Vidámparkban mutogatta őket, mégis több ezer koraszülöttet mentett meg

Negyven éven át, 1903–1943 között az első amerikai vidámpark adott otthont egy valódi élet-halál harcnak is, amely a színfalak mögött zajlott. Martin Couney Újszülött Inkubátor létesítménye volt Coney Island egyik legnépszerűbb látványossága. A bejárat felett egy felirat volt olvasható: “Az egész világ szereti a babákat”. Odabent koraszülött kisbabák küzdöttek az életükért, akiket egy csapat lelkes egészségügyi dolgozó gondozott. Aki látni szerette volna a babákat, csak befizetett 25 centet. Egy korlát akadályozta meg, hogy a látogatók túl közel kerülhessenek az inkubátorokban rejtőző aprócska emberkékhez.

Martin Arthur Couney (1870–1950)

Hogy miért voltak ott egyfajta látványosságként a koraszülött babák, akiket manapság koraszülöttosztályokon gondoznak?

A kiállítás gazdája egy férfi volt, Martin Couney, az “inkubátordoktor”, aki bár a vurstliban praktizált, a legmodernebb ellátást biztosította a túl korán született babáknak. Couney egy csapat ápolónőt és dajkát alkalmazott, mellettük két helyi orvost is felvett.

Abban az időben Amerikában az orvosok közül sokan úgy gondolták, hogy a koraszülött babák genetikailag alsóbbrendűek, “puhányak”, akiknek sorsáról majd Isten dönt. A legtöbb koraszülöttet beavatkozás nélkül sorsára hagyták. Couney viszont egy nem sok sikerrel kecsegtető útra lépett. Nem volt egyik nagy egyetemen sem professzor és oktatókórházban sem praktizált. Német–zsidó származású bevándorló volt, aki elkerülte az egészségügyi létesítményeket, és akit rengetegen elítéltek, mint önjelölt publicistát és sarlatánt. De az általa megmentett gyerekek szüleinek és azoknak a millióknak, akik látták a “kiállítását”, valóságos csodatévőnek számított. A Couney által használt inkubátorok az akkori legmodernebb modellek voltak, egyenesen Európából importálták – akkoriban Franciaország volt a világelső a koraszülött-gondozásban, míg az Egyesült Államok több évtizedes lemaradással bírt.

Minden inkubátor úgy 150 centi magasságú, üvegből és acélból készült, lábakon álló szerkezet volt. Egy, a külső oldalára szerelt vízmelegítő biztosította a forró vizet, amely egy csövön keresztül átfutva melegítette a babák hálóból szőtt alvóhelyét, míg egy termosztát szabályozta a belső hőmérsékletet.

Egy másik cső vezette az inkubátor belsejébe a kinti levegőt, amit először egy antiszeptikus vagy gyógyszeres vízbe áztatott nedvszívó gyapjúrétegen vezettek keresztül, majd egy száraz gyapjúrétegen, hogy a szennyeződéseket és kórokozókat kiszűrjék. Az inkubátorokból az elhasznált levegőt egy forgó ventilátor juttatta vissza a külvilágba egy kéményszerű csövön keresztül.

A koraszülöttek gondozása elképesztően drága volt. 1903-ban egy baba napi ellátásának költsége 15 dollárra rúgott Couney intézményében – ez ma 405 dollárral vagy 277 angol fonttal egyenlő. Couney azonban nem volt hajlandó a szülőkre terhelni az ellátás költségeit, így a nyilvánosság fizetett, a szülőknek egy fillért sem kellett áldozniuk erre. A látogatók pedig tömegesen jöttek, úgyhogy Couney könnyedén fedezte a bevételből a működési költségeit, munkatársainak jó fizetést tudott biztosítani, és még arra is maradt, hogy további kiállítások felépítésébe kezdjen, melyeknek köszönhetően Couney egyébként vagyonos ember lett.

Couney tisztában volt azzal, hogy a munkája nem merül ki a koraszülött babák megmentésében, egyéb módon is támogatnia kell őket.

Ezért előadásokat tartott, melyeken számtalan olyan híres ember nevét felsorolta, akik koraszülöttként látták meg a napvilágot, és aztán elképesztően sikeresek lettek, mint Mark Twain, Napóleon, Victor Hugo, Charles Darwin vagy Sir Isaac Newton. 40 éven át működtette intézményét Coney Islanden, és egy hasonlót megnyitott 1905-ben Atlantic Cityben is, amely szintén egészen 1943-ig működött. Az évek során több vidámparkba is elvitte látványosságát, sőt világkiállításokon és vásárokon is megjelent vele Amerika-szerte.

Bár híressé és gazdaggá Amerikában vált, Couney még Európában kóstolt bele először a mutatványosok életébe. 1897-ben az Earls Courtban megrendezett Viktoriánus Vásáron mutatta be inkubátorait, amik hatalmas sikert arattak. Csak a nyitónapon több mint 3600 ember látogatta meg a látványosságot, és a brit orvosi lap, a The Lancet is az egekig magasztalta cikkében.

A következő évben Couney bemutatkozott Amerikában is a nebraskai Omahában megrendezett Trans-Mississippi és Nemzetközi Kiállításon. Hamar rájött, micsoda lehetőséget jelentenek egy hozzá hasonló személynek az amerikai kiállítások, így Couney a kivándorlás mellett döntött. 

Couney módszerei jócskán megelőzték korát, ideértve azt, mekkora hangsúlyt fektetett az anyatejes táplálásra és a szigorú higiéniai szabályok betartására.

