Nőnek lenni Magyarországon: nem jó, sőt, néha tragikus

Milyen ma Magyarországon nőnek lenni? Jó. Kicsit bővebben? Nem jó.

Ez a blőd poén tulajdonképpen tökéletesen leírja a helyzetünket. Magyarországon jó eséllyel nem ölnek meg bombákkal, mint Ukrajnában, nem erőszakolnak meg, mint Indiában, nem kell burkát hordani és nem vagyunk kitiltva az egyetemekről, mint Afganisztánban és nem vágják le a csiklónkat, mint Jemenben.

Csak hát, a 21. században élünk, Európa közepén, így az élettől kicsit többet várnánk, mint a puszta létbiztonságot. Ne a szar legyen már az etalon, ahogy az öntudatos leánygyerekem szokta mondani, és tökéletesen igaza van.

Egyébként, a magam részéről kifejezetten szeretem a mostani fiatalok és a kamaszok világlátását. Ők azok, akiket már nem lehet gázlángozni, mert rögtön felismerik és kikérik maguknak. Ahogy kikérik maguknak és visszapattintják a küldőnek az összes soft alázást, megszégyenítést, elnyomást és bántalmazást, amit a mi generációnk, az X-esek, és kicsit még az Y-osok is, a világ velejárójának tartanak. A tízen- és huszonévesek már úgy nőttek fel, hogy joguk van az érzéseikhez, és ha rosszul érzik magukat egy helyzetben, tudják, hogy az nem feltétlenül az ő hibájuk. A „tűrjél lányom, asszonysors” ugyanolyan távol áll tőlük, mint tőlünk a burka viselés, és ez jó. Minden reményünk bennük van, hogy a maguk természetes módján olyan világot hoznak majd létre, ahol nőnek lenni nem hátrány. Ők már nem a felmenőiktől tanulják a tehetetlenséget és az emberi jogokat, hanem angol nyelvű TikTok videókból.

Fotó: Getty Images

Ma viszont még nagyon nem tartunk itt. Magyarországon ma nem jó nőnek lenni, és ez nemcsak egy szubjektív érzés, vannak ugyanis bizonyos indikátorok, amik segítségével ezt is mérni lehet, és mérik is. Az Európai Unió nemek közötti egyenlőségért felelős intézetének idei jelentése szerint Magyarországon nagyon nem vagyunk egyenlőek, egészen pontosan az EU-n belül itt a második legnagyobb az egyenlőtlenség. Hurrá, megelőztük Romániát, habár csak 0,3 ponttal. A jelentés vizsgálja a nők helyzetét az egészségügy, a gazdaság, a munkaerőpiac, a tudáshoz, a szabadidőhöz és a hatalomhoz való hozzáférés területén is. Mondanom sem kell, a legsiralmasabb eredményt ez utóbbi területen értünk el, Magyarországon a női kormánytagok száma: zérus. Ennyi.

Oké, ennél égetőbb problémák is vannak, mivel nem mindenki akar miniszter lenni, ám ugyanez a jelentés a nők elleni erőszakra is ráirányítja a figyelmet: minden második nő szenvedett már el fizikai és/vagy szexuális erőszakot, a partner részéről elkövetett lelki erőszakot átélőknek pedig szintén itt a legmagasabb az aránya az EU-ban. Munkahelyi zaklatást a nők 40 százaléka élt már át Magyarországon. Ez pedig már tényleg minden második nőt érinti. Vagyis inkább sújtja.

Azért lehet, mert hagyják

Hogy miért lehet ezt megtenni velünk? A nők bántalmazása ugyanolyan, mint az iskolai bullying: csak ott lehet csinálni, ahol hagyják. Magyarországon pedig hagyják: a nők alázása, bántalmazása gyakorlatilag kormányzati politika. Idén először lett egy nőbántalmazó esetnek következménye, amikor az Agrárkamara elnöke ittasan megvert egy nőt, és másnap le kellett mondania. Ezzel el is intézték az ügyet, nem határolódtak el tőle, nem szégyenítették meg az illetőt és nem hirdették fennhangon, hogy ilyet ebben az országban nem lehet csinálni. Levették a nőverőt a tábláról, és kész. A fülöpházi vak komondoros ugyanakkor jelenleg is polgármester, simán indulhatott a pozícióért, meg is választották, és nem érzik, hogy ezt azért nem kéne.

Mitől is éreznék? Az Isztambuli Egyezményre a kormány szerint nincs szükség, majd mi megoldjuk okosba a saját törvényeinkkel a nőbántalmazást. Jól sikerült. Aztán valahogy azóta is hetente meggyilkol egy nőt a saját partnere – persze ezt is tagadják, és nemcsak politikai szinten, hanem a néplélek nagy lenyomata: a Facebook kommentek is erről árulkodnak. Nem is értik, hogy mi bajunk van, mit picsogunk meg femináciskodunk, amikor Magyarországon jogegyenlőség van. Minden „vak komondor” és feleséggyilkos mellé meg nem lehet rendőrt állítani. Még akkor sem, ha az áldozat a tragédiát megelőzően többször is kérte a rendőrség segítségét. Sőt, még a tragédia bekövetkezte után is leszavazta a bátor kétharmad, hogy távoltartási végzéssel védjék meg a családon belüli az erőszakot elszenvedő nőket. Pedig a családirtások nem az égből pottyannak, mindnek hosszú, hosszú előzménye volt. 

Fotó: Neményi Márton

Kvótanők és ápolók

Az, hogy alig vannak Magyarországon nők politikai és gazdasági vezető pozícióban, szerintük jól van így, a férfiak egyszerűen rátermettebbek, és nehogy már valami kvótanő kerüljön az igazgatói székbe! Mert bizonyos pozíció felett szerintük csak kvótanő lehet valaki, kiváló szakember semmiképp. Tagadják, hogy a nők átlagosan 17-18 százalékkal kevesebbet keresnek – holott sokkal több köztük a felsőfokú végzettségű, mint a férfiak között. Természetesnek veszik, hogy a jól fizető munkákat a férfiak végzik, a hagyományosan női foglalkozásokat pedig alulfizetik. Jól van az úgy, hogy a láthatatlan és fizetetlen munkát, a bevásárlást, a takarítást, a gyerekkel tanulást, az idős hozzátartozók gondozását és mindenki lelkének az ápolását a nők végzik szabadidejükben, végül is a nők a másokról való gondoskodásra születtek.

És amíg mindez nemcsak így van, hanem a döntési helyzetben lévők szerint jól is van így, addig sem a fejekben, sem a valóságban nem fog semmi változni. 

A legnagyobb baj pedig az, hogy nem, nem és nem értik. „Virággal és puszival köszöntötték a hölgydolgozókat a városi rendőrkapitányságon” – szól a helyi tévé tudósítása. És egy pillanatig sem fordul meg a fejükben, hogy a nőnap nem a pusziról meg a virágról szól, nem azt kéne ünnepelni, hogy cukik vagyunk. A nőnap arról szól, hogy mindenki emlékeztesse magát: nem érhet valakit semmiféle hátrány azért, mert nő. De ettől még nagyon, nagyon messze vagyunk.

Nőnek lenni Magyarországon ma nem jó, és ha még mindig nem jött át, hogy miért, akkor tessék, van még egy erős érvem: szabadlábra helyezik a lúgos orvost.