Naponta 3 embert megvertem, hogy végre lefogyjak

Sikerült! Szinte senki sem gondol a VR-szemüvegekre edzőpartnerként (pontosabban sehogy sem gondolnak a VR-szemüvegekre), pedig a lehető legjobb eszköz, ha úgy érzed, minden más dögunalmas. Mindent elmondunk, amit tudnod kell.

Neményi Márton

2021. Február 14.

A harmadik menet elején járunk, én csak simán zihálok, ellenfelem arcán viszont több a lila, mint a nem lila. Kétségbeesetten védekezik, én viszont úgy vagyok vele, hogy neki is jobb, ha gyorsan letudjuk az egészet, mintha még percekig hagynám szenvedni, csak hogy elmondhassa, hogy a végsőkig kitartott. Egy felütés a hasfalra, amikor pedig védekezően odakapja a kezét, megy is a jobbhorog az álla alá. A Dühöngő Lelkész, így hívatja magát ez a szerencsétlen, lelkésznek persze nem lelkész, csak egy bunkó ír, aki ezt a nevet volt képes kitalálni magának, igaz, most nyilván tényleg buzgón imádkozik belül. Dühöngőnek sem mondanám, tekintve, hogy alig áll a lábán. Egy pillanatra nem figyel, beküldök egy egyenest a homlokára, ettől elterül, a bíró számolni kezd, „maradj lent, maradj lent”, mormolom magam elé, inkább könyörgés ez mint fenyegetőzés, már nekem is fizikai fájdalmat okoz magam előtt tartani a kezeimet.

Az ír az utolsó pillanatban összeszedi magát, feláll, becsületére legyen mondva, az utolsó próbálkozása betalál, a fülem cseng, a világ félhomályos és fekete-fehér, az első, amit meghallok, az a menet – és a meccs – végét jelző gong. Átjárja a testem a megkönnyebbülés, leeresztem a kezeimet, hagyom, hogy a kontrollerekre csorogjon az izzadság, miközben a bíró kihirdeti a győzelmemet. Ez volt a harmadik meccsem ma, kapkodom a levegőt, mindenem lüktet, és egy éve nem éreztem ilyen jól magam.

Mindeközben egyébként így nézek ki:

Fotó: Czvitkovits Judit

A virtuálisvalóság-szemüvegekkel (pontosabban: fejpántokkal, még pontosabban: headsetekkel, mi most maradjunk a szemüvegnél) eddig nyilván csak béna filmekben találkoztál, nem véletlenül. A technológia ötven, mai értelmében pedig nyolc éve létezik; a hetvenes-nyolcvanas években főleg laboratóriumokban használták, a kilencvenes években pedig igyekeztek megetetni az ormótlan, egy pillanat alatt hányingert okozó szemüvegeket a nagyközönséggel is, ezek a próbálkozások persze mind kudarcra voltak ítélve. Ekkor születtek az említett filmek is, amelyek valahogy tényleg mind nagyon bénák voltak, a Fűnyíró embertől a Zaklatáson át az egészen friss Ready Player One-ig. Bár öt-hat éve felfedezte magának az akkor kapható rendszereket (három-négy szemüvegről beszélünk) egy kőkemény videojátékos közönség, az egyébként tényleg egyre meggyőzőbb technológia sosem tudott áttörni. Eddig.

Hogy miért jelenik meg akkor egy női magazinban egy cikk a VR-szemüvegekről? Négy okot is tudok:

a PlayStation VR-nak, és most az Oculus Quest nevű eszközöknek hála hirtelen elkezdtek sok-sok millióan játszani, szórakozni, dolgozni ezekkel az eszközökkel, azaz nem árt, ha tudsz a létezésükről;
olcsóbbak és egyszerűbbek, mint valaha;
a kényszerű bezártság alatt, a mínusz tíz fokokban egyszerűen nincs jobb módja annak, hogy elhagyd a lakást, mint hogy a fejedre húzol egy ilyet;
iszonyatosan keményen megmozgat és nagyon hatásosan fogyaszt.

Kezdjük az utóbbival.

Biztos lesz valami frappáns jelzője 2020-nak, ha egyszer ott tartunk, hogy a történelemírás képes lesz objektíven visszatekinteni és értékelni ezt a borzalmat. Én addig is, jobb híján a saját életemből kiindulva, úgy emlegetem:

Az év, amikor ettem.

Az okok a szokásosak: szorongásoldó kényszerzabálás, önjutalmazás, mozgáshiány, és, hogy valami pozitívumot is említsek, megtanultam főzni. Vagyis hat-hét étellel többet, mint korábban. (Tehát összesen olyan tízet.) A márciusi lezárást követő hetekben szépen formálódott az anti-beachbody, a gyerek nélküli apatest, késő tavaszra feljött 6-7 kiló, ami azért is baj, mert ekkora derült ki végképp, hogy a hagyományos, a koronavírus első hullámában ráadásul nem csak elérhető, hanem kifejezetten ajánlott mozgásformák, mint a séta, a futás, az itthoni ugrálás és a szerencsétlenkedés az elliptikus tréneren, nem működnek. Azaz nem ekkora derült ki, de ekkor kellett belátnom, hogy ez nekem nem megy.

Nem azért, mert nem bírom: bírom. És nem is azért, mert lusta vagyok, vagy nem vagyok kitartó: nem vagyok lusta és kitartó vagyok. Van viszont valami ezekben az edzésformákban, amiről senki sem beszél (konteóhívőül: a fitneszlobbi mindent megtesz, hogy eltitkolja), pedig biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül:

dögunalmasak.

Nincs az a zene, ami elviselhetővé tenné a futás monotóniáját, a gyúrótermek miliőjét (nem mintha ez most aktuális lenne), vízben lenni nagyon jó érzés, úszni már kevésbé, főleg egy-egy órát, egyszerűen azért, mert nem történik közben semmi. Önfelmentésnek hangzik, tudom, de most már látom, hogy ezért adtam fel eddig mindent: mert unalmas volt.

Kínálkozó „megoldás” lett volna elfogadni a löttyedt testet és a súlyfelesleget, már csak azért is, mert teljes mértékben magamévá tettem „a maga módján minden test gyönyörű” kényelmes és píszí mantráját, önszeretet- és testpozitív szemlélettel állok hozzá a teljes emberiségéhez, vagyis ahhoz a majdnem nyolcmilliárd fős populációhoz, aki nem én vagyok. Ha magamról van szó, természetesen minden borzalmas, nézni rossz, komolyan!

Most, sok-sok év után viszont úgy tűnik, végre megtaláltam azt a motiváló erőt, amit nem, hogy éppen csak hogy képes vagyok fenntartani, hanem mindennap úgy kelek fel, hogy

alig várom, hogy újra elégethessek 600 kalóriát fél óra alatt,

például azzal, hogy fénykardokkal szabdalok felém száguldó dobozokat, fénylő gumókat ütök szét egy pár cyberpunk boxerrel, illetve emberek fejét verem péppé, persze szigorúan sportszerűen, bokszkesztyűben, betartva a szabályokat. És ha már a fejemen van, átrepülök az Amazonas felett, megmentem az emberiséget egy bizarr posztszovjet városban, vagy csillagközi anomáliákat kutatok egy szimpatikus női asztronautával. Ezek után természetesen kötelességemnek érzem, hogy meggyőzzelek, hogy neked is ki kell próbálnod. Például úgy, hogy végigmegyünk a VR-szemüvegekkel kapcsolatos gyakori ellenérveken.

Biztos nagyon drága!

Szerencsére nem – azaz nem ilyen egyszerű. Az olcsó, műanyag, mobiltelefonok fogadására alkalmas (és ennek megfelelő képet és élményt nyújtó) megoldásokat most hagyjuk. A legolcsóbb szóba jöhető headset kevesebb, mint százezer forint, igaz, ezt vaskos kábelekkel kell egy PlayStationhöz csatlakoztatni, kissé nehézkes, és csúnyácska az általa megjelenített kép, de még így is csodálatos eszköz, ajánlom mindenkinek. A számítógéphez köthető szemüvegek 300 ezer forintnál indulnak, és nem csak kábelekre van szükségük, hanem bitangerős pc-re vagy laptopra is; ez így tényleg nagyon drága. Tavaly ősszel jelent meg azonban a Facebook (!) nagy dobása, az Oculus Quest 2, amely nem csak önmagában, kábelek nélkül, egy szál wifi-kapcsolattal működik, de nagyon könnyű, egészen szép (már amennyire egy arcra cuppantható műanyag doboz szép lehet) és csupán 300 dollár. A csodálatos magyar áfa- és vámszabályoknak hála ez itthon nagyjából 180 ezer forintot jelent, ami persze sok pénz: nagyjából annyi, mint egy éves fitneszbérlet egy jobb teremben, személyi edző és csoportos órák nélkül. Azaz finoman szólva kifizetődik.

