Léteznek csodálatos órák, sőt, léteznek nagyon-nagyon olcsó és csodálatos órák, írtunk már erről; ez a cikk tehát nem csak a sokak szerint túlárazott és felesleges vagánykodásból hordott karórák ipara ellen irányul. Léteznek egyszerűen szép, vagy praktikus órák, és létezik olyan is, ami a kettőt egyszerre tudja, és léteznek persze a feltűnő(sködő), ízléstelen, darabok is, amelyek lehetnek elképesztően drágák is. Ott vannak aztán a lehúzós divatórák, amelyek filléres távol-keleti alkatrészekből készülnek és hatalmas árréssel kínálják őket a plázák kirakataiban, és azt hazudják, hogy „elérhető áron” elhozzák az átlagember számára a luxust. Az ilyesmi etikailag megkérdőjelezhető ugyan, de azt nem hittük, hogy létezik morálisan romlott, menthetetlen és védhetetlen óra is. Eddig mondjuk nem is létezett.
A Boldr egy szingapúri óramárka. Nem kifejezetten ismert, különösebb múltja sincs, az úgynevezett mikromárkák egyre népesebb táborába tartozik; ők azok a gyártók, akik saját ötlet és design alapján, de általában beszállítóktól vásárolt alkatrészekkel (szerkezetekkel) látják el a termékeiket és árulják közvetlenül a vásárlóknak. Nincs ezzel baj, sőt: a többségük teljesen becsületesen dolgozik és tisztességes áron adják azt a minőséget, amiért a nagy nevek – már csak a nagy név miatt is – másfél-kétszer annyit is elkérnek. Ilyen a Boldr is: szép órákat készítenek és egészen olcsón adják őket, a tesztelők is elismerően nyilatkoznak róluk.
Az egyik legnépszerűbb sorozatuk a Venture nevű katonai óracsalád (field watch). 200 méteres vízállóság, japán automata szerkezet, titánium tok, a sötétben kitartóan fluoreszkáló mutatók és számok, mindez 120 ezer forintért; ez utóbbi soknak tűnhet, de az ilyesmit a neves svájci és japán gyártók 2-300 ezerért kínálják, és még ez is olcsónak számít a mai piacon. Pár éve azonban felbukkant egy különleges kiadás, az Un-Dark, amelynek számlapjára egy elsőre furcsa női portrét is terveztek, amely szintén világít a sötétben. Aki ismeri az órák történelmét (a sötét részeket is), az már a nevéből is rájöhet, miről van szó:
A tervezők így szerettek volna tisztelegni a rádiumlányok előtt; ők voltak azok a gyári munkások, akik a 20-as években rettenetes kínok között haltak meg tucatszámra az órák festéséhez használt sugárzó anyagtól.
Maga az óra 2021-es, ám nemrég kiadták új számlappal. Ezen már egy másik nő látható, befele néz és éppen az ajkaival ügyködik valamit; aki nem ismeri a jelenet hátterét, nem is gondolna semmi szörnyűre. A hivatalos leírás szerint a rádiumlányok története „az emberi felelőtlenség legborzasztóbb tanmeséje, amely az ártatlan gyári munkások szenvedéséről szól, akik mit sem tudtak arról, hogy rádiummal kevert festékkel mérgezik őket”. A továbbiakban „önfeláldozást” emlegetnek és azt írják, „elesett hősök” voltak ők.
Forrás: Boldr
Nézzük hát, kik voltak ezek az „önfeláldozó, elesett hősök”. A rádiumlányokról írtunk már bővebben is, olvassátok el, érdemes, de a történet főbb fordulatait tekintsük át itt is.
