Ákos nappalijában lassan négy polcot megtöltenek a bakelitlemezek. Az igazi megszállottakhoz képest szerény gyűjtemény ez, alig 120 darabos, a lejátszóját egy bolhapiacon okosította, a hangfalak is leharcoltak, de működik a rendszer, és még így is ezerszer szebben szól, mintha egy béna hordozható Bluetooth-hangszórón hallgatná a Spotifyt – meséli. „Egyébként sem a hangzásról szól ez számomra első sorban, hanem az élményről. A bakelit – ez egyébként egy pontatlan szó, hivatalosan vinyl, de ez terjedt el, én is így használom – lényege, hogy birtoklod a zenét, előveszed az albumot, felteszed, elindítod, végighallgatod. Szóval csupa olyan dolgot teszel vele, amit a mobilodon vagy a laptopodon biztosa nem, ha streaming platformokon hallgatsz zenét. Amúgy meg tényleg van neki egy jellegzetes, meleg hangzása, amit szeretek, még a sercegést, pattogást is élvezem, valahogy hozzátartozik a zenéhez.”
Most pedig mindenki tippelje meg hány éves Ákos. Hatvan? Logikus lenne: ez a generáció a hanglemezeken nőtt fel, még szép, hogy ragaszkodik az élményhez. Főleg úgy, hogy ma könnyebb a lemezgyűjtőknek, mint valaha, minden tisztességes együttes kiadja az albumait vinylen is, egyre-másra dobják a piacra az elképesztő minőségű lejátszókat, az eladások pedig évről évre rekordot döntenek – mintha csak a nyolcvanas évek végén járnánk, a CD-robbanás előtt. Negyven? Ez sem lehetetlen: azt jelenti, a szüleinek biztosan volt lejátszója, és szeretné átélni felnőttként is, amit gyerekként megtapasztalt.
Egyik sem. Ákos 22 éves, és nemrég beújított egy kazettás magnót is, illetve szemez egy VHS-lejátszóval. Nincs egyedül: rengeteg huszonéves fiatal fordul vissza egy olyan múlthoz, amelyet a saját bőrükön meg sem tapasztalhattak, és amely iránt mégis nosztalgikus érzéssel viseltetnek.
Fotó: Neményi Márton
A szöszmötölés mágiája
Az elmúlt napokban vagy egy tucatnyi fiatal felnőttel beszélgettem, akiknek anakronisztikus, elsőre érthetetlen hobbijaik vannak. Azt hinné az ember a kommentelő, hogy a Z-generáció – amelyről épp most mondta meg a méltán népszerű boomer szakács, Rácz Jenő, hogy „gyakorlatilag használhatatlanok” – minden egyes tagja egész nap a mobilját nyomkodja, tizenöt másodperces TikTok-videókkal és Insta-reelekkel süti ki az agyát, és mindent könnyen és gyorsan akar elérni, de a valóság szokás szerint sokkal összetettebb, színesebb és pozitívabb: egyre többen hagyják hátra a folyamatos jelenlétet igénylő, digitális eszközökkel élhetetlenné tett hétköznapokat, és lassulnak le direkt, akár úgy is, hogy előszedik nagyszüleik hang- és videócuccait és azzal kísérleteznek.
A jelenség persze ismert, még könyv is született róla. David Sax Az analóg bosszúja című kimerítő riportkötetében bemutatja, hogy amiben most élünk, az a „posztdigitális” civilizáció: arra, hogy okostelefonunkban, laptopunkban élünk, tömegek válaszolják azt, hogy körbeveszik magukat analóg eszközökkel. A hanglemezeken túl hasít a valódi jegyzetfüzet – a könyvben megszólal a Moleskine igazgatója –, a Polaroid és a társasjátékok. Az történik ugyanis, hogy tömegek – köztük az okostelefonon felnőtt fiatalok is – fedezik fel újra, hogy micsoda érzelmi kötődést jelent valódi, kézzel fogható formátumban fogyasztani a művészetet, legyen szó zenéről, filmekről, irodalomról, vagy az említett társasjátékokról, amelyek üdítő alternatívát jelenthetnek a többszereplős videojátékokhoz képest. Az egykori szűk szubkultúrák, mint a lemezgyűjtők tíz évvel ezelőtt, mára újra hatalmas piacot jelentenek. A szerző szerint az analóg eszközök iránt rajongó tömegek – amelynek nagy részét az ő kötetében a boomerek gyerekei, azaz a milleinálok teszik ki – számára a lényeg „a közös szöszmötölés” élménye. Aztán persze a kapitalizmus elrontja ezt is, de egyelőre itt még nem tartunk.
