Első fokon felmentette a bíróság azt a Képzőművészeti Egyetemről már távozott férfit, aki a vád szerint egy kollégiumi szobában szexuális aktusra kényszerítette 21 éves hallgatótársát.
A bíróság döntése heves tiltakozást váltott ki: a Képzőművészeti Egyetem hallgatói véres lepedőt függesztettek az intézmény épülete elé, a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem Hallgatói Önkormányzata szintén kiállt az áldozat mellett, valamint aláírásgyűjtés is kezdődött a Büntető Törvénykönyv vonatkozó törvényének módosítása érdekében.
A hallgatók a hét elejére végül elérték, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem vezetése belső vizsgálatot indítson. A vezetőség nyilatkozatában azt is beismerte, hogy „mindeddig nem hallotta meg az egyetemi polgárság azon jelzését, hogy az erőszakos (bűn)cselekmények esetén alkalmazandó egyetemi szabályozást nem tartják kielégítőnek”.
Mindez azonban nem sokat változtat azon, hogy a bíróság szerint lényegében csupán az minősül erőszaknak, ha valaki fizikailag és hevesen tiltakozik az erőszaktevővel szemben. Aki félelemből vagy a sokk hatása miatt erre képtelen, aki kővé válva pusztán annyit tud kimondani a másiknak: „Hagyj, kérlek, ne tedd!„, az a jelek szerint hiába tesz feljelentést, hiába vár igazságszolgáltatást.
A döntés kulcsmondatát az RTL Híradó idézte: „A nem beleegyezés nem minősül erőszaknak”. Az indokolás szerint azért sem, mert „az áldozat maga engedte be a szobájába” a férfit, és „fizikailag nem tanúsított aktív ellenállást”. A bíróság tehát a testi védekezés hiányát a beleegyezés vélelmeként értelmezte olyan logika mentén, amelyet Európa jelentős része már évekkel ezelőtt meghaladott. Innen már alig néhány lépés volna azzal érvelni: „Túl rövid szoknyát vett fel, ezzel provokált, hogy magamévá tegyem”.
Hiába kérte az áldozat, hogy hagyja abba
A fiatal nő vallomása szerint a férfi váratlanul jelent meg a szobájában, és hiába kérte többször, hogy hagyja abba, a férfi erőszakoskodni kezdett vele. A nő azt mondta, a történtek során nem tudott kiabálni, ellenállni vagy elmenekülni. És aki nem tapasztalta még meg élete során a pszichológiai szakirodalomban jól dokumentált reakciót, amikor traumás helyzetekben szinte kővé dermed, „lefagy” az áldozat, az adjon hálát a sorsának, de semmiképp ne ítélkezzen.
Diákok tüntetése a Képzőművészeti Egyetem épülete előtt novemberben (Fotó: Balint Szentgallay / NurPhoto via AFP)
A férfi beismerte tettét, ez mégsem számít semmit…
A történtek után a férfi üzenetben beismerte, hogy megerőszakolta a fiatal nőt. Ezt az üzenetet a nő később meg is mutatta a rendőröknek, ám a beszámolója szerint még így is elutasítással, sőt gúnnyal kezelték őt. Úgy tűnik, még egy írásos beismerés sem számít sokat. Sőt talán inkább semmit.
Magyarországon a nemi erőszak jogi kategóriája a mai napig az úgynevezett erőszak- vagy fenyegetés-alapú modellre épül. Ez azt jelenti: a jog akkor tekinti bűncselekménynek a szexuális aktust, ha az elkövető fizikai erőt alkalmazott, fenyegetett, vagy az áldozat bizonyíthatóan ellenállt. Pedig ez a modell számos kérdést felvet, és legalább ennyi problémát hordoz magában.
Több sebből vérzik a modell
Miért annyira problémás, ha csak az aktív ellenállásra koncentrálunk? Miért gond, ha csak a fenyegetés jelent igazi veszélyt? Több oka is van, hogy veszélyes ez a modell. Nem véletlen, hogy sok országban már fel is ismerték ennek problémásságát. Hiszen
- figyelmen kívül hagyja a pszichés bénultságot, amely a traumának természetes velejárója lehet,
- a felelősséget áttolja az áldozatra („miért nem védekezett?”),
- azt feltételezi, hogy a csend vagy mozdulatlanság beleegyezést jelenthet,
- és olyan eseteket, ahol az elkövető beismeri a történteket, még mindig kétségesként kezel.
Hol tart ehhez képest Európa?
Az elmúlt évtizedben egyre több európai ország tért át a beleegyezés-alapú definícióra, amely szerint szexuális erőszaknak számít minden olyan aktus, amelyhez az áldozat nem adott szabad, egyértelmű, aktív beleegyezést.