A rádium a Curie-házaspár által felfedezett harmadik radioaktív elem, amelynek mérgező hatásáról a 20-as években még keveset tudtak, de arra már rájöttek, hogy zöld festékkel keverve sokáig fluoreszkálnak a tárgyak, amiket bevonnak vele. Ez fontos volt a háborúba épp belépő amerikai hadiiparnak: a pilóták e festék segítségével láthatták az óramutatókat és számlapokat, illetve a repülőgépek fontos alkatrészeit a sötétben is. Mivel ezeket akkoriban még csak kézzel lehetett festeni, és nagyon apró, precíz mozdulatokat igényelt a művelet, ezért nőket alkalmaztak. A betanítás során ráadásul megmutatták nekik, hogyan „vessék be” ajkaikat is, hogy még pontosabban tarthassák a kontúrokat: az ecsetet időről időre meg kellett nyalniuk. A festéket undarknak hívták.
Ezeket a nőket szellemlányoknak is hívták, hiszen a műszak végére a bőrük azon része, amely érintkezett a festékkel, ragyogni kezdett. Ezzel egy ideig divatot is teremtettek: direkt rákenték a festéket körmükre, fogukra, és így mentek este randizni. Boldogok voltak: nagy figyelmet igénylő és monoton, de fizikailag könnyű munkával kerestek háromszor annyit, mint egy átlagos gyári munkás, a műszakvezetők pedig azzal nyugtatták őket, hogy a festék teljesen ártalmatlan. A rádium az évek során azonban beépült a csontokba és elkezdte lebontani azokat, főleg az állat, hiszen oda jutotta el legkönnyebben a nyelven keresztül. Eközben pedig daganatokat okozott testszerte.
A nők egyre súlyosbodó tünetekkel küzdöttek: fájt a fejük, a lábuk, fogaik kihullottak. Az első áldozat hónapok alatt leépült; az egyik vizsgálat során az orvos megfogta az állkapcsát, amely szó szerint a kezében maradt. Mollie Maggia 21 évesen halt meg, a hivatalos papírok szerint szifiliszben. Ekkor még nem akarták eltusolni, egyszerűen nem tudták, mivel állnak szemben.
Fotó: Daily Herald Archive/SSPL/Getty Images
Hivatalos vizsgálatot csak 1924-ben indítottak, majd amikor kiderült, hogy mindenről a rádium tehet, megrendeltek egy újabb szakértői véleményt; a busásan megfizetett kutató persze arra jutott, hogy a munkások hazudnak, és a vállalat pénze kell nekik. Úgy is, hogy a betegek csontjai szó szerint átvilágított a testükön, és úgy is, hogy egy patológus független, tudományos bizonyítékokkal szolgált.
Csak akkor ismerték el, hogy baj van, amikor meghaltak az első férfi munkások is.
Több mint tíz évvel később meszelték csak el az U.S. Radium Corporationt. Az egyik utolsó áldozat, Catherine Wolfe szó szerint a halálos ágyáról tett vallomást egy Illinois-i bizottság előtt, mert már felülni sem tudott. Ekkor persze már késő volt; a történet egyetlen pozitív hozadéka, hogy elkezdődött a munkavállalói érdekképviselet Amerikában. A Foglalkozásbiztonsági és Egészségvédelmi Hivatal több százezer dolgozó életét mentette meg a következő évtizedekben.
Most pedig a Boldr óragyár „tiszteleg” a rádiumlányok „hősiessége” és „önfeláldozása” előtt egy órával, amelyen egy órakészítés közben éppen mérget nyaló nő látható, és amelyen a kép, a mutatók és a számok is pont olyan zölddel fluoreszkálnak, mint a rádiumos festék annak idején. Aligha kell magyarázni, miért cinikus és ízléstelen gesztus ez:
pont olyan, mintha egy fast fashion ruhamárka dobna piacra a gyerekmunkásokat robotoltató, tűzveszélyes sweatshopok áldozatainak arcával, vagy mintha szexuális segédeszközök dobozát „díszítenék” megerőszakolt nők portréival.
A rádiumlányok történetében ugyanis nincs semmi önfeláldozás; az ember egy fontos ügyért áldozza fel magát, úgy, hogy közben tud is róla. Ők azonban nem tudtak semmiről: átvert, kizsákmányolt munkások voltak, akikkel a tőkések azt tettek, amit csak akartak. Nem hősök: áldozatok.