Hanem ott tartunk, hogy a milleniálok gyerekei, a kora huszonéves Z-generáció is felfedezi ezeket az eszközöket, csak nekik már nem a szüleik mutatják meg, hogyan fogyasztották a művészetet anno, hanem maguktól találják meg a nagyszüleik lakásán, garázsában. Így történt a most 21 éves Richárddal, akinek tekintélyes szalagosmagnó-gyűjteménye van. „Nagypapámnak volt a 70-es 80-as években több készüléke is, amiből pár megmaradt és kiskoromban 2-3 évesen megtaláltam.” Számára ez akkor persze még csak játék volt, és szerencsére hagyták is, hogy kisgyerekként kiélje magát a szalagokkal és lemezekkel. „Onnantól nem igazán volt megállás. Lettek saját készülékeim elég hamar, aztán olyan 12 éves kortól elkezdtem komolyabban gyűjteni és javítani is.” Ma már százas gyűjteménye van, sok pótolhatatlan, egyedi kinccsel a magyar magnógyártás fénykorából. „FMV, Bartók proto, több Terta proto, nullszériás darab és a 001-es sorszámú M8 Calypso” – sorolja büszkén.
Fotó: Neményi Márton
Amikor azt kérdezem, mi a vonzó ezekben az eszközökben a sokkal kor- és célszerűbb streaming eszközökhöz képest, a többi interjúalanyomhoz hasonlóan egy pillanat alatt előbújik belőle az alanyi költő. „A zenének különleges helye van a lelkemben. Az analóg eszközök hangulatát imádom, a régi, 50-60 éves felvételek varázslatosak, rengeteg zenét ismerhettem meg ebből a korszakból. Nagyon szeretek saját felvételeket készíteni, vagy akár az internetről átmásolni, azaz analogizálni. Szeretek még kislemezeket összevásárolni, ezekről szintén tök jó válogatásokat lehet készíteni.” Józanul látja azonban a minőséget: nem fetisizálja az analóg hangzást. „A lemez önmagában nem jobb a digitálisnál, ez egy felelőtlen kijelentés. Ráadásul nem olcsók, egy versenyképes lejátszó pedig az én esetemben 200-250 ezer forint. A kérdés mindig az, ki milyen hangot, zenét keres. Én a 60-as 70-es évek zenéiben találtam meg magamat, és az autentikus hangzást szeretem. Például egy klasszikus Beatles-lemezből egy 80-as évekbeli nyomat nekem már nem tetszik.”
Amikor szembejön a sors a HÉV-megállóban
Az analóg zene filozófiai vetületét hangsúlyozza Virág is, aki szintén a nagyszülőknél fedezte fel a kazettázást. „A kazetta és a magnó óvodáskoromból jött, amikor a nagyszüleimnél laktam, és így hallgattunk zenét, főleg Szécsi Pált. Ezeknek a kütyüknek van térbeli kiterjedésük, ez valahogy megmaradt.
Ezáltal, ha csinálsz egy válogatást, playlistet, azzal fizikailag is manifesztálod a zenét, megmarad az eszmei értéke.
Egyszerűen jó, nosztalgikus érzés ezeket visszaidézni, visszahozni a mindennapokba. Akárcsak az analóg lejátszókat. Sokkal elemibb az élmény így, hogy megjelenik a térben a hanghordozó.”