Svédország az úttörők között volt: 2018 óta az „igen” hiánya náluk már önmagában elegendő a bűncselekmény megállapításához. A jogszabályváltozás óta pedig úgy tapasztalják, jelentősen emelkedett a vádemelések és az ítéletek száma. Nem azért, mert több erőszak történt, hanem mert a jog végre a valóságot tükrözi: hogy az áldozatok többsége nem képes ellenállni a támadás során.
Belgium, Spanyolország, Hollandia, Németország és más országok sorra vezették be vagy szigorították a beleegyezés-alapú rendszert. Az Európai Parlament szakértői anyagai pedig évek óta hangsúlyozzák, hogy az „erőszak nélküli erőszak” az esetek legnagyobb részében nem az áldozat választása, hanem a trauma fiziológiája Azé a típusú erőszaké, amikor nincs ordítás, nincs dulakodás. Hiányzik tehát éppen a momentum, melyet a mostani ítélet során is igényelt volna a bíróság.
„Mindig kimondani hangosan az igent? Ugyan már…”
Életidegennek, vágyölőnek, abszurdnak érzik az ellenzők a helyzetet, hogy mostantól minden aktus előtt hangosan igent kelljen mondania mindkét félnek. De valójában nem is erről szól a beleegyezésen nyugvó, erőszakmentes együttlét.
Az „aktív beleegyezés” valójában többféle formában megnyilvánulhat, és a nemzetközi jogalkotók, pszichológusok, áldozatvédő szervezetek kifejezetten hangsúlyozzák, hogy a lényeg a kölcsönösség és az egyértelműség, nem a formalizált szóbeli jóváhagyás.
Diákok tüntetése a Képzőművészeti Egyetem épülete előtt novemberben (Fotó: Balint Szentgallay / NurPhoto via AFP)
1. De mégis mit jelent az aktív beleegyezés?
A modern definíció szerint az aktív beleegyezés az, amikor a felek szabad akaratukból, kényszertől mentesen, tudatos döntéssel, egyértelműen jelzik, hogy szeretnének részt venni az adott cselekedetben.
Ez pedig több módon is megnyilvánulhat, lehet ugyanis:
- verbális jelzés („igen”, „szeretném”, „oké”);
- nonverbális jelzés (közeledés, együttműködés, testtartás, viszonzott érintések, aktív részvétel);
- bármilyen spontán interakció, amelyből két fél számára világos, hogy mindketten akarják.
Az aktív beleegyezés tehát nem egy protokoll, hanem egy helyzet-, kapcsolat- és dinamikafüggő, emberi jelzésrendszer.
2. És mi az, ami NEM beleegyezés?
Összességében fogalmazhatnánk úgy is, hogy hiányzik a beleegyezés, ha nincs kölcsönösség. A szakértők azonban ennél részletesebb támpontokat is adnak.
- A csend nem beleegyezés.
- Ha valaki nem mond nemet, attól még nem mond igent.
- A mozdulatlanság nem beleegyezés, hiszen a „lefagyás” miatt ez végképp nagyon gyakori jelenség.
- A korábbi kapcsolat/korábbi alkalmak nem teremtenek automatikus beleegyezést.
- A félelemből, zavarodottságból fakadó megfelelés nem beleegyezés.
- A részegség, droghatás alatti passzivitás nem beleegyezés.
A modern európai jogalkotás (pl. Svédország, Spanyolország, Belgium) és az áldozatvédelemmel foglalkozó szervezetek (Rape Crisis, Amnesty, WHO irányelvek) egybehangzóan úgy fogalmaznak: a nem-beleegyezés minden formája erőszak, még akkor is, ha nincs hangos tiltakozás.
A döntés jobban kihat más áldozatokra, mint gondolnánk
A bíróság döntése azt sugallja: ha valaki nem képes ellenállni a helyzetben, akkor a jog sem védi meg kellőképpen. Sőt akár egyáltalán nem. A kővé dermedt test reakciója, a bénultság, a sokk mind olyan természetes válaszok, amelyeket a jelenlegi büntetőjogi gyakorlat figyelmen kívül hagy. A következmény pedig nagyon is súlyos:
- alacsonyabb bejelentési hajlandóság,
- fokozódó bizonytalanság a kiszolgáltatottak és áldozatok körében,
- olyan üzenet, amely felmenti az elkövetőt, ha az áldozat nem teljesítette a „megfelelő védekezés” elvárását.
A bírósági döntés pedig nagy valószínűséggel nem elszigetelt jelenség. És messze nem illeszkedik az európai normákhoz vagy követi a traumakutatás eredményeit. Valós védelmet távolról sem ad mindazoknak, akik ilyen súlyos helyzetbe kerülnek.
A kérdés pedig így már messze nem az, hogy egy egyedi ügyben mi történt. Hanem az: hány hasonló eset marad majd ítélet nélkül, amíg a jog nem ismeri fel, hogy a csend nem beleegyezés, a lefagyás nem döntés, és az igen hiánya igenis következményekkel kell, hogy járjon.
