Férfi- és női álláspont a luxusórákról

Egy szerkesztőségi ülés nálunk szerencsére nem úgy néz ki, mint Az ördög Pradát visel című filmben: nincs bullying, megfélemlítés és lelki terror (cserébe sajnos Meryl Streep sincs), spontán felmerülő témák és parázs viták viszont annál inkább. A múlt hetin például szóba került Rákay Philip Rolexe, amit évek óta visel minden egyes fotón – természetesen aközben is rajta volt, hogy Tócsa kollégánk interjúzott vele –, és szóba került Magyar Péter 3000 eurós órája is, amelyet kipécézett magának a propagandamédia, hogy addig se a pedofilbotrányról legyen szó. Amikor valaki bedobta, mennyibe került az óra, és valaki más megemlítette, hogy ez legfeljebb a belépő lehet a luxusórák világába, heves vita alakult ki a szerkesztőség tizenkilenchúszada és az egy szál órapárti (férfi) közt: az előbbiek teljes joggal kérték számon a férfiakon, hogy miért költenek ennyi pénzt ilyen baromságokra, utóbbi pedig igyekezett megmagyarázni, egy percig sem tagadva, hogy tényleg baromság. A beszélgetést utólag rekonstruálva és kibővítve közöljük egy a női álláspontot bátran képviselő kollégánk, Csízi Ágnes segítségével, a ring órás sarkában pedig Neményi Márton.

A férfiakon az elfogadott ékszerek mennyisége kevesebb, mint a nőkön. Oké, hogy már rendben van a nyaklánc, karkötő és fülbevaló, de minek ide az óra? Mit remél ettől egy pasi?

Én igazán nem akarok rögtön az elején akadékoskodni, de ha egy Igazi Órás Csávónak teszed fel ezt a kérdést (ami én nem vagyok!), már az ékszer szónál dagadni kezdenek a nyaki ütőerei és habzani a szája. A felvetés egyébként nagyon jó! Léteznek ugyanis az úgynevezett divatórák, amik egészen másra és másnak készülnek, mint az úgynevezett Órák. A divatórákat – kapaszkodj! – divatcégek gyártják, akik jellemzően egészen másban utaznak: ruhákban, parfümökben, szóval ilyen love- meg lifestyle-brandek ezek, amelyeknek mellesleg vannak óráik is. Armani, Diesel, Pandora, Tommy Hilfiger és így tovább. Amikor azt mondom, „gyártják”, azt úgy értem, hogy – jó esetben némi formatervezés után – legyártatják kizsákmányoló távol-keleti üzemekben, esetleg egyszerűen megveszik a már kész alkatrészeket (tok, számlap, korona), beleteszik a lehető legolcsóbb, no-name kínai kvarcszerkezetet, rápattintják a földre hullott, nyesedék bőrből összepréselt „genuine leather” szíjat, vagy valami olcsó, üreges szemekből összerakott fémszíjat, és az így, egy-kétezer forintért elkészült órát eladják a plázákban ötven-hatvanezrekért. Léteznek egyébként csak órákat gyártó divatmárkák, ezek általában Kickstarteren nagyra nőtt, mindenféle kamu lózungokkal operáló cégek (MVMT, Daniel Wellington), akik sokszor olasznak vagy svájcinak hazudják magukat, és legfeljebb az internetes felhördülésnek hála gyártanak manapság egy-két értékelhető modellt. A divatórák azok, amik megtetszenek a plázában mászkáló férfiaknak, vagy a csajaik rángatják oda őket a kirakathoz, hogy „nézd már, ez de jól állna neked”, megveszik, örülnek a márkafeliratnak és azt gondolják, szuper vételt csináltak, mégis van egy szép órájuk, amiért nem fizettek milliókat, főleg, hogy a milliós órák sokszor rondábbak is. Ez meg letisztult, elegáns.

Az igazi Órák abban különböznek a fentiektől, hogy óragyártó cégek készítik őket, és abban, hogy aki megveszi őket, tényleg egy nagy dolog részese lesz – anélkül is, hogy a cégek meggyőznék őket erről. Az óra: többszáz év analóg mérnöki zsenialitása egy kis tokba szuszakolva, történelemmel, művészettel, elszántsággal, szenvedéllyel. A pasi, amikor felveszi az Órát, nem azt reméli, hogy szebb lesz, tesz egy fashion statementet, vagy hogy ezzel a kis kiegészítő tetszik majd a környezetének, hanem azt, hogy a fentiekből ő is kap egy csipetnyit. Nem azt várja, hogy komolyabban vegyék, hanem hogy ő komolyabban vegye magát. És tudod, mit? Működik.

Rolex luxusórák a London Watch Show-n (Fotó: Leon Neal/Getty Images)

Ha a nő érti az óra árát, akkor valószínűleg jól tájékozott ilyen költségekben. Bocs, de ez azt jelenti, hogy aranyásó. Ezt elvileg utálják a férfiak, nem?

