Kritika Erdőss Pál Adj király katonát! című filmjéről

– Az apját ne keressük meg?

– Nem kell.

– Miért?

– Nyolc hónapja nem láttam.

– Azért csak tudnia kellene róla.

– Nem kell tudnia róla.

Ez egy teljesen átlagos beszélgetés Erdőss Pál Adj király katonát! című 1983-as filmjében, amely minden túlzás nélkül az egyik legnagyobb valaha készült magyar mozi. Nemcsak azért vesszük most elő, mert a cannes-i Arany Kamera ellenére igazságtalanul elfeledett, legalábbis abban az értelemben, hogy sem Nagy Klasszikus nem lett belőle, sem generációkat megmozgató kultuszfilm, és nem szeretnénk, hogy elsikkadjon, hanem azért is, mert, mint a kikezdhetetlen, örök érvényű műalkotások általában, ez is aktuálisabb, mint valaha. Bármekkora közhely is, ez most szó szerint értendő:

Ez pedig nem csak a film érdeme, hanem az ország szégyene: hiába beszélünk és cikkezünk lépten-nyomon a nők kiszolgáltatott helyzetéről a láthatatlan munkától a munkahelyi zaklatáson és szexizmuson át a saját testük feletti hatalomig, a helyzet egyre romlik, és most, a szívhangszabályként elhíresült abortusztörvény-szigorítás végképp eszünkbe juttatta ezt a remekművet. Például azért, mert két fiatal nőről szól: az egyik úgy „vállal” gyereket (pontosabban hagyja, hogy megszülessen anélkül, hogy készülne rá), hogy nagyon-nagyon nem kellene neki, a másik pedig úgy veteti el, hogy közben tökéletes anya lenne. És egy kicsit lesz is.

Ez utóbbi a főszereplő, Jutka.

Fotó: filmarchiv.hu

2022-ben az ember elég határozott elvárásokkal ül be egy filmre: azt szeretné, hogy legyen neki története, eleje-közepe-vége, jól körülrajzolt, életszerű, de azért nem befogadhatatlanul bonyolult szereplőkkel, párbeszédekkel és eseményekkel, amelyek előreviszik a fent említett történetet, és még ha mélységet, drámát szeretne, vagy azt, hogy kíméletlenül szembesítsék a valósággal, akkor is van némi igénye arra, hogy közben szórakoztassák is.

Nincs ezzel semmi baj, ám ha nekiveselkedsz az Adj király katonát!-nak, nem árt, ha mindezt elfelejted. Története ugyanis alig van, ami mégis, azt is letudhatjuk két mondatban. Egy naiv, a nyolc általánost épphogy elvégző lány megérkezik faluról Pestre, a lőrinci szövőbe dolgozni, nincs senkije, az anyja leadta kisgyerekként, nevelőszülei meghaltak. A városban mindenki közönyös, érdeklődést legfeljebb a teste iránt mutatnak, a legjobb barátja eltitkolt terhességéből baba lesz, az ő kapcsolatából pedig erőszak, abból pedig abortusz. Minden rideg, nyomasztó, koszos, kilátástalan és semmi remény, hogy valaha jobb lesz bármi is.

Papíron a film a nyolcvanas évek Magyarországáról szól, a munkások helyzetéről, a vidéki, tanulatlan, Budapesten szerencsét próbáló lányok dilemmáiról szól; valójában azonban (főleg ma újranézve) sokkal többről. A totális kiszolgáltatottságról, arról, hogy azt csak hiszed, hogy van szavad, akaratod, vannak saját döntéseid. Ez mind csak illúzió, valójában olyan férfiak gyűrűjében töltöd a legszebb éveidet, akiket nem érdekel a sorsod, a kocsmázó fiataloktól (esetenként a „vicces” részeg bácsi közreműködésével) a férjjelölt részeges, seftes vendégmunkás haverjain és a szigorú, a „döntésedet” számon kérő abortuszbizottságon át az orvosokig.

