Viktória és párja, Péter három és fél éve ismerték egymást, amikor Emese megszületett. Ahogy eltervezték, hamar meg is fogant, a kedvéért még össze is házasodtak. A terhesség úgy zajlott, ahogyan a kismamakönyvekben leírják. Viki rendszeresen járt vizsgálatokra, ahol mindig mindent rendben találtak. Mindössze a huszonhetedik hétben járt, amikor fájlalni kezdte a hasát. A vizeletében fehérjét találtak, a vérnyomása pedig egyre feljebb és feljebb kúszott. Amikor elérte a 225-öt, azonnal kórházba vitték. Kiderült, hogy HELLP szindrómája van (a vörösvértestek szétesésével, emelkedett májenzim- és alacsony vérlemezkeszámmal járó terhességi betegség, ami az anya és a magzat életét is veszélyezteti), emiatt azonnali császármetszésre volt szükség. “Valójában nem fogtam fel semmit, ez segített át az egészen” – jellemzi Viki az akkori zavarodott állapotot.
“Most meg fog születni a kislányom?!” – kérdezgette az orvosokat, akik már kezdték is a műtétet.
Amikor a babát kiemelték, nem indult meg rendesen a légzése, ezért lélegeztetőgépre került, ahonnan hat és fél héten át le sem vették. Sajnos az ötödik napon agyvérzést kapott. Viki minden reggel bement hozzá busszal. Háromóránként engedték az inkubátor közelébe, de ő az üres időkben sem tudott elmozdulni az osztály közeléből. A kórház kertjében sétált, olvasott vagy anyatejet fejt. “A férjem négy-öt naponta jött be velem. Úgy éreztem, egyedül vagyok a legnehezebb pillanatokban. Én kaptam a pofonokat. Nekem beszéltek az agyvérzésről, én írtam alá a papírt, hogy mi történik halálesetkor és hasonlók. Tudtam, hogy Péternek dolgoznia kell, de a tüske mégis ott volt, hogy miért egyedül csinálom ezt végig. Valamilyen szinten egy koraszülés mindig szétválasztja a szülőket, hiszen csak az anya maradhat bent folyamatosan a kórházban. Ám én azt láttam, hogy Péter nem érti ezt az egész helyzetet, és nem is tud beleilleszkedni.”
Már két hónapos volt a kislány, amikor Viki először kézbe foghatta, az apja pedig még később. Az átlagos szüléseknél is gyakori, hogy az apa kötődése csak később alakul ki, de koraszülésnél még inkább előfordulhat ez.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
“Eredetileg három gyermeket szerettünk volna, de ezek után tudtuk, hogy három biztosan nem lesz. Sokáig az is kérdéses volt, hogy lesz-e Emesének testvére. Aztán mikor kétéves lett, az orvosunk nagyon biztatott. Pozitívumnak számított, hogy most majd eleve fokozottan figyelnek ránk az orvosok, úgyhogy belevágtunk.”
Egy babájuk sajnos elment néhány hetesen. “Először azt hittem, nem rázott meg nagyon a dolog, de aztán eltelt egy hét, és összeomlottam. Azt hiszem, az elmúlt évek összes feszültsége jött ki akkor.
Az járt a fejemben, hogy csődöt mondtam nőként, hiszen még egy kisbabát rendesen kihordani sem vagyok képes. Pszichológushoz jártam egy éven át.
Viki férje magabiztosabban állt hozzá a családbővítéshez, de a vetélés után ő is megijedt. Végül mire Emese hároméves lett, mégiscsak megfogant a második gyermekük. Viki a biztonság kedvéért már a 24. héten kapott tüdőérlelő készítményt, és azt mondja, a kisfiú minden bent töltött hetével boldogabbak lettek. A harmincadik hét után pedig már teljesen megnyugodtak. Boldizsár a nyolcadik hónap küszöbén született, teljesen egészségesen. Kishúgának a súlya annak idején nem érte el a 700 grammot. Boldizsár annyival született, amennyivel Emesét annak idején hazavitték…
Ott volt Boldizsár, sírós, hasfájós baba, a kislányról pedig kiderült, hogy epilepsziás hajlama van. Eddig három alkalommal volt rohama, és mivel mind alvás előtt vagy után történt, Viki tulajdonképpen nem alszik rendesen, amióta a gyerekek megvannak. Először Boldizsár szoptatása miatt, aztán azért, mert Emesét hallgatja, hogy rendesen lélegzik-e. “Éjjelente nagyjából két órát pihenek, utána hallgatom éberen, ahogy beszélget magában, nyeldes vagy folyik az orra, és
egyszerűen nem alszom most már hónapok… évek óta. És érzem, hogy kezdek rámenni erre.
A nappalok azzal teltek, hogy Viki fejlesztésre hordta Emesét az elmaradásai miatt. “Közben próbáltunk nem aggódni” – mondja Viki, bár mondhatna mindent egyes számban is, hiszen egyre inkább egyedül érezte magát ebben a küzdelemben.
“A legeleje óta az van, hogy a férjem dolgozik, hazajön délután, és onnantól a magánvállalkozását próbálja felfuttatni. Mindig úgy éreztem, neki a cége a legfontosabb. Egyedül voltam a gyerekekkel délelőtt és délután is. És mivel a fejlesztések, vizsgálatok legnagyobb része délelőtt volt, mindenhova egyedül mentem akár eggyel, akár kettővel, ami nagyon nehéz volt. Hiába meséltem el neki mindent, ő ebből az egészből kimaradt. Időnként besegített a testvérem, apukám, de az nem ugyanaz. Az első konfliktusaink ebből kezdtek kialakulni.
Először ott voltam a kórházban, szimbiózisban a kisbabával, aztán a kistesóval csak még nehezebb lett minden. És most, évek múltán oda jutottunk, hogy eltávolodtunk egymástól, már csak a hibákat látom benne. Nappal egész jól megbirkózom a feladatokkal, és jól elvagyunk addig, amíg haza nem jön. Utána rendszerint összeveszünk, és onnantól semmi nem kerek.
Már nem tudom, miért is vagyunk még együtt… Azon gondolkozom, hogy ennyire gyengék voltunk a feladathoz, amit a sorstól kaptunk?
Ott vannak az anyagi nehézségek is, mennek mindennap a viták a pénzen… közben nem jutunk el sehova. A gyerekeknek mindenük megvan, de én évek óta nem sminkelem magam, egy hajvágásra sem jutok el, nem veszek ruhát magamnak… Amikor túl voltunk velük a nehezén, örültem, de egyszer csak belém csapott a gondolat: hol vagyok én?!
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
Szeretnék elmenni egyet biciklizni, aerobikozni, de nem tudom a férjemre hagyni a gyerekeket, mert annyira el van foglalva a saját dolgaival, hogy egyszerűen nem tud rendesen figyelni rájuk. Tudom, hogy részben az én hibám, mert mindenki mondja, hogy menjek, de én nem érzem őket biztonságban, amit azért elég durva: nincs kire hagynom őket, vagy akire merem, az nem a férjem.
A legutóbbi vitánál is azt éreztem, hogy most azonnal mindent itt hagyok, de utána egyből arra gondoltam, hogy majd hétvégékre oda kell adnom őket láthatásra, és nem tudnám nyugodt szívvel megtenni, úgyhogy inkább maradok ebben a házasságban.
Nem tudom, merjek-e lépni. Azt hiszem, gyáva vagyok elválni, mert a gyerekekkel nem egyszerű, és igaz, hogy most is magamra vagyok hagyva, de teljesen egyedül tényleg nem menne. Végiggondoltam, és mindig arra jutok, hogy egyedülállóként nem fogom bírni. Ugyanakkor
nem akarom, hogy a gyerekek egy kiabálós kapcsolatban nőjenek fel.
Megszakad a szívem, amikor a lányom megkérdezi, hogy »miért sírsz, anyuci«, vagy nem szól semmit, csak elbújik, és a játékaiba temetkezik. Úgy érzem, csak a gyerekeket tesszük tönkre ezzel, de nem tudom, hogyan tudnám őket felnevelni úgy, hogy jelenleg még fizetésem sincs. Egyet tudok: fáradt vagyok, iszonyatosan fáradt.
Pedig valamikor nagyon is jól működtünk együtt. Nem volt ez egy lángoló szerelem, de azt éreztem, hogy ilyen ember kell mellém. Az sajnos csak most derült ki, hogy a gyermeknevelésben nem egyezünk. Amikor csak beszéltünk róla, hogy lesznek gyerekeink, szépen megegyeztünk mindenben, de most, a gyakorlatban abban sem tudunk például, hogy hova menjenek majd iskolába. Néha vannak olyan gondolataim, hogy de jó lenne kicsi visszamenni az időben. Tele voltunk várakozással, utaztunk, szépítgettünk a házunkat, programokat csináltunk, sok tervünk volt.
Most meg csak toporgunk, én mindennap sírok, végiggondolom a lehetőségeket, de mindig oda jutok, hogy nem tudok lépni.”