Ha egy nő érti az óra árát, az nem azt jelenti, hogy aranyásó, hanem egyszerűen azt, hogy ért az órákhoz, le tudja venni, mi értékes és – ami talán még fontosabb – mi az, amit csak annak akarnak beállítani. Nem vonnék le semmilyen következtetést a céljaira és még kevésbé a jellemére, de a felvetés megint nagyon jó, az órás világot ugyanis valóban a férfiak uralják, ebből fakadóan tele van szexizmussal. Eleve úgy néz ki a piac, hogy vannak az Órák, és vannak a női órák; az előbbiek manapság többnyire robosztusak és bonyolultak, az utóbbiak kicsik, karcsúak és mindenféle díszekkel látják el őket. Úgy tűnik, az óra az utolsó klasszikus férfias státuszszimbólum, a vélt vagy valós machizmo megtestesítője James Bondtól Habony Árpádig. A YouTube-on van vagy húsz viszonylag nagy nézettségű ezzel foglalkozó csatorna, ebből csak egyet működtet nő, neki sikerült egyedül komolyan vetetnie magát, és egyébként nagyon gyakori az, hogy az órás youtuberek a barátnőiket használják a „tippeld meg, ez és ez mennyibe került” játékra, és mindig az jön ki, hogy haha, szegény buta nő, hogy mellélőtt megint!

Ha nem a nők a célközönség, akkor ki? A férfiak? A szakmabeliek? De miért? Mit számít, hogy ők mit gondolnak?

Az órát hordó férfi célközönsége saját maga. Aki igazi órát vesz fel, az azért teszi ezt, mert érezni akarja a karján a szerkezet ketyegését – még ha ez fizikailag képtelenség is – és a nagy műgonddal összerakott, jól átgondolt tokot, számlapot, koronát, ha van, lünettát, mutatókat, dátumablakot. És főleg a történelmet. Úgyhogy mansplainingelek is egy jót, ha nem bánod.

A zseb- és karórák feltalálását annak idején a kényszer szülte, az ipari forradalom után, a kapitalizmus kezdetén nagyon fontos volt, hogy tudják az időt a masiniszták, vonatállomások, kikötők, a hajók személyzetei, később a repterek és persze a pilóták – és nem csak az időt, hanem lehetőleg ugyanazt az időt, ami nem is volt egyszerű az atomóra és az internet előtt. Így készültek el a naponta csak öt-tíz másodpercet siető-késő mechanikus szerkezetek, amelyeken konkrétan emberéletek múltak, gondolj csak a vonatok összehangolására, vagy a légicsapások időzítésére a világháborúkban. A búvárok később a számlap körül tekerhető lünettával ellenőrizték, mennyi ideje vannak a víz alatt (azaz mennyi időre elegendő oxigénjük van). Jól látod, ezek bizony mind rendkívül férfias tevékenységek. Így születtek az olyan a maguk idejében is iszonyat menő órák, mint a Rolex Submariner, az IWC pilótaórái, vagy az Omega Speedmaster, ami konkrétan járt a Holdon az Apollo 11-gyel, hát mennyire menő már ez?!

Omega Speedmaster, az óra, ami járt a Holdon az Apollo 11 küldetésben (Fotó: Profimedia)

No, aztán ezt az egész világot szétzúzta a sokkal pontosabb és olcsóbb kvarcórák megjelenése, amit a hagyományos óragyárak el is neveztek kvarcválságnak és úgy tűnt, csődbe megy mindenki. A svájciak végül kitalálták, hogy akkor ezentúl a mechanikus és automata, tehát bonyolult, drága, a kvarchoz képest nagy és pontatlan (értsd: gyakorlati értelemben teljesen felesleges) szerkezeteket ezentúl az Igényes Férfiakra targetálják, és ezek lesznek a menő órák. Bejött:

Pont azokat akarták hordani, amiket a kedvenc autóversenyzőik, asztronautáik, pilótáik és persze az ezeket eljátszó színészek (James Bond egymagában komplett óramárkákat tett széles körben ismertté). Egyszer, ha lesz pénzem, biztosan veszek egy Speedmastert, egyszerűen azért, mert akarom érezni, hogy ugyanaz az apró, végtelenül bonyolult szerkezet ketyeg a karomon, ami annak idején Neil Armstrong karján is. Hülyeség? Lehet, de ez van: így működnek a férfiak és kész.

50-60 milliós órákat hord Rácz Jenő – volt, hogy szinte minden pénzét odaadta az egyikért

Ez miben különbözik egy jó autótól vagy motortól? Előbbiek sokszor jóval olcsóbbak…

Semmiben! Igaz, menő órát már 150 ezer (sőt, mint mindjárt megmutatom, tizenötezer) forintért is vehetsz, menő autót és motort meg nem, de ettől még igaz, hogy az órák ára a csillagos ég, elég Rácz Jenő darabonként ötven-hatvanmilliós gyűjteményére gondolni. A férfiak ugye nem azért vesznek versenyautót és versenymotort, hogy versenyezzenek vele, hanem azért, hogy érezzék ugyanazt a minőséget és törődést, mint a profik. Ugyanez van az órákkal is. Sőt, utóbbiak mára funkciójukat is vesztették, kiüresedtek a műfajok. Tudod, kiken nem látsz biztosan búvárórát? Bingó: a búvárokon. Ahogy a vadászgéppilóták is legfeljebb hobbiból hordanak pilótaórát.