Abban a korban járunk, amikor egy lány simán beült egy ismeretlen autóba, csak mert a férfi határozottan szólította fel erre, bement a szakadt lakókocsijába, csak mert leígérte neki a csillagokat is, és még akkor sem rohant el, amikor egy kétszer akkora részeg férfi letépte a felsőjét. Nem azért, mert hülye, vagy mert keresi a bajt, egyszerűen azért, mert soha senki nem mondta el neki, hogy hogyan vigyázzon magára. És akkor még nem beszéltünk a bénító sokkhatásról.

Ebben a világban – beszélni beszélnek ugyan, de senki soha nem mond semmit. Csak négy dologról szabad nyíltan diskurálni:

• van-e férjed, illetve miért nincs;
• van-e gyereked, illetve mikor lesz végre;
• hol laksz és – főleg – mennyiért;
• hol dolgozol és mennyit keresel.

Minden más, de főleg a nők érzései, vágyai, tervei szigorúan tabuk; nagyon-nagyon óvatosnak kell lenniük és szó szerint követniük kell a szabályokat, hogy ne kurvázzák le őket, de ez még így sem sikerül.

Erdőss Pál filmje úgy a magyar filmtörténet legdurvábban feminista alkotása, hogy nem is akar az lenni, és nem is tud róla, hogy az lett; a rendező – és Kardos István író – egyszerűen tisztában voltak vele, hogy nem lehet másként őszintén beszélni a fiatal munkáslányok helyzetéről, csak úgy, hogy megmutatják, hogyan használják ki őket a férfiak.

Fotó: filmarchiv.hu

Lazán, természetességgel, szinte mellékesen mutatják meg a nemi erőszakot, az abortuszt, és Jutka tekintetét, akitől, miután a rettenetes traumáknak „hála” tökéletes anya lett, visszaveszi a barátnője – a biológiai anya, bár ebben a világban a biológiai kapcsolódások nem sokat jelentenek – a babáját. Itt, mint a való életben, minden „csak úgy” történik, nincs sorsszerűség, nincsenek előjelek, egyszerűen csak megesik minden.

És van az úgy, hogy amikor a nő a cuccai összepakolása közben számon kéri a férfin, hogy mégis hol volt, miközben éppen megerőszakolták, a férfi olyanokat mond, hogy „neked kellett összebarátkoznod velük, nem nekem”, „beszéljél velem normálisan, ha én is normálisan beszélek veled”, és hogy „akkor menjél, itt ne felejtsd a szarjaidat se”.

Ezt a filmet bírd ki valahogy, ha tényleg tudni akarod, milyen a háború

Ott van aztán a mai szemmel már-már parodisztikusan ábrázolt abortuszbizottság a szikkadt bőrű, gondosan lakkozott és feltűzött hajú, pengeszájú, örömtelen fehér köpenyes nőkkel, akik a kérelmező adatain és családi állapotán kívül csak arra kíváncsiak, hogy miért nem védekezett, illetve igazán megbeszélhette volna a nyilván a nő hibájából lelépett apával, hogy akarnak-e gyereket. „Bátrabban”, mondja egyikük az ajtó körül tébláboló Jutkának, épp csak azt nem teszi hozzá, hogy „ha az ágyban olyan bátor voltál, itt sem kell előadni a megszeppent szűzlányt”. Ha ez még nem hozta volna le a nézőt az életről (egyébként lehozta), még hátravan az egyetemes filmtörténet legdurvább abortuszjelenete, amely úgy sokkol, hogy a kikötözött lábak közt gyülekező orvosokon és nővéreken kívül nem látunk mást, csak azt, ahogy Ozsda Erika tördeli a kezét, és a műanyag csövet, amelyen át egy tartályba ürülnek a vér és a húsdarabok; emberi hang nincs is, csak a gép szörcsögése.

Talán nem spoilerezünk akkorát, ha lelőjük, hogy nem lesz happy end.