A 21 éves jázmin 9 éves kora óta (!) hallgat bakelitlemezeket, ekkor kapta meg élete első – és azóta is teljesen jól működő – lejátszóját az apukájától. Később megajándékozta egy „kazilejátszóval”, és mellékelte kamaszkora válogatáskazettáit, így nem is volt kérdés, hogy a lány is folytatja a hagyományt. „Pécsett egy ikonikus (és egyedülálló) lemezbolt, ahová gyakran elvitt magával és ahová a mai napig nagyon szívesen visszajárok, visszajárunk együtt keresgélni. Ezek után már mindenfelé elkezdtem gyűjtögetni, amerre jártam, illetve nagyon sok lemezt kaptam ajándékba a hozzám közelállóktól, akik tudták, hogy ennél kevés jobb ajit tudnak kitalálni.” Hogy miért? „Nehéz megfogalmazni. Szertartásszerű hangulata van annak, hogy kiválasztod azt a lemezt vagy kazit, amit ma fel fogsz rakni, felrakod és egyszerűen csak végighallgatod. Nem gondolod túl, hogy na, most melyik számot hallgasd, mert ha már itt vagy, akkor végighallgatod az egészet úgy, ahogy van. A digitálishoz képest sokkal inkább érzem, hogy
na, igen, itt vagyok, ez a jelen, felraktam ezt a lemezt, beraktam ezt a kazit, most akkor tényleg le lehet ülni agyalni, olvasni, írni, vagy csak merengeni, vagy el lehet kezdeni takarítani.
Fotó: Nano Calvo/VW Pics/Universal Images Group via Getty Images
Komoly választás, elköteleződés ez ahhoz képest, hogy Spotify-on benyomsz valamit, hiszen kézzelfogható dolgokhoz nyúlsz. Nagyon nehéz leírni azt az érzést, hogy birtoklod, amit a füleddel hallgatsz, de azt gondolom, hogy számomra a legszentebb hely a lakásomban valószínűleg örökre a gyűjtemény, a lemezek sokasága lesz.”
Mindenki baszogat, de papírra jegyzetelek és ragaszkodok a középsulis számológépemhez. Ezek mindig kéznél vannak.
Ádám 29 évesen panaszkodik erre, meg arra, hogy „kurvára hiányoznak a gombok a telefonomról néha, meg hogy egy hétig ne merüljön le”. Őt egyébként nagyban ihlette a fent említett Az analóg bosszúja című könyv, igaz, már rég szügyig gázolt a retro cuccokban, amikor „random megvette egy HÉV-megállós könyvautomatából, mert tetszett a címe”. Addig sem kizárólag a nosztalgiáról szólt a régi fényképezők és a bakelitek gyűjtése, de miután elolvasta, végképp személytelennek és eldobhatónak érezte a legtöbb filmet, zenét, amely a szolgáltatók oldalain pár kattintással elérhető. „Gyakorlatilag csak a gondolat kell, meg a keresőszavak, pár billentyű leütése, és bammm… Megvan, amit akarok. Továbbra is baromi sok zenét, filmet fogyasztottam, de valami egyre jobban hiányzott. Hogy micsoda, az csak később, a fent említett könyv olvasása közben kezdett nyilvánvaló lenni számomra.” Azóta analógra fotóz, illetve néha digitális géppel, „de azt is úgy kezelem, hogy fix az érzékenység, tehát, mintha film lenne benne, a kijelzőt pedig kikapcsolom”. A lemezjátszó impulzusvásárlás volt, aztán persze rájött, hogy mennyi új kiadvány és használt album pörög a piacon. Egyik dolog követte a másikat, „azóta azon röhögünk a párommal, hogy lassan dj-zni kéne, mert a pszichedelikus rockon át a skán keresztül a 80-as évek house-áig lassan minden van”.
A VHS és a kazettagyűjtés ezek után magától értetődő volt. Igaz, az utóbbi mániát annak köszönheti, hogy vettek egy használt Hondát, „ami kazettalejátszóval jött; hát mit fogunk hallgatni, ha nem kazettát?” Ádám vett az interneten egy doboz üres kazit, arra másolják az albumokat és a playlisteket, grafikus párjával még borítókat terveznek. „Igaz, a legtöbbnél még csak a grafika van kész, a hang átjátszásához még vennem kell egy decket, amin van számláló.”