Oké, hogy lehet befektetés is az óra. De akkor már miért nem valuta, arany, vagy éppen festmény? Előbbiek univerzálisabbak, utóbbi legalább némi intellektust sugall, azt hiszem…

Az órás férfiak valóban szeretik azt gondolni, hogy intellektust, szofisztikáltságot, vagy valamiféle street credet sugároz az órájuk, ha nem így lenne, nem maradtak volna életben az olyan, izé, megkérdőjelezhető esztétikai döntéseket hozó márkák, mint a Hublot, amelynek súlyosabb darabjai tényleg csak a valódi gengsztermúlttal rendelkező keleti parti rappereknek állnak jól. Nagyon fontos azonban, hogy igazi Órás Férfi nem vásárol órát befektetésből. Az effajta cinizmus egyrészt távol áll az órák múltjáért és mérnöki megoldásaiért rajongó órás szubkultúrától, másrészt hülyeség is lenne: lehetetlen megjósolni, mely óráknak megy fel az áruk, és még ha meg is lehet, évek, évtizedek kellenek, hogy el lehessen őket adni. Közben persze nagyon óvatosan ér csak hordani őket, vagy egyáltalán nem szabad, ezt a legtöbben meg – érthető módon – nem bírják ki. Nyerészkedők persze akadnak: a Covid alatt az óragyárak azt hitték, náluk is beszakad majd a gazdaság, de kiderült, hogy az otthon unatkozó és szociális élet híján rengeteg pénzt megspóroló férfiak szívesen szórják a vagyonukat efféle értelmetlen tárgyakra. A Rolex például bevezette a várólistát, így az a fura helyzet állt elő, hogy másodkézből drágábbak voltak az óráik, mint közvetlenül a gyártótól, hiszen ezt azonnal megkapják a vevők. Ezt aztán sokan ki is használták, ami még hosszabb várólistákhoz vezetett.

Tömegek állnak sorba egy ület előtt, hogy hozzájussanak az Omega X Swatch “Moonswatch” sorozatának egyik darabjához (Fotó: Profimedia)

Király, hogy egy pasi villog egy randin az órájával, de vajon ő is meg tudja állapítani, mennyibe kerülnek a ruhák és ékszerek a randipartnerén? Ha nem, akkor miért nem, és miért lenne fontosabb az ő órája a nő outfittjénél?

Az Igazi Órák viselésének komoly etikettje van: sosem dicsekszünk és soha, de soha nem gúnyolódunk az olcsó/béna órák tulajdonosain. (Arról nem is beszélve, hogy a menőség sosem pénzfüggő: nekem is van egy példányom a világ talán legjobb órájából, egy Casio A-700-ból. 13 ezer forintba került.)

Nincs tehát olyan, hogy egy Órás Férfi a randipartnerének villog. Ha villog, akkor nem Órás Férfi – és alighanem az órákhoz való egészségtelen viszonya a legkisebb baj vele. Ha pedig egy randin tényleg számít, kin milyen értékű kiegészítők vannak, akkor ott már rég el van rontva minden. Ha a másik észreveszi az órát és rákérdez, szuper – akkor kezdődhet a diszkrét vagánykodás.

Egyszer egy egész kocsmázást túszul ejtett a haverjaimmal, hogy megpróbáltuk eldönteni, hogy egy, a szomszéd asztalnál éppen randizó férfi vajon egy eredeti Moonwatchot visel, vagy annak az olcsó – igaz, vállaltan koppintott – Swatch-imitációját, a Moonswatchot. Egyszerűen képtelenek voltunk kiszúrni az igazságot, míg végül három sör után odamentem hozzá és megkérdeztem. A nő épp a telóját nyomkodta, szóval nem is rondítottam bele semmibe. Azt a gyermeki vigyort nem felejtem el soha, amivel a férfi mutogatni kezdte, hogy ez bizony az eredeti, ráadásul az acél hátlapos, akrilüveges változat, tehát pont olyan, ami az űrhajósokon is volt.

Mit kezd egy drága órájú férfi azzal, ha a nőnek fogalma sincs, hogy ez mennyit ér?

Őszintén? Örül neki, hogy megússza a témát, és nem kapja meg, hogy „Jézusom, hogy vagy képes ilyen hülyeségekre ennyit költeni”, azzal a sorok közötti – de teljesen jogos – felvetéssel, hogy mi lesz, ha jön a gyerek, közös ház, autó, és tényleg kell majd a pénz. Tudni kell, hogy ami itt luxusórának számít, az nálunk boldogabb országokban kijön egy félhavi átlagfizetésből; a „miért vettél egy újabb Seiko búvárórát, amikor tudod, hogy most nőtt ki mindent a gyerek?!” egy nagyon-nagyon jellegzetesen magyar veszekedés első mondata.