A Jutkát játszó Ozsda Erika egyébként úgy nyújtja kamaszként a magyar filmtörténet egyik legnagyobb alakítását, hogy nem egyszerűen az első szerepe ez, hanem konkrétan az utcán szólították le a filmesek. Mint később elmondta, semmi kedve nem volt az egészhez, el is hajtotta őket, ám szerencsére kitartóak voltak, adott hát nekik egy esélyt. A próbákon aztán olyan önérzetesen feleselt Erdőss Pállal, hogy azonnal megkapta a főszerepet. Forgatókönyv volt ugyan, de párbeszédek nélkül, azokat a szereplők rögtönözték próbák és rendezői utasítások alapján. A végeredmény már csak azért is lenyűgöző, mert mindenki amatőrként alakította a szerepét, csak egy-két hivatásos színészt alkalmaztak, a párbeszédek éppen ezért a szó legjobb értelmében esetlenek és annyira életszerűek, amilyet még dokumentumfilmekben is alig látunk. A stáblista már eleve csodálatos, tele van olyan nevekkel, mint:

• Hernás Béláné,
• Kovács Gyuláné,
• Mihalik Istvánné.

A forgatás egyébként Ozsda elmondása szerint sokkal vidámabb volt, mint maga a film; a büdzsé jelentős részét felemésztette a sok elpazarolt Kodak filmszalag, a színésznő ugyanis elröhögött mindent, és mivel szemüveg nélkül alig látott, néha azt sem vette észre, hogy forog a kamera és mindenki szerepben van. Közölte továbbá, hogy ő márpedig sírni nem fog a kamera kedvéért. Ezt szerencsére nem tartotta be, ahogy minden mozdulata és arckifejezése is a helyén van.

Fotó: filmarchiv.hu

Ozsda Erikát ezzel együtt is megkínozta a szerep testileg-lelkileg; amikor Erdőss visszahívta következő filmjébe, Eperjes Károly mellé, már úgy volt vele, hogy „száradjon le a kezem, ha még egyszer filmben játszom”. Végül meggondolta magát; azóta dramaturgként dolgozik, de az utókor azért mégis színésznőként tartja számon, nem véletlenül.

Hogy miért tennénk kötelező néznivalóvá a világ egyik legnyomasztóbb filmjét, most, amikor a valóság is éppen eléggé sivár és lehangoló? Nehéz megfogalmazni. Az Adj király katonát! az a film, aminek érzed a szagát, miközben nézed: az orrodban van a kubai vendégmunkásokkal és falusi magyar lányokkal megtelített leányszálló cigifüstös konyhája, a szövőüzem személyzeti irodája, a joviálisnak tűnő műszakvezető bácsi lehelete – már csak azért is, mert elég közel jön, miközben letaperol, hogy érezd –, a pelyhedző bajszú „udvarló” sörös bukéja – neki egyébként akkora dumája van, hogy észre sem veszed, hogy levetkőztet – és végül a műtő mindent átható klór- és fertőtlenítőszaga. Nehéz film, mert a lényeg nem az, ami történik és amit a szereplők mondanak, hanem a hétköznapi apróságok. Erdőss Pál és Koltai Lajos (!) kamerája látszólag lényegtelen részleteken időzik el nagyon sokáig, a sztori szempontjából jelentéktelen szereplők arcán, rendőri vegzáláson, munkahelyi rutinmozdulatokon, félig elszívott cigiken, majdnem üres sörösüvegeken. Néha magukat a szereplőket sem látjuk, kitakarja őket és elnyomja a hangjukat a villamos, a szövőgépek vagy a kocsmai dajdajozás.

Nagy kihívás végigülni, mai szemmel és aggyal egyhuzamban szinte lehetetlen, mégis kötelező mindenkinek, aki azt hiszi, hogy tudja, min mennek keresztül a nők, amikor úgy döntenek, elvetetik a gyereküket. Értsd: mindenkinek.