A szicíliai séf, akinek Marco Rossit köszönhetjük – Interjú a szövetségi kapitány legjobb barátjával, Giuseppe Giambertonéval

Meglehet, hogy már több alkalommal is elsétáltatok az Andrássy úton fekvő olasz étterem mellett, amely Ristorante Millennium da Pippo névre hallgat. Azt azonban már jóval kevesebben tudják, hogy az étterem tulajdonosa Giuseppe Giambertone – akit csak Pippónak becéznek – a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának, Marco Rossinak a legjobb barátja. 25 éve tartó barátságuk igen kalandos körülmények között köttetett, de ami talán még ennél is érdekesebb, hogy részben az étterem tulajdonosnak köszönhető, hogy Marco Rossi 2012 augusztusában Magyarországra költözött, majd ezt követően a Budapest Honvéd FC vezetőedzője lett. Az olasz edző hamar sikerre vitte a csapatot, majd 2017-ben már bajnoki címet ünnepelhettek. A szövetségi kapitány legjobb barátját, Pippót kalandos történetükről kérdeztük. 

Giuseppe „Pippo” Giambertone (Fotó: Leéb Ádám)

Már az étterem dekorációjában is jól látszik, hogy nagyon közel áll hozzád a foci. Hány éves voltál, amikor elkezdtél érdeklődni a futball iránt? 

Szicíliában nőttem fel, az első mérkőzésemre pedig édesapám vitt el, ami egy Juventus-meccs volt. Ez az 1960-as évek elején volt. 

Ha jól tudom, nem sokkal később már Németországban éltél, utána pedig Magyarországra jöttél… 

Igen. 13 éves voltam, amikor Németországba, pontosabban Frankfurtba költöztünk a családommal, apukámmal, anyukámmal és a húgommal. 2006-ban jöttem Magyarországra. 

Mennyire volt nehéz a beilleszkedés? Mennyire volt nehéz megtanulni a magyar nyelvet?

Nehéz volt megtanulni a nyelvet, de mivel 30 évig Németországban éltem, nagyon sokat segített, hogy itt szintén sokan beszélnek németül. A barátom, Vörös Marco viszont nem tud magyarul. Szoktunk ezzel viccelődni, hogy Marco Rossi most már Vörös Marco, mivel magyar állampolgár lett. 

Giuseppe „Pippo” Giambertone (Fotó: Leéb Ádám)

Mióta ismeritek egymást, és hogyan kezdődött a barátságotok? Hogyan találkoztatok? 

1996 óta, viszont inkább azt mondanám, hogy nem találkoztunk, hanem ő talált meg engem. Régebben Mexikóban játszott, azonban átigazolt Németországba, azon belül pedig Frankfurtba. Az egyik nap azt javasolták neki, hogy ha szeretne egy jó hazai ételt enni, akkor menjen be a közelben lévő olasz étterembe. (Pippónak ekkor Németországban volt egy étterme –  a szerk.) Az egyik nap bejött az étterembe a várandós feleségével. Amikor fizetni szeretett volna odajött a pénztárhoz. Megkérdezte: „Juventus szurkoló vagy?” Mivel az étlapon az szerepelt, hogy „Juventus pizza”. Azt feleltem, hogy igen. Megkérdeztem, hogy ő is olasz-e, illetve azt, hogy hol dolgozik.

Nem sokkal később elköszöntünk, majd a következő nap megint eljött az étterembe a családdal, utána pedig szinte minden egyes nap visszatért. Az első nap öt percet beszéltünk, utána tízet, és így tovább. Nem sokkal később visszament Olaszországba játszani, de ugyanúgy tartottuk a kapcsolatot. Amikor elváltam az első feleségemtől, akkor Svájcban éltem, ő pedig ezzel egy időben már edző volt. Akkoriban sokat találkoztunk, főleg amikor voltak a meccsek. 

Marco és Pippo a gyerekekkel (Fotó: magánarchívum)

Ha jól tudom, már egy ideje Magyarországon éltél, amikor Marco Rossi ideköltözött. 

