Halász Judit: “Mindig magam akartam dönteni a saját életemről”

– Bocsásson meg nekem mindenki, aki komolyan foglalkozik az ezotériával – kezdi Halász Judit –, de én mindössze annyiban vagyok jártas ebben a témában, hogy amikor kézbe veszem a Nők Lapját, mindig a horoszkópomat olvasom el először – ellenben rendre nagy lelkesedéssel. Ezzel sem állok túlzottan közeli viszonyban, de mivel Mérleg volnék, úgy érzem, a csillagjegyekhez társított jellemek nagy általánosságban többnyire helyénvalóak. Szerintem a Mérleg már csak azért is az, ami, mivel az egyensúlyra, ha úgy tetszik, harmóniára törekszik, és még ha az nem is mondható el, hogy a csillagjegyünk predesztinál minket a természetünkre, bizonyos tudatalatti törekvéseinkre talán igen.

– Ha ezotériával nem is foglalkozik, bizonyára hallott már arról az elméletről, hogy a lelki problémák testi gondokat idézhetnek elő. Az sem titok, hogy néhány évvel ezelőtt melldaganata volt. Ez az elmélet önnél is tetten érhető volt?

– Ezzel egyetértek, de nem jutna eszembe az ezotériához kapcsolni. Amikor először jártam a klinikán az engem kezelő onkológusnál, adott néhány tanácsot, amelyek elgondolkoztattak, és amelyekről később más orvosoktól is hallottam. Az egyik az volt, hogy lehetőleg ne szomorkodjak. Olyan helyekre járjak, ahol sok a nevetés, olyan kulturális tartalmakat – könyvet, színdarabot, filmet – vegyek magamhoz, amelyek minél mulatságosabbak. Én magam is hiszek abban, hogy az embert mindig akkor kapja el komoly betegség, amikor valami nincs rendben a lelkével, az életével. Ezzel persze nem minden esetben vagyunk tisztában, hiszen sérelmeinket tudat alatt is viselhetjük. Amikor egy ideig a klinikán feküdtem, a doktornő, Dank Magdolna leíratta velem, mi minden történt az életemben az elmúlt évek során. Ezt követően világossá kezdett válni előttem az, amiről egészen addig azt hittem, túl vagyok rajta, és már nem is izgat igazán. Holott nyilván izgatott, sőt fájdalmat is okozhatott, különben talán nem is lettem volna beteg. Valóban a lelkünk a legtörékenyebb, arra kell a legjobban vigyázni.

– Pedig lelkileg teljesen egészségesnek tűnik. Ha nem is az ezotéria, de egyfajta vezérlőelv mégiscsak erősíti, nem igaz?

– Én úgy vélem, hit nélkül nem lehet élni, és itt nem kizárólag az istenhitre gondolok. El kell telnünk bizonyos hittel, és követnünk kell azokat az utakat, amelyeket a saját hitünk előír, amelyek az esetleges céljaihoz vezethet minket. Persze én is tudom, hogy sosem érünk igazán célba, mégis meg kell találnunk a törekvéseinkhez vezető utat.

– Talán Halász Judit még nem ért célba?

– Azt hiszem, egyikünk sem ér célba soha. Ha valaki eléri célját, vége az életének – elveszíti kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt. Hogy is mondja Madách? “Az ember célja e küzdés maga…” Amikor a céljainkat kitűzzük, hinnünk kell abban, hogy elérjük majd – akkor is, ha az út komoly áldozatokkal jár. A gyerekeknek meg kell tanítanunk, hogy áldozatok nélkül senki sem juthat semmire. Bizonyos dolgokról le kell mondanunk azért, hogy megvalósíthassuk azt, amire a legjobban vágyunk. Azt hiszem, ez a gyereknevelés egyik legnehezebb feladata. Ha egy színész bemutatóra készül, nagyon sok olyasmiről mond le, amit abban a pillanatban esetleg szívesebben csinálna a szereptanulásnál, vagy a néha gyötrelmes és fárasztó próbáknál. Mert a cél elérése – ez esetben egy minél izgalmasabb, értékesebb előadás létrejötte – a legfontosabb. Végül nagyobb örömöt és kielégülést hozhat, mint az útközben elszalasztott események. Az élet jóval hosszabb, mint a gyermekkor; az ember felnő, valahová pedig jutnia kell. Én mindig azt üzenem a gyerekeknek, hogy játsszanak, amennyit csak tