Elgondolkozom azon, én szoktam-e bizonygatni azt, hogy nem félek. Azt hiszem, ma már nem állítok ilyesmit, de korábban jó párszor voltam én is úgy, hogy mellemet vagy asztalt verve állítottam, bizonygattam az igazamat. Ma már azt gondolom, hogy akkor bizonygattam valamit, ha nem voltam biztos a dolgomban. Érdekes, hogy soha nem kellett bizonyítanom, hogy férfi vagyok vagy ember, és még azt sem kellett bizonygatnom, hogy szeretem a zenét és a zenélést. Azért nem, mert tudtam és tudom, hogy férfi vagyok és ember. Tudom, hogy szeretem a zenét, és tudom azt is, hogy szeretem a száraz fehérbort, szeretek főzni és beszélgetni. Ezeket soha nem bizonygattam, mert ezek igazak, valódiak számomra. Bizonygatni csak azt kell, ami bizonytalan.
Nem is kérték ezeket soha számon tőlem, mert érezték a nők, barátok, kollégák, hogy mi a helyzet. Érezték és tudták. Amiben biztos vagyok, azt mára már nem bizonygatom. Ezért nem is akarom bizonygatni, hogy nem félek, mert nem igaz. Félek, bizony van bennem félelem. Azt viszont tudom és tapasztalom, hogy nincs baj a félelemmel. Nekem mindig azt mutatja meg, hogy hol vannak a határaim, azt is üzeni, hogy milyen vagyok, és milyen nem vagyok. Azt mutatja a félelmem, hogy van tovább, és mindig van lehetőségem.
Nagy bajnak látom a világban, hogy nem mernek közel kerülni az emberek a saját érzelmeikhez. Nem örülnek, nem sírnak, nem nevetnek, nem hálásak, és lassan már nem éreznek. Valami lassú, robot üzemmódba kapcsolunk, és csak vagyunk. Azt hiszem, leginkább azért, mert annyira félünk, hogy már félni sem merünk…
Én is féltem…
…féltem, hogy mi lesz. Mi lesz most? Nem láttam kiutat, csak a sötétet, a magányt. Azt éreztem, hogy senki sem tud segíteni. Nincs emberem, nincsenek válaszaim sem, nincsenek lassan kérdéseim sem. Egy érzés kerített hatalmába: a jövőtől való félelem. Az az igazi, mély, kikerülhetetlen, erős félelem. Utaztam a buszon hazafelé, és nem voltam ott. A testem ott volt, de én magam nem. Nem csak a lelkem nem volt ott, nem, azt értem ezalatt, hogy máshol voltam. Sehol sem voltam. Nem voltam jelen sem, de a múltban sem méláztam, és a jövőn sem merengtem. Valami nagyon erős, kiüresedett helyen voltam, ahol a semmi volt.
Hazavitt a lábam, vonszoltam magam a konyhán át, be a szobába, és éreztem az ürességet. Azt, hogy a semmi van. Bekapcsoltam a zenét, hallgattam, éreztem, hogy nincs talaj a lábam alatt. Éreztem a félelmet, éreztem, ahogy mellém bújik, köszönt, és betölti az egész házat. Nem volt menekvésem. Ott volt, jelen volt, ő legalább jelen volt, és engem is visszacibált, visszarántott a jelenbe. Nem akartam, hú de nem akartam! Mentem volna vissza egy évet vagy előre kettőt, csak jelen ne kelljen lenni. De győzött, és én sírva megadtam magam.
Ott voltam összetörve, szipogva, mint egy taknyos gyerek. Nem mehettem sem előre egy évet, sem hátra. Jelen kellett lenni a házban. A falakkal, amik üresek voltak, a sarkokban csak az emlékek maradtak. Egyedül, a jelenben és a realitásban. Fájt és égetett. Üvöltöttem belül, és rohangált lelkemben a múlt, meghalt szüleim emléke, kudarcaim, a kihagyott lehetőségeim, elrontott dolgaim, a világ fájdalma is talán. Jelen voltam, és ebben a jelenben csak a félelem volt jelen Velem. Majd lassan, összetörve, talajtalanul, elvitt magával az álom.
Eszmélés
Majd hajnalban felébredtem, és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Valami öröm, béke és derű járt át. Nem tudtam tovább aludni, nevetve, sírva pattantam ki az ágyból. Erő volt bennem és lendület. Megláttam azt, amit eddig nem láttam, erőt kaptam ahhoz, amihez addig nem volt erőm. Rohantam ki a ház elé, néztem Marci és Boldi kutyát, elszívtam néhány cigit, és örültem. Nemcsak fejben, hogy de jó, átaludtam ezt a nehéz éjszakát, hanem belül is, bennem volt az öröm. Magam voltam az öröm…
Ez volt talán az első olyan élményem, mikor megéreztem, hogy a félelemtől nem kell félni. A félelem is az életünk és az életem része. Üzen valamit, és hív valami felé. Nem mondom, hogy ezentúl félni akarok, de azt sem, hogy nem akarok félni. Megtanultam és átéltem, hogy mennyi erő van a félelemben, hogy szembesít magammal, és a jelenben tart. Abban a jelenben, amiben élni kell, vagy élni érdemes.
Ma is vannak félelmeim, kérdéseim, és ha jönnek, és megállnak szívem ajtajánál, akkor már nem nyomom el, nem zavarom el ezeket, hiszen bennem, értem és általam vannak. Mert mikor találkoztam és találkozom velük, akkor, ha utólag is, de rá kell jönnöm: nem is olyan félelmetes ez.
Mi történik, ha jön a félelem?
Engedem, és hagyom, hogy hasson. Nem megyek el előle, nem bújok el, csak figyelek. A félelem nekem mindig a határaimról és a lehetőségeimről szól! Meddig tudok elmenni, és hová nem érdemes már mennem. Az a tapasztalatom a félelemmel kapcsolatban, hogy ha félni kell, akkor félni kell, mert az van ott. A jelenlét az éberség, ami segít. Mint mikor szauna után a fürdőben megyek szépen, lassan a 16 fokos víz felé. Tudom, hogy hideg lesz, tudom, hogy ismét, mint mindig, minden porcikám irtózik a hidegtől. És egyszer csak benne vagyok, nyakig a hideg vízben. Engedem hatni, és fázom, és nem értem, hogy miért is teszem ezt, aztán szépen lassan kezdem élvezni, észreveszem az erejét. Kijövök a vízből, megyek a szaunába és vissza, és ismét fázom egy ideig, aztán megérzi a testem és a lelkem is, hogy jó ez így, és hasznomra van. Így lehetünk a félelemmel is. Irtózunk, félünk, és ha belemerülünk, akkor elkezd felemelni és üzenni… még én is csak szeretetből szorongatlak!
 Kadlecsik Zoltán evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakember „Harmincöt éve figyelem az embereket. Az a tapasztalatom, hogy nem a módszer segít, nem is a technika, hanem a jelenlét és az odafigyelés. Lelki gondozói, életvezetési tanácsadói munkámnak szerves része a csend, a figyelem, az értő odafigyelés. Minősítés, előítélet nélkül. Azt érzem, hogy a világ akkor lassít, akkor áll meg az idő, ha figyelembe veszem és vesszük azt, ami fontos. Az embert, a másikat, önmagunkat. Az érzéseket, a jelen pillanatot. Ezt a bizalmi légkört és ennek a közös megteremtését kínálom mindenkinek. Pszichodrámázom, lelki egészségvédelemmel, életvezetéssel, kíséréssel, gyásszal, elengedéssel foglalkozom. Mindennap, hisz mindig akad valaki, aki elakad, és mindig van, aki fejlődni akar. Tanácsot nem adok, de talán többet nyújtok ennél. Magamat!” |