De sok módszere egészen rendhagyó volt. A legtöbb kórházi orvos úgy gondolta, hogy a koraszülött babákkal való kontaktust a minimálisra kell csökkenteni, hogy el tudják kerülni a fertőzésveszélyt. Couney ezzel szemben arra bátorította ápolóit, hogy vegyék ki a koraszülötteket az inkubátorokból, és öleljék, puszilgassák meg az apró babákat, mert úgy hitte, azok reagálnak a szeretetre.

Hogy minél inkább elhatárolja magát a Coney Island-i látványosságoktól, Couney gyakran hangsúlyozta, hogy létesítménye egy miniatűr kórház, nem egy vurstlis attrakció. A nővéreknek hófehér, keményített egyenruhát kellett viselniük, ő és az orvosok pedig ruhájuk felett fehér köpenyt hordtak. Az inkubátorokat mindig makulátlanul tisztán tartották. Couney egy szakácsot is felvett, hogy tápláló ételekkel lássa el a dajkákat. Ha bárkit dohányzáson, italozáson, netán egy hot dog elmajszolásán kapott, azonnal kirúgta.

Ám Couney nem félt attól, hogy néhány mutatványos trükkjeit maga is átvegye. Utasította például a nővéreket, hogy a kicsikre nagyobb méretű ruhát adjanak, hogy még jobban látszódjon, mennyire aprócskák. A pólyájukra kötött nagy masnik még tovább erősítették ezt a hatást.

Coney Island-i nővér, kezében egy koraszülött babával

Bár munkássága során életeket mentett, adományokkal támogatta a gyerekeket, az orvosok azzal vádolták, hogy kihasználja a koraszülötteket, és veszélybe sodorja őket azzal, hogy látványosságként mutogatja őket. 

Ahogy az idő múlt, és egyre sokasodtak azok az életek, melyeket Couney mentett meg, nyilvánvaló őszinteségével a nemzetközi orvostudomány számos alakját nyerte meg támogatójaként. 1914-ben egy chicagói kiállításon találkozott a helyi gyermekorvossal, Julius Hess-szel, akit később az amerikai neonatológia atyjaként ismert meg a világ. Ez volt a kezdete életre szóló barátságuknak és egy igen fontos szakmai kapcsolatnak is. A két férfi 1933–34-ben már együtt mutatták be inkubátoros intézményüket a chicagói világkiállításon.

Más orvosok elkezdték a babák szüleit Couney-hoz irányítani, így hallgatólagosan elismerték annak az ellátásnak a minőségét, melyet a babák az intézményében kaptak. Munkássága közel fél évszázada alatt közel 6500 kisbaba életét mentette meg, intézménye sikerességi aránya pedig 85 százalékos volt.

Egy 1939-ben, a New Yorkerben megjelent cikkben a legendás újságíró, A. J. Liebling írt Couney hosszú karrierjéről cikket, melyben megjegyezte:

Nincs elég ezen a területen tapasztalattal rendelkező orvos és nővér. A koraszülöttek magánpáciensként történő ellátása pedig rettenetesen drága… Az anyatej naponta hat dollárba kerül… emellett ott az inkubátor és a kórházi szoba bérlése, az oxigén, a napi többszöri orvosi vizit, és a három műszakban dolgozó nővérek napi tizenöt dolláros bére.

New York legjobb orvosi elméi nem tudtak előállni egy működőképes modellel a veszélyeztetett babák megmentése érdekében. Annak ellenére sem, hogy 40 évvel korábban egy fiatal európai bevándorló, csekély tapasztalattal pontosan ezt tette.

Couney örökségét nemrégiben ismét megvizsgálták az orvosok, és számtalan Couney-bébi kelt büszkén a védelmére.

Carol Boyce Heinisch 1942-ben látta meg koraszülöttként a napvilágot, így került Couney intézményébe a New Jersey-i Atlantic Citybe. “Martin Couney fantasztikus ember volt. Híresnek kellene lennie azért, amit tett. Több ezer olyan babát mentett meg, mint amilyen én voltam” – mondja. Máig megőrizte az azonosítására szolgáló rózsaszín gyöngyös nyakláncot, melyen a neve fehér gyöngyökre írva szerepelt, és amelyet az inkubátorban viselt.

“Senki más nem tudott semmit sem kitalálni azért, hogy életben maradjak. Martin Couney nélkül biztosan nem lett volna normális életem” – mondja egy másik egykori koraszülött, Beth Allen, aki három hónappal korábban érkezett meg 1941-ben, Brooklynban. Amikor szüleinek azt tanácsolta a gyermekorvos, hogy vigyék el Coney Islandre, az anyja először nem volt hajlandó erre, mondván, az ő lánya nem látványosság. Couney végül meglátogatta őket a kórházban, és meggyőzte a szülőket, hogy engedjék meg a lányuk kezelését. Később minden apák napján elvitték szülei Couney-hoz látogatóba. Amikor Couney 1950-ben elhunyt, együtt mentek el a temetésére is. 

Manapság biztosan etikátlannak ítélnék a koraszülöttek látványosságként való bemutatását, ahogy azt dr. Richard Schanler, a New York-i és northwelli Cohen Gyermekegészségügyi Központ koraszülöttosztályának igazgatója nyilatkozta:

De arra is vissza kell emlékezni, hogy akkoriban milyen idők jártak. Manapság, amikor egy új technológia kijön, kontrollált, véletlenszerű kísérleteket végzünk. Akkoriban ilyenek nem voltak, így az intézmény maga volt az a lehetőség, mely bemutatta az inkubátoros gondozás nyújtotta előnyöket… Rengeteg köszönettel tartozunk Couney-nak és munkásságának.