Az első napokra csak homályosan emlékszem vissza. Hétéves voltam, mikor Fruzsina született. A legelső emlékem róla az, amikor bementünk a kórházba, és láthattam őt. Az akkori érzelmeimet szóban nem is tudnám kifejezni. Nagyon vártam már őt kiskorom óta. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, velük valahogy jobban megértem magam, mint a felnőttekkel. Van két kis unokatestvérem, velük naponta foglalkozom, ők is nagyon kötődnek hozzám.
Úgyhogy ez az első képem: egy apró baba az inkubátorban.
Utána sokáig nem láttam, és nem is igazán tudtam, hogy mi történik. Hogy akkor most van testvérem, vagy nincs. Aztán egyszer nagyiék jöttek értem az iskolába, és mondták, hogy otthon vár egy nagy meglepetés. Emlékszem, ahogy izgatottam futottam fel a lépcsőkön, és közben azon járt az eszem, mi lehet az.
Beléptem, és anyukám hozta a karján Fruzsinát. Hát, én nagyon boldog voltam. Talán sírva is fakadhattam! Úristen, végre itt van! És életemben először meg is foghattam!
Fruzsina 2006-ban született 900 grammal, a terhesség 27. hetében. Súlyos fertőzésen esett át a kórházban, ami miatt tüdő- és agyvérzése lett, aminek főként a jobb oldalára lett hatása. Másfél hónapig géppel lélegeztették, majd szemműtétre is szüksége volt. Három hónap után kerülhetett haza 2 kiló 20 dekás súllyal. Korai fejlesztés és hosszas rehabilitáció után ma speciális iskolába jár a középsúlyos értelmi és mozgásfogyatékos kislány.
Arról, hogy mit jelent a koraszülöttség, előtte nem sokat mondtak nekem. Csak annyit hallottam, hogy baj van. Aztán ahogy haladt az idő, én is láttam, hogy valami nincs rendben. Észrevettem, hogy nem úgy fejlődik, mint egy átlagos gyerek. Nem kezd mászni, nem úgy mozog, nem megy a többiek után. Már ötödikes lehettem, amikor a szüleim kezdtek apránként beavatni, elmondták, hogy visszamaradtak dolgok ebből a koraszülésből. Elég érzékenyen érintett, nem is igazán tudtam feldolgozni. Most, tizennyolc évesen már jobban meg tudom emészteni. Mindenhova járok velük, a kezelésekre, a kontrollokra, családtagként mindenütt ott vagyok. Így kicsit könnyebb nekem.
“Most, ahogy egyre nő, látom, mennyire más a többi gyerekhez képest, de én azon vagyok, hogy megértessem: ő ugyanolyan, mint a többiek, csak kicsit ügyetlenebb.”
Persze, tudom, hogy a testvéreknek általában jön egy olyan rossz érzésük, hogy miért a tesóval foglalkoznak annyit, miért nem én vagyok a középpontban… de én soha egy percig sem éreztem rosszul magam emiatt. Talán mert én tényleg nagyon vártam, hogy legyen egy testvérem, akivel foglalkozhatok, akit segíthetek.
Nagyon szeretem őt, nagyon aranyos kislány. Olyan, mint én, keresi a barátokat, és akit megszeret, ahhoz nagyon ragaszkodik. Hacsak tudok, elmegyek érte az iskolába, megkérdem, milyen napja volt. Együtt nézünk meséket, játszom vele.
Neki nagyon nagy a szeretetigénye, és én szívesen meg is adom neki.
Nagyon érdekli a környezete, kérdezi a dolgokat, persze néha többször is el kell mondani neki.
Kedvence a Thomas, a gőzmozdony mindig veszünk neki új kisvonatokat. Meg a lovak, a Léna farmja. Ha megy a mese a tévében, a bábuival ő is eljátssza a jeleneteket.
Most, ahogy egyre nő, látom, mennyire más a többi gyerekhez képest, de én azon vagyok, hogy ezt a többi gyerekkel elfogadtassam. Hogy megértessem: ő ugyanolyan, mint a többiek, csak kicsit ügyetlenebb.
Mikor először lementem vele a játszótérre, láttam, hogy a gyerekek máshogy kezelik, és ez engem nagyon bántott. Nem játszott vele senki, csak én voltam ott neki. Előfordult, hogy megkértem pár gyereket, hogy kicsit hadd játsszunk velük, de elég elutasítóak voltak. Ha lassabban ment fel a csúszdára, félretolták, és bevágtak elé. Nem értettem, miért van ez. A szülőkön is láttam, hogy megbámulják, és ez a mai napig így van. Sokat sírtam emiatt, hogy az emberek miért ilyenek. Szerintem ez a szülők felelőssége is, mert ők mondják el a gyerekeiknek, hogy valaki milyen, és miért olyan.
“Mindenhova járok velük, a kezelésekre, a kontrollokra, családtagként mindenütt ott vagyok. Így kicsit könnyebb nekem.”
Talán hibás voltam én is, egy idő után nem erőltettem, inkább elvontam őt a többiektől, mert féltettem. Hiszen engem is bántottak a testvérem miatt. Volt egy lány az iskolában, mindenkivel kötekedett. Ha volt egy gyenge pontod, akkor oda szúrt. Egy téli napon játszottunk, és felhozta a testvérem témáját. Pontosan a mondatra nem emlékszem, mit mondott, de arra igen, hogy akkor megtörtem. Onnantól magamba fordultam, nagyon megviselt. Sok ilyen mondat volt, de nem tudom felidézni.
Az ilyen szavakat az ember el akarja felejteni, azt akarja, hogy meg se történjen, hogy ne neki mondják ezt.
Annyit bántottak ezzel, hogy végül anyáék kivettek az iskolából, és máshová írattak be.
A szüleim segítettek mindezt feldolgozni, és az egyesület, ahol találkozom hasonló családokkal. Tőlük tanultam meg, hogy ez az egész koraszülöttség mit jelent, és hogy ezért harcolni kell, hogy fogadják el őket. Ebben a közegben nagyon szeretek lenni. A hugi sulijába is sok hozzá hasonló gyerek jár, ha megyek, mindig a nyakamba ugranak. Meg önkénteskedem a rendezvényeken, ami majd fontos lesz a továbbtanulásomban, mert szeretnék ilyen gyerekekkel foglalkozni.
Hogy mi lesz, ha felnőtt lesz ő is? Sokat gondolok erre. Azt szeretném, hogy velem legyen, hogy ezzel levegyek egy terhet a szüleim válláról. Tudom, hogy az ő felelősségük, de át akarok venni belőle, mert ha egyszer ők már nem lesznek, ez az én feladatom lesz.
– Hogy veled legyen, azt úgy érted, hogy együtt éljetek?
– Igen. Egy házban.
– És ha a leendő párod nem fogadja majd el ezt?
– Akkor a testvéremmel maradok. De olyan párt szeretnék, aki megérti ezt.
– Azt nem tudod elképzelni, hogy a húgod valamilyen intézményben éljen?
– Soha.