„Látszik, hogy milyen erősen nyomtam le a gombokat”
A 22 éves Zsófia még messzebb ment visszafelé az időben: írógépet használ. „Tizedik születésnapomra kaptam egyébként egy írógépet nagyanyámtól, ő használta titkárnő korában. Alsós korom óta írtam versszerűségeket, az írás mindig is a részem volt, valahogy passzolt hozzám ez az ajándék. Hát nem mondom, sok idő volt, amíg megtanultam rendesen kezelni. De az írógéppel csakis a jobban sikerültnek vélt írásaimat gépeltem le. Valahogy olyan volt ez, mint egy egyszemélyes szerkesztőség, aminek meg kellett ütni a mércéjét, hogy legépelje nekem a versemet. Mai napig amúgy, ha írást szeretnék valakinek ajándékba adni nagyobb alkalomra, legépelem a kis írógépemen. Amikor valaki egy ilyen ajándékot tart a kezében, látom az arcukon, hogy ez most valami új, egy olyan tárgy, amihez merőben másképpen tudnak viszonyulni, mint ha csak beírtam volna Wordbe és kinyomtattam volna.
Látszik, hogy milyen erősen nyomtam le a gombokat, hol kezdett el kopni a festék, hol javítottam bele hibajavítóval és így tovább.
Vagyis a papíron ott van az írás egész folyamata.”
Fotó: Fortepan/MHSZ, 1975.
Menedék ez számára egy ingerekkel teli világban. „Az egyetemen például másfél évig volt nyomógombos telefonom, ami miatt sokan beszóltak, hogy nem vagyok eléggé elérhető, stb. De nehéz életszakaszom volt és éreztem, hogy kell valami változás. Irigyeltem a nagyszüleimet, akiktől senki sem várta el, hogy folyamatosan elérhetőek legyenek. Nem volt kedvem többé azon aggódni, hogy kinek nem vagyok eléggé elérhető, hiszen az az ő gondjuk, nem az enyém. Ha igazán fontos, akkor fel is tudnak hívni. Sokkal fókuszáltabban jelen tudtam lenni a helyzetekben az életem ezen szakaszában. A vonatutakat tanulással vagy bambulással tudtam csak eltölteni. Volt nálam mindig egy jegyzetfüzet, tele vonatmenetrendekkel, meg az egyetemi órarendemmel. Érdekes módon mindenki tőlem kérdezte az előadások helyszínét, mert én hamarabb megtaláltam a füzetemben, mint ők Neptunon.”
Okostelefon nélkül élni persze nehéz. „A tanárok simán írnak egy órával az előadás kezdete előtt emailt, hogy mégsem jönnek és ezzel elintézettnek érzik az ügyet. Volt olyan interneten megbeszélt adás-vételem is, ahol az eladó nem jött le a megbeszélt időpontban a lakásából, mert azt várta, hogy én online írok neki, hogy ott vagyok, pedig a találkozóponton álltam időben. Volt szemináriumom, ahol a tanár azt várta el, hogy egész órán telefonon nézzünk utána témáknak és aztán azt prezentáljuk óra végén és egy szóval sem említette előre, hogy eszközigényű lenne a következő óra. A jelenlegi munkám is olyan, hogy alap elvárás a céges rendszer használata a telefonunkon. Egyszerűen erre állt át a társadolom, hogy az okostelefon a norma és aki ebből ki szeretne lépni, az folyamatosan akadályokba ütközik.”
„Örökre emlékezni fogok a nem sikerült képekre”
Katica apukája lemezgyűjtő volt, és ők is felépítették a saját rendszerüket, amikor összeköltöztek a férjével. ”Sokkal időtállóbbnak tartom, mint a digitális formátumokat. Ez a technológia jól megőrzi a zene minőségét, ha nem sérül a lemez. Szeretem azt a hangulatot, hogy felteszek egy lemezt és úgy csak hallgatom, vagy közben teszek-veszek. A cd például könnyen tud veszíteni a minőségéből, sokkal sérülékenyebb. Az online streamnek is megvan a maga szerepe, de szerintem érzetben mást ad.” Katica egy hároméves kisfiút nevel éppen, és megnyugtat mindenkit: érkezik a következő lemezjátszós generáció. „A kisfiammal az Állatok farsangját kezdtünk el hallgatni, de kaptunk egy Boney M-lemezt és a Bahama Mama valahogy beakadt neki kétéves korában, mert ugye azt már ki tudta mondani, hogy mama. És utána kérte, hogy hallgassuk a mamamama zenét. Innentől kezdve mutattam neki többfajta zenét azokból, amik itthon vannak, hallgatja őket és táncol rájuk azóta is.”
Alexa 23 éves, és bár ő nem ragaszkodik az analóg eszközökhöz, a digitálisokból is azokat használja, amelyek, hogy is fogalmazzunk, életkora alapján mérsékelten indokoltak. Értsd: imád a kilencvenes évek közepéből és az ezredfordulóból származó, eredeti videojáték-konzolokon játszani. „Már kiskorom óta érdekelnek a retro technológiák, hiába nem volt annyira része az életemnek, mint egy 90-es években nevelkedett gyereknek. A PlayStation 2-őn át át VHS-ig mindenféle regi kacatot összegyűjtöttem hobbiszinten. A szüleimnél és idősebb rokonoknál sok ilyen eszközt láttam, és ezek gyerekkorom fontos részét képezték. A PS2 például az első konzolom volt, és rengeteg jó emlékem fűződik hozzá, amikor a barátaimmal játszottunk.”
Alexa tehát „megcsinált” magának egy gyerekkort az ezredforduló környékéről, hiába született 2000 után. „Nosztalgikus érzést keltenek bennem ezek az eszközök, visszarepítenek a gondtalan gyerekkorba. A régi eszközöknek egyébként is megvan a maguk varázsa és kézzelfogható valósága, amit a mai digitális formátumok már nem tudnak ugyanúgy megadni.
A VHS-kazetták tekergetése, visszatekerése és a fizikai érintés élménye teljesen más, mint a streamelésé.
A PS2 esetében pedig a fizikai lemezek és a régi, ikonikus játékok szintén különleges helyet foglalnak el a szívemben. Emellett érdekesnek találom, hogy a régi technológiák hogyan működtek, és hogy milyen hatással voltak a mai eszközök fejlődésére. Sokszor ezek az eszközök meglepően időtállóak és sokat lehet tanulni belőlük a technológiai fejlődésről. Ez tehát nem csak nosztalgia számomra, hanem egyfajta felfedezés és tanulás is. Nekem a mai napig 250 VHS kazettám van.” Alexa nemrég adta el a PlayStation 2-höz képest korszerűbb Xbox 360 játékkonzolját, mert fizikailag nem volt hely a rengeteg PS2-lemeznek; fel sem merült, hogy ne a régebbi modell lenne a fontosabb.
Fotó: Fabian Matzerath/picture alliance via Getty Images
Dénes pedig profi fotóriporter, külföldi ügynökségeknek dolgozik, évek óta ebből él. Számára kikapcsolódás, ha csak úgy, az élvezet kedvéért fotózhat – méghozzá analóg géppel, amely, ha a filmanyagot és a labormunkát vesszük, sokkal drágább és macerásabb, mint a digitális technológia, amelyben ő is felnőtt. „Nehéz megmondani, mi a jó ebben. Hiába tanultuk a suliban a labormunkát – ez akkor még része volt az oktatásnak –, sokáig nem érdekelt az egész. Egy ideje azonban nagyon jó érzés, ha erre válthatok a digitálishoz képest. Például azért, mert nem a számítógép előtt ülve utómunkázom, nincs SD-kártya, és a képeket sem látom, miközben készítem őket, így kevésbé kiszámítható a végeredmény. Ez pedig motivál.
A képekre, amelyekről azt gondolom, elrontottam, örökre emlékezni fogok. Mindegyiknél arra gondolok ugyanis, hogy mi lehetett volna belőlük.
Az, hogy nem tudom korrigálni őket, fejleszt: jobban át kell gondolnom, mit és hogyan fényképezek. Az is jó fless, hogy minden filmtekercsnek más a tónusa, a szemcséi; éveken keresztül próbálgathatja az ember, hogy mi áll a legközelebb az ízléséhez. A kép színe, minősége tehát adott, nem a Photoshopnál döntöm el, hogy nézzen ki. Az a harminchat kocka egyébként nagyon lassan fogy el, most is napi egy-egy tekercset fotóztam nyaralás közben. Egyszerűen jobban szelektálok.”
Azt azért megüzente a feltörekvő fotósoknak, hogy gondolják át a büdzsékérdést. „Ha jól akarod csinálni, az a harminchat kép nagyjából egy tizesből van meg.”