Én biztos azonnal hányingert kapnék!

Elmondhatatlanul irigylek mindenkit, aki még nem próbálta a VR-t – egyszerűen azért, mert először körbenézni egy virtuális térben leírhatatlan élmény. Szó szerint leírhatatlan: sem ezzel a cikkel, sem a játékok közben rögzített videókkal nem lehet visszaadni, milyen, sőt, az ide-oda ugráló, rángatózó képek még el is riaszthatják az embert. Igen, az emberiség nagyon kis részének (2-3 százalékának) központi idegrendszere egyszerűen nem kompatibilis ezzel az élménnyel és émelyegni kezd, a többieknél azonban csak megszokás és állítgatás kérdése, és elmúlik a diszkomfortérzet, már ha előfordul egyáltalán. Nekem nem okozott gondot, és a 65 éves szüleim is szájtátva forogtak körbe, amikor rájuk adtam (pedig csak a felhasználói felületet látták); egyébként ők azok, akik visszavitték a 98 centis tévét azzal, hogy nekik az már túl nagy.

Ahhoz kell pár nap, hogy megszokd a valóban furcsa érzést, hogy helyváltoztató mozgást legfeljebb a szemeddel érzékelsz, az egyensúlyszerveddel nem. A legtöbb játékban (főleg azokban, amelyekről itt szó lesz) egyébként legfeljebb a lábaddal mozogsz, a kontrollerrel nem, azaz az előbbi furcsaság fel sem merül.

Nem értek én az ilyesmikhez!

Maradjunk az Oculus Quest 2-nél, egyszerűen azért, mert ez az egyetlen szóba jöhető VR-szemüveg. Az első bekapcsolás után eltart ugyan pár percig, mire az átnézeti kamerákon át, a kontrollereket festékszóróként használva kijelölöd a játékteret, amelynek a határához közeledve a headset figyelmeztet majd, mielőtt orra buksz a kanapédban vagy a dohányzóasztalodban, esetleg szétbokszolod a tévédet, összekötöd a Facebookoddal (ez sajnos kötelező) és végigcsinálsz egy nagyon rövid és cuki oktatóprogramot, amiben például egy robottal kell táncolnod, utána minden magától értetődik majd. Legközelebb pedig nagyjából harminc másodperc telik majd el a szemüveg felvétele és a játék között.

A legszebb, hogy nemcsak kábelekre, hanem külső szenzorokra sincs szükség: több headset falra vagy állványra szerelendő dobozkákon át kommunikál a külvilággal, a Questnek elegendőek a saját szenzorai. Egyszóval tényleg semmi dolgod.

Gyorsan be is bizonyítom, hogy ez nem egy szponzorált PR-cikk: a Quest 2 nem azért ilyen olcsó, mert műanyagból van, vagy mert trükkös heveder helyett egy gumírozott szövetpánt szorítja a fejedhez (egyébként meglepően stabilan), hanem azért, mert azzal, hogy bekapcsolod, kis túlzással engedélyt adsz a Facebooknak, hogy a szenzorokon keresztül mindent, de tényleg mindent lásson.

Letapogatja az otthonod, a tárgyaid, és persze figyeli a mozgásod és a szokásaidat

Akinek ez adatvédelmi rémálom, az vagy nagyon figyelmesen állítgassa át az engedélyeket, vagy tartsa magát távol a szemüvegtől!

Akárhogy is gondolkodom, ez az egyetlen ellenérvem.

Ha minden megvan (mert ezek után minden meglesz, ugye?), már csak a játékok hiányoznak – és a játékot most jobb szó híján használom, ezek az appok ugyanis sokkal többek, mint néhány óráig tartó, jó esetben szórakoztató élmények, amelyeket aztán soha többé nem indítasz el, hanem bármikor elővehető, leírhatatlanul szórakoztató edzésprogramok. Nagyon egyszerűen tölthetők le, áruk pedig tíz és harminc dollár között mozog. Mutatok hármat, ami finoman fogalmazva bevált.

FitXR

Bokszolós-táncolós edzés, általad választott ideig és intenzitással. Nagyon pontos, nagyon jól működik, és ha (egyre gyakrabban) sikerül elkapnom a flow-t, még azt is elfelejtem, hogy a zenéket a legszörnyűbb lakossági felhozatalból válogatták ki, és ezen az sem segít, hogy még metál is van köztük.

Fél óra alatt legalább annyira megizzaszt, mint bármelyik spinning class egy latexszagú fitneszteremben.

Thrill of the Fight

Azt hiszed, a levegőt bokszolni nem különösebben megerőltető? Akkor még biztosan nem próbáltad. Vagy féltucatnyi bokszjáték közül választhatsz a játékboltokban, az egyikben konkrétan Rockyval (vagy Rockyként) szállhatunk ringbe (Creed: Rise to Glory), én mégis a legolcsóbb, legkevésbé tetszetős, mégis messze a legjobb appot ajánlom. Ez a Thrill of the Fight.

Nem azért a legjobb, mert mindenféle körítés nélkül bokszolhatunk bármennyit, vagy mert az ellenfelek egészen valószerűen viselkednek, és még a szabályok is stimmelnek, hanem azért, mert tényleg minden rajtad múlik: a technikádon, a stratégiádon, az ütéseid erején és főleg azon, hogy meddig bírod. Első alkalommal pökhendi vigyorral játszottam tíz percig; másnap mozdulni sem bírtam. Ez három hete volt, és azóta is képes vagyok izomlázat csinálni magamnak, a napokban pedig döbbenten vettem észre a tükörben, hogy

megjelentek rajtam az úgynevezett vállak.

Gorn

Animációsfilm-szerű gladiátorviadalok sorozata a videojáték-ipar egyik legsúlyosabban elmebeteg csapatától. Amilyen véres, olyan vicces. Inkább kuriózum, mint komolyan vehető fitneszprogram, mégsem halhatsz meg úgy (mármint a való életben, nem az arénában), hogy nem próbáltad ki.

Beat Saber

A legsikeresebb VR-játék, amelyet eddig több mint ötmillió példányban adtak el, tehát szinte mindenkinek megvan, akinek szemüvege is van (hozzá). Nem véletlenül. A Beat Saber pofonegyszerű, de (az első hat-nyolc pálya után) iszonyatosan nehéz játék: dobozokat kell a megfelelő színű (piros vagy kék) fénykarddal, a megfelelő irányba suhintva szétszabdalni. Amilyen primitívnek tűnik, annyira addiktív és megunhatatlan a játék; amikor benne vagyok, úgy érzem,

kész, ennyi, itt a vége, ennél jobbat egyszerűen nem találhat ki emberi lény.

Hogy az elmúlt évtizedek technológiai fejlődése a mikrochipektől az LCD-kijelzőkön át a wifi-technológiáig mind azért történt és arról szólt, hogy én 2021-ben, a 48 négyzetméteres, negyedik emeleti lakásomban Beat Saber-ezhessek. Igen, ennyire jó. Nehezebb fokozaton pedig nem csak átmozgat, de úgy kényszerít rá a folyamatos koncentrációra és gyors döntéshozatalra, hogy minden egyes pálya után úgy érzed: egy kicsit jobban készen állsz az életre.

Fotó: Czvitkovits Judit

Tényleg nehéz szavakba önteni, mennyire elviselhetőbbé, sőt, egyenesen szórakoztatóvá tette a karantént ez az alig félkilós műanyagdarab és a hozzá tartozó két (szigorúan a csuklóra rögzítendő) kontroller. Arról nem is beszélve, hogy a fenti játékokon túl szó szerint végtelen számú lehetőségem nyílik a menekülésre a valóság elől. (Megint csak szó szerint.) Annyira, hogy a Half Life: Alyx idegenek által megszállt kelet-európai városa, a Lone Echo űrbázisa, vagy a No Man’s Sky bejárható univerzuma után, a szemüveget levéve kifejezetten sivár és kiábrándító a valóság.

Ez egyébként határozottan ijesztő, úgy is, hogy közben (3 hét alatt) lement 4 kiló.