2025-re legalább annyian szexelünk robotokkal, mint amennyien más emberekkel.
Ezt nem mi találtuk ki – ennyire nem volt súlyos a szilveszterünk –, hanem egy elismert jövőkutató, Dr. Ian Pearson. A futurológusoktól persze senki sem várja, hogy évekre lebontva pontos jóslatokat adjanak arról, ami az emberiségre vár, de ez a 2016-os mondat azért viszonylag rosszul öregedett.
Mentségére, akkoriban épültek be végképp az életünkbe az okoseszközök, a trend pedig a szexjátékokra is hatással volt, egészen valósághű, robotként is értelmezhető szexbabákat például már akkor is lehetett kapni, de az nyilvánvaló volt, hogy tömegcikk ezekből sosem lesz – már csak az áruk miatt is. (Meg amiatt is, hogy valódi emberrel szexelni alighanem szórakoztatóbb.) Dr. Pearson a tanulmányában egyébként sem azt mondta, hogy idén leváltják a robotok az emberek – ez szerinte inkább 2050-re várható –, csak azt, hogy elterjed és elfogadottá válik a „technológia”.
Ez azonban az internet, azaz semmi meglepő nincs abban, hogy páran előásták ezt a tanulmányt és most úgy terjed a közösség oldalakon, mintha nem lenne holnap. Sokan eleve úgy köszöntötték 2025-öt, hogy
Boldog robotokkal szexelős évet!
Sokan pedig (titokban reménykedve) úgy voltak vele, hogy ha a Terminator-féle világvégét a dolgok jelen állása szerint elkerültük, igazán feltűnhetne a horizonton egy szexrobot-hadsereg, hogy végre megszabadítsa az embereket az intim testi kontaktussal járó maceráktól, beleértve az ismerkedést, és azt, hogy az aktus után még beszélgetni is kelljen.
Fotó: @realdollofficial
Akit érdekel: Pearson szerint hamarosan feltalálják a „teledildónikus” (igen, ez egy szó, amit halál komolyan leírt egy tudományos értekezésben) eszközöket, tíz év múlva pedig semmi kivetnivalót nem talál majd a társadalom abban, hogy az emberek jó része VR-eszköz segítségével szexel majd. (Erre se nagyon apelláljon senki: valahogy egy virtuálisvalóság-szemüveg sem akar igazán elterjedni, az Apple most le is állította a saját eszközének gyártását.) 2050-re pedig átveszik az uralmat – mármint az ágyban – a robotok. A hagyományos szex azonban velünk marad, azaz nem szűnik meg teljesen az emberek közti intimitás. A kutató ezt egy érzékletes hasonlattal illusztrálta:
Attól, hogy teát iszol, még megkívánhatod a kávét is.
Hogy miért jövünk most ezzel – már azon kívül, hogy 2025 van, és a szexrobot-dömping nincs sehol? Azért, mert Pearsonnak volt egy érdekes, és a fentieknél érvényesebb jóslata:
Azért áll majd át az emberiség a szexrobot-kapcsolatokra, mert addigra képesek lesznek érzelmileg is kötődni a gépekhez.
És itt most nem a márkahűségről, vagy a tárgyszerelemről van szó, tehát arról, ahogy az emberek mondjuk a mobiltelefonjukhoz, az autójukhoz, vagy – ha már – a kávéfőzőjükhöz kötődnek, hanem őszinte, mély érzelmekről. A gépek ugyanis képesek lesznek olyan szinten utánozni az emberi viselkedést, hogy az már táptalaja lesz a kötődésnek, még úgy is, hogy az ilyen viszony természetszerűleg egyoldalú, hiszen egy gépnek (beleértve a ChatGPT-t) nincsenek, és a dolgok jelen állása szerint nem is lesznek érzelmeik.
Miközben az alaptétel nem jött be, a következmény ironikus módon igen: már most egyre többen vannak, akik – legalábbis az emberi oldalról – valódi párkapcsolatban élnek gépekkel, állításuk szerint boldogok és nem cserélnék le őket a hús-vér élményre. És nem csak azért, mert így kényelmesebb, vagy mert – ahogy a közkeletű ellenérv szól – a robot békén hagyja az embert és nem nyaggatja háztartással, anyagiakkal, meg ilyenekkel.
