Egy fiatal nő írta le az érzéseit arról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt érzi magát a szüléssel kapcsolatban. Pedig egyáltalán nem tervezi, hogy valaha gyereket vállal.
Itt vagyok 25 évesen, és a nyakamra jár a fél család és falu, hogy mikor lesz már gyerekem. Az a szerencsém, hogy keveset járok haza, mert ha minden áldott nap hallgatnom kéne a gyerekvállalásra irányuló kérdéseket, már kitértem volna a hitemből.
Miért nem lehet felfogni, hogy az én döntésem, én testem, én életem, és csak én dönthetek róla?
Úgy növünk fel, hogy gyerekkorunktól kezdve sulykolják belénk a női sztereotípiákat. Ha kislány vagy, akkor természetesnek veszi a környezeted, hogy akarsz majd gyereket. Elvégre azért növesztettél méhet, nem igaz? Mintha a női létnek egyetlen oka és értelme lenne csupán: a gyerekvállalás, hogy minél több csemetét pottyantsunk a világra.
Hiszen csak akkor teljesedhet ki egy nő, ha van gyereke, másképp nincs esélye sem arra, hogy normális, netán boldog élete legyen. Ha lány vagy, akkor a jövőd el van rendezve: férj, gyerekek, otthon. Persze, dolgozhatsz, nem akadályoz meg senki abban, hogy karriert építs, de ha mégis megteszed, akkor azért nem néznek túl jó szemmel, mert tuti elhanyagolod a gyerekeidet, feláldozod őket a munka oltárán, és nem igaz, hogy nem bírsz jó asszony módjára a fenekeden maradni.
Ha úgy döntesz, nem szülsz, az maga a világvége.
Fotó: Getty Images
Falun születtem, mindenki ismer mindenkit, de tényleg, ha végigmegyek az utcán, biztos, hogy libbennek az ablakokban a függönyök és legalább öten szólnak utánam, hogy megkérdezzék, mi újság velem. Amióta felköltöztem az egyetem, majd a munka miatt Pestre, azóta pedig a kötelező kérdések közé tartozik az is, hogy mikor lesz már gyerekem? Eleinte nagyon őszintén válaszoltam, elmondtam, hogy nem szeretnék gyereket szülni, egyáltalán nem szerepel a gyerekvállalás a terveim között, de aztán láttam, mennyire megviseli a szüleimet, hogy egyfolytában miattam kell magyarázkodniuk a szomszédaiknak. Mert ilyet a világ nem látott még, hogy egy lány ne akarjon huszonévesen szülni, hallatlan, példátlan szörnyűség!
Távol álljon tőlem, hogy bántsak bárkit – főleg a szüleimet nem akarom bántani –, ezért inkább azt hazudtam onnantól kezdve, hogy majd lesz gyerek, ha megtalálom a megfelelő pasit hozzá. Ezzel úgy tűnik, egy időre megnyugtattam a kedélyeket, de azért az mégis szöget ütött a fejembe, hogy miért érzik ennyire fontosnak mások, hogy nekem lesz-e gyerekem.
Szemmel láthatóan ugyanis egyáltalán nemcsak a mi falunkban ilyen közkedvelt téma a fiatal nők gyerekvállalási kedve, hanem mintha társadalmi szinten egyfajta elvárás lenne, hogy ha nőnek születtél, akkor muszáj gyereket vállalnod.
Miért? Azért, hogy legyen még pár magyar? De felnevelni, szeretni, eltartani nekem kell, akkor mégis, nem lenne jobb, ha én dönteném el, mihez kezdek a saját életemmel? A gyerek érdekében is ez a jó út, hiszen akkor úgy jöhet világra, hogy akarják teljes szívből a szülei. És egyáltalán: nőként miért akkora eretnekség, ha nem akarok szülni, míg ha egy férfi nem kíván gyereket vállalni, azt mindenki elintézi egy vállrándítással? Miért a nők méhe a fő beszédtéma, amikor elvileg ketten – egy férfi és egy nő – kellenek a gyereknemzéshez? Sajnálom, de számomra ez elfogadhatatlan, az én méhem az én váram, senki se szóljon bele, akarok-e szülni egyáltalán.
Ez is család!
Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!