Már 2008-at írunk, amikor megszületett a második gyermekem, immár Magyarországon. Marco ekkor kicsit depressziós volt, mert nem volt csapat, ahol tudott volna dolgozni. Ekkor mondtam neki, hogy jöjjön Budapestre, mivel nagyon szép város. Először csak turistaként jött látogatóba. Még arra is emlékszem, hogy egy januári hónapban, amikor nagyon hideg volt. Tudni kell, hogy Marco nem bírja a hideget, pedig Észak-Olaszországból, Torinóból származik. Itt volt egy pár napot, aztán mondta, hogy inkább akkor jönne vissza, amikor már jobb az idő. Emlékszem, hogy az egész várost körbejártuk taxival, én pedig megmutattam neki a nevezetességeket. Nagyon tetszett neki. 

Hogyan lett a Honvéd FC vezetőedzője? 

Egy időben a Honvéd FC korábbi tulajdonosa, George F. Hemingway gyakran járt az étterembe. Gyakran viccelődtünk azzal, hogy én Juventus-, ő pedig Real Madrid-szurkoló. Mondtam Hemingwaynek, hogy van egy olasz edző barátom, majd megkérdeztem, hogy nem akarja-e felvenni. Először azt hitte, hogy csak viccelek. Később egy barátom mondta, hogy ismeri a sportigazgatót, ráadásul ebben az időszakban Marco is itt nyaralt. Mondtam neki, hogy hívja fel, én pedig beszélek Hemingwayjel. Marco először nem akarta felhívni őket, túlságosan szerény volt. Nem sokkal később végül felhívtuk őket, és elmentünk a Honvéd pályára, majd beszéltünk az igazgatóval. Pár hónappal később, május 11-én éppen egy Juventus meccsen voltam Olaszországban. Már az autópályán mentem, amikor hívott az igazgató, és azt mondta: „Pippo, gratulálok!” Először azt hittem azért gratulált, mert a Juventus bajnok lett, de nem. „A barátod edző lesz!” – mondta. Ekkor még Marco sem tudta, hogy felvették. 

Giuseppe „Pippo” Giambertone (Fotó: Leéb Ádám)

Milyen érzés neked, hogy a legjobb barátod ekkora karriert futott be itthon? Hiszen ha úgy nézzük, Magyarország tulajdonképpen neked köszönheti a jelenlegi szövetségi kapitányt. 

Szoktam ezzel poénkodni, hogy jár nekem egy köszönöm, amiért Marcót Magyarországra hoztam, de a viccet félretéve, nagyon örülök neki, mert tényleg a legjobb barátom. 

Sokan azt mondják, és én is osztom azt a gondolatot, hogy azért is ilyen sikeres jelenleg a magyar válogatott, mert Marco Rossi nagyon jó értékeket képvisel, ami hamar átragad az emberre, nem beszélve arról, hogy milyen alázattal végzi a munkáját. Ő mindig ilyen volt? 

Igen, mindig ilyen volt. Marco nagyon odaadó és jó lelke van. Szerintem nagyon jól tudja motiválni a játékosokat, és jó pszichológus is. Nemcsak a fiatal focistákat, hanem a már tapasztaltabbakat is. Szerintem a szakmai tudása is kiemelkedő. Nagyon okos és jó taktikája van. 

Mi a véleményed a mostani válogatott keretről? Gondolom azért te jobban képben vagy a csapat életével kapcsolatban. 

Őszintén, amikor Marcóval együtt vagyunk, akkor nem beszélünk a munkáról, se az étteremről, se a fociról. Persze néha szoktunk, de inkább kikapcsolódunk. 

Marco Rossi és Pippo Giambertone (Fotó: magánarchívum)

Mennyire tudtok a hétköznapokban találkozni? Egy étteremtulajdonosnak, illetve egy szövetségi kapitánynak mozgalmas hetei lehetnek. 

Ez vicces, mert valójában ugyanabban a házban lakunk, csak én az A épületben, ő pedig a B-ben, de mindketten az ötödik emeleten. Gyakran találkozunk a liftben vagy a garázsban, viszont vásárolni nem szoktunk együtt, mert azt egyikünk sem szeret. 

Egy korábbi interjúban olvastam, hogy mindegyik meccsre el szoktál menni. Ez a mai napig így van? 

Igen, ez még mindig így van, úgyhogy már nem is tudom összeszámolni, hogy hány kilométert tettem meg eddig. Erre azt szoktam mondani, hogy már annyira ismerem az összes focipályát Magyarországon, mint az olasz konyhát. A kisfiam ötéves volt, amikor elkezdett focizni, most pedig U16-ban játszik. Egyszóval már voltam mindenhol, kis pályán, nagy pályán, gyerek pályán. Ő is nagy focista akar lenni. 