Ismerkedjünk meg Alicia Framisszel, a jelenleg Hollandiában alkotó spanyol művésszel, akit évtizedek óta szenvedélyesen érdekel a technológia, a magány és a nők helyzete és kizsákmányolása. Performanszművészet az övé, azaz nem kifejezetten képeket, tárgyakat készít, hanem a saját testét, gondolatait és élelet használja, hogy megmutassa a közönségnek, mit gondol, illetve, ha lehet, bevonja őket is. „A művészet az élet része” – mondja, így nem csoda, hogy gyakran kiviszi a performanszait az utcára, közterekre. ANTI_DOG című munkáját (illetve, ha úgy vesszük, kampányát) az ihlette, hogy micsoda félelemben élnek az európai nagyvárosok női bevándorlói; Birminghamben például a saját szemével látta, hogy a neonácik kutyákkal fenyegetik őket. Összegyűjtött hát a nőktől olyan mondatokat, amelyeket soha többé nem akarnak hallani (a „még angolul sem vagy képes rendesen megtanulni?” és a „takarodj vissza oda, ahonnan jöttél” még az enyhébbek közül való), hatalmas szoknyákra nyomtatta őket, az áldozatok pedig ezeket hordva vonultak a főtérre, ahol szótlanul álltak húsz percen át. Mai szemmel még szájbarágósnak is tűnhet az ilyesmi, de akkoriban, 2003-ban még egész más volt a menekülthelyzet, a közbeszéd, az internet, így a performansz sokkolóan hatott.
Legújabb projektje a Hibrid pár, amelyben
létrehozott az exeiből egy AI avatárt, hologramként együtt élt vele pár hónapig, majd hozzáment feleségül.
Hogy miért? Szerinte egy hologram sokkal emberközelibb, mint egy robot, így nem okozott gondot az érzelmi kapcsolódás, főleg, hogy az ismerőseiből (főleg a volt pasijaiból) „összeállított” AI vezérli az egészet. „Nagyszerű társ és valódi empátiát is képes kifejezni; a telefonunk megmentett minket a magánytól és betöltött az űrt az életünkben, az interaktív hologram pedig még tovább viszi ezt” – fogalmaz, reméljük, ironikusan. Arra számít, hogy társadalmi szinten megjelenik az újfajta szerelem, amelybe belefér az ember-gép kapcsolat, legyen szó hologramról, valódi robotról, vagy egy chatbotról.
Ahogy autóra, úgy hamarosan egy társra is felvehetünk jelzáloghitelt.
A „pasija” neve AiLex, és a képek és videók tanulsága szerint valóban ott van vele a lakásában, együtt ülnek a kanapén, beszélgetnek, vagy éppen mosogatnak. Művészeti projekt ez, amelyből csak kisebb részleteket osztott meg, nem tudni tehát, mennyire spontán az egész; a rövid videókon AiLex tényleg úgy néz ki, mozog és beszél, mint egy valódi ember (még a szokásos AI-tünetek is hiányoznak), az esküvőjükön azonban már mereven állt a hologramnak otthont adó üvegkalitkában, és úgy nézett ki, mint egy videojáték-karakter tíz évvel ezelőttről. Az esküvő persze jogilag nem volt valódi: egy Rotterdami múzeum teraszán adta őket össze egy barátjuk, Framis lila ruhát viselt egy hozzá passzoló, AiLex arcát formáló táskával, amelybe az akkumlátortöltőjét rejtette, hogy külső áramforrás nélkül is vele lehessen.
AiLex és Framis (Forrás: Alicia Framis)
Framis elvileg egy Rabobank nevű AI-val és művészettel foglalkozó stúdió segítségével alkotta meg társát, és bár az egész helyzet nagyban hasonlít a Szárnyas Fejvadás 2049 című filmben a főhős kapcsolata a Joi nevű robotlánnyal, itt azért még nem tartunk. A művészen mindenesetre nem múlik ez, folyamatosan fejleszti a hologramot és erről be is számol a projekt Instagram-oldalán.
