválasztottnak sikerül is.
Az igazi hazugság az, hogy hatalommal ruházza fel a nőket, akik végre dönthetnek a saját testük reprezentációjáról az online térben.
Legalábbis ilyen tudományosnak hangzó modorosságokkal érvelnek amellett, hogy az OnlyFans – akárcsak a felhasználók szexvideóit reklámokkal megtűzdelve mutogató, és ezért nekik elvileg fizető pornóoldalak – valójában a feminista mozgalom egyik mérföldköve. Egész nagy sikerrel, egyrészt a profi – és persze iszonyatos pénzekből tolt – marketing miatt, másrészt azért, mert felbukkanása után a radikális feministák is mintha kissé tanácstalanok lettek volna: ez nem hagyományos prostitúció vagy szexmunka – ugye ez manapság a píszí szó arra, amikor férfiak fizetnek pénzt férfiaknak, hogy az általuk birtokolt nők testével egy ideig azt csináljanak, amit akarnak –, és mivel személyesebb, testre szabottabb, közvetlen érintkezésen alapul a „rajongókkal”, annyival sem lehet elintézni, hogy szimpla pornó.
Roxy, 29 éves Only Fans szereplő. Állítása szerint, a párjával együtt az 1000 fontot is megkeresik havonta (FOTÓ: MERCURY PRESS/PROFIMEDIA)
Azóta persze világos, hogy az OnlyFans is ugyanazt a borzalmas, a nőket elnyomó rendszert táplálja, mint a fenti intézmények. Catherine McKinnon, az egyik legismertebb pornóellenes aktivista már évekkel ezelőtt megírta, hogy a portál lényegében egy virtuális strici, az ottani tartalmak pedig rétegpornográfiaként tálalt „puha” prostitúció: lehet, hogy a szereplők nem találkoznak élőben, de az a tranzakció, amellyel a nő odaadja a testét (vagy annak részleteit) idegen férfiaknak, hogy tárgyként használják, majd ezt az egészet a felek megnyugtatása végett erotikának hívják, ugyanaz. Az OnlyFans tehát nem tett mást, mint hogy áthelyezte a prostitúciót a közösségi médiába.
„A hagyományos pornóhoz képest az OnlyFans olyan, mint a sztriptíz a prostitúcióhoz képest: kapu, szexuális kirakat, látszólag mentes az érintéstől és az ezzel járó kizsákmányolástól, átmeneti munka azoknak, akik anyagilag rá vannak kényszerülve és nincs más választásuk. A biztonság illúzióját kínálja, az alkotót és a fogyasztót is mentesíti a felelősség alól” – írta 2020-ban McKinnon. Yana Stoykova feminista kutató szerint ez nem akkora baj. A kérdés ugyanis mindig az, hogy egy-egy termék, találmány, szolgáltatás konkrétan, mérhető módon segíti-e a nők életét és lehetőségeit, és csökkenti-e a rendszerszintű elnyomásukat. Ebben az értelemben az OnlyFans „mérsékelten” feminista: a prostitúció intézményét nem bontja le ugyan, de legalább elviselhetőbbé és biztonságosabbá teszi. Az „igazi” stricik végső soron többet vesznek el a szexre kényszerített áldozatiktól, mint 20 százalék, nem?
A legszebb az, hogy még az OnlyFans is érzi, hogy alapvetően romlott a rendszer, bármilyen jövedelmező is ez neki. 2021-ben a vezérigazgató – aki ráadásul akkor még a szexkamera-bizniszből meggazdagodott brit vállalkozó, Tim Stokely volt – bejelentette, hogy a durván szexuális tartalmakat szűrni fogják, akárcsak – elvileg – az Instagram és a Facebook. Hatalmas botrány lett a döntésből: publicisták, „iparági” bennfentesek és maguk a szexmunkások is nekiestek az oldalnak azzal, hogy ezzel lehetetlen helyzetbe hozzák őket, hiszen ők ebből élnek, és ha ezt bevezetik, vagy visszamennek az utcára, vagy más platformra költöznek. Egy hét után visszavonták a döntést. Stokely később elmondta, hogy az egészet a bankok találták ki – például a JPMorgan Chase és a BNY Mellon –, akik elkezdték visszautasítani az oldalon zajló tranzakciókat, de a helyzetet azóta „megoldották”. Megköszönte az OnlyFans „sokszínű közösségének”, hogy hallatták a hangjukat, de azt nem ismerte be, hogy ezek szerint az egész platform a pornográf tartalmak miatt rentábilis.
Mindenesetre azóta is gőzerővel üzemel az online striciszolgáltatás, a sáp még mindig 20 százalék, az ügymenetben legfeljebb az orosz-ukrán háború okozott némi fennakadást, amikor is az oroszokat sújtó pénzügyi bojkott miatt „nagyon kevés eszközük maradt”, hogy kifizessék „az orosz és belarusz tartalomgyártókat”, de azóta szerencsére ezt is megoldották.