Jól tudom, hogy Marco Rossival ugyanolyan gyűrűtök van? Mit jelképez? 

Igen, egy szicíliai ékszerész csinálta Palermóban. Kettő darabot csinált belőle és ha az egyik oldalról nézzük, akkor az olasz zászló színeit láthatjuk, ha pedig megfordítjuk, akkor a magyart. A 25 éves barátságunkat jelképezi. 

Giuseppe ‘Pippo’ Giambertone (Fotó: Leéb Ádám)

A válogatott csapatból ismersz egyébként valakit?

Persze. Jól ismerem Gazdag Dánielt és Botka Endrét, mivel mindketten a Honvédban játszottak. Marco mellett egyébként még Laczkó Zsoltot is ismertem (Marco Rossi segítője, a magyar labdarúgó-válogatott pályaedzője – a szerk.). Amikor még szinglik voltunk, együtt laktunk Laczkóval. Ő egy nagyon jó, régi barátom és jó ember. Ismerem még Dzsudzsák Balázst és Loïc Negót, mivel ő a közelben lakott. És persze a szupersztárt, Szoboszlai Dominikot is. Szinte mindenkit. 

Kinek fogsz szurkolni? Gondolok itt arra, hogy Olaszországból származol, sokáig Németországban is éltél, viszont a legjobb barátod Magyarország szövetségi kapitánya. 

Természetesen a magyaroknak. 

Pippo és Sallai Roland (Fotó: magánarchívum)

Milyen egy magyar focimeccset nézni egy olaszhoz képest? Olaszországot az egyik legnagyobb futballnemzetnek tartják, illetve a focikultúra is teljesen más. 

Mivel Juve-szurkoló vagyok, elég sok Juventust meccset néztem Olaszországban. A tempóban érezhető némi különbség. Ugyan más a kultúra, viszont Magyarországon egy válogatott meccsen tényleg libabőrös lesz az ember. Érezhető, hogy együtt dobban a szurkolók szíve, az énekléstől pedig tényleg kiráz a hideg. Volt meccs Dunaszerdahelyen, és például ott is minden mérkőzés előtt lejátszották a Nélküled című számot. Nagyon jó hangulat van mindig.

Van olyan emléked Marco Rossival, ami a legkedvesebb számodra, egyáltalán ki tudnál emelni egyet? Nyilván 25 év alatt azért már elég sok mindenen keresztülmentetek.

Kedveset vagy borzasztót? 

Kedveset. De akár borzasztó is lehet. 

Volt egy meccs, amikor a Honvéd játszott Pápa ellen, akkoriban pedig Marco volt a Honvéd edzője. Végig vezettek, azonban az utolsó tíz percben fordított az ellenfél, és kikaptak. Marco kiabált a pályán, majd mondta, hogy nem a busszal, hanem inkább velem megy haza. Pápától egészen Budapestig kiabált a kocsiban. Még az anyukáját is felhívta és ezt mondta: „Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Az utolsó két percben kikaptunk a meccsen.” Azt is megkérdezte, hogy amikor a keresztelője volt, valaki belepisilt-e a szentelt vízbe, hogy ennyire nincs szerencséje. Soha nem láttam még ilyennek. 

Giuseppe ‘Pippo’ Giambertone (Fotó: Leéb Ádám)

Milyen érzés volt, amikor az egész stadion az ő nevét kántálta? Büszke voltál? 

Nem akarok sírni, de nekem nagyon jó érzés volt. Szomorú, de nagyon szép az a himnusz. Ötven-hatvanezer ember előtt ez nagy dolog. 

Gondolom ti sem gondoltátok volna, amikor Marco Rossi bement az étterembe, hogy egy napon majd ilyen sikeresek lesztek.

Egy napon majd én is fogok írni egy könyvet írni a gasztronómiáról, a focistákról, Marcóról. Marco turistaként jött ide, most pedig az egyik leghíresebb ember. 

Igen, és amit én látok az az, hogy azért is szeretik nagyon, mert látszik, mennyire alázatos a munkája iránt. 

Igen, szívből csinálja a munkáját. Nagy dicsőség számomra a barátságunk.