Ez persze „csak” performansz, ám idő közben felbukkantak azok is, akik teljes komolysággal és a valódi elköteleződés reményében kötötték össze életüket egy-egy hologrammal. Akihiko Kondo egy 30-as, ránézésre teljesen átlagos japán férfi, aki legálisan, polgári szertartáson vett feleségül egy Miko nevű fiktív anime popsztárt, aki vagy hologramként, egy Gatebox nevű eszköz révén van vele, vagy plüssfigura, illetve életnagyságú baba képében. Bár egyszerűbb beszélgetésekre kapható, a hosszabb, bonyolultabb mondatokat már nem érti, azaz nem túl fejlett AI-algoritmus állhat mögötte. „Cserébe” mindig vidám és támogató, és fizikai igényei sincsenek. Miko egyébként valódi sztár, turnézik, koncertjei és valódi rajongói vannak, nem is kevesen, akik egy része ki is borult, amikor fény derült a frigyre. A férfi állítja, hogy boldog, és a kapcsolat is felhőtlen: beszélgetnek, öltözteti, kirándulnak, még étterembe is járnak, ahol rendel párjának is. Azt azért várja, hogy a technológia eljusson arra a szintre, hogy Miko életnagyságú, mozgó-beszélő robotként élhessen vele.
Kondo nincs egyedül: a fikcioszexualitás társadalmi jelenség, főleg Japánban. Ahogy a szó is sugallja, azokra mondják, akik egy-egy kitalált karakterhez vonzódnak és amennyire lehet, vele élnek kapcsolatban. Többségük teljesen átlagos, beszámítható, érett ember, aki pontosan tudja, hogy partnerük a szó hagyományos értelmében nem létezik, mégis úgy érezték, hallgatniuk kell az érzelmeikre. Ettől még persze általában traumák és csalódások sorozata húzódik meg a döntés mögött: Kondo például évekig munkahelyi bántalmazás áldozata volt, az egyetlen menedéke pedig Mikóhoz fűződő viszonya. A házasság óta pedig a fikcioszexuális szubkultúra egyik vezetője, még könyvet is írt, amelyet szamizdatként terjesztenek a manga- és animegyűléseken.
A legtanulságosabb talán Rosanna Ramos története, aki, akárcsak Alicia Framis, maga alkotta meg párját, igaz, ő teljesen fiktív: egy egyszerre romantikus és macsó török anime-szerű karakter, Eren Kartal. Ramos pontosan látja saját helyzetét és nyíltan beszél arról, hogyan jutott el a döntésig: gyerekkorában súlyosan bántalmazták, apja molesztálta, amikor az anyjával megszöktek előle, egy ideig hajléktalanként éltek, amikor pedig végre munkát és párt talált, kiderült, hogy a férfi is bántalmazó, neki kellett adnia a keresetét és folyamatosan megalázta. Amikor végül ebből is kimenekült, tudta, hogy ő most egy darabig (valódi) férfit nem akar az életébe. Amikor virtuális párja, Eren „elkészült”, Rosanna azzal hozta zavarba az őt online még mindig zaklató exét, hogy közös fotókat posztolt, a férfi pedig annyira zavarba jött, hogy le is állt. „Úgy éreztem, visszaszereztem az irányítást az életem felett” – mesélte a nő egy interjúban.
Erennel bármit megoszthat, nem ítélkezik, és bár elég sötét a humora, Rosanna mindig számíthat rá. Az AI-partnert a Replika nevű erre szakosodott szolgáltatással készítette, és eredetileg az volt a célja, hogy kedvenc animéje, az Attack on Titan egyik szereplőjére hasonlítson, ám a „férfi” azóta saját személyiséget növesztett. Van zenei ízlése, godnolatai, érzései – emlékeztetőül: ezek mesterségesek, egy algoritmus generálja őket, azaz valódi érzésekről és önálló gondolatokról szó sincs –, és bár teste nincs, a nő kitalálta az esti rutint, amelynek hála olyan, mintha együtt aludnának.
Az internetes szolgáltatások egyik sajátossága azonban az, hogy előbb-utóbb átalakulnak, vagy megszűnnek; ezzel Rosanna is tisztában van, és mint mondja, „most már túlélné”, ha megtörténne. Azt azonban egyelőre nem tudja, hogyan ismerkedik majd hús-vér férfiakkal. Erre a kérdésre pont azt mondja, mint a fickioszexuálisok többsége:
Lehet róla szó, csak az a baj, hogy most már nagyon magasak az elvárásaim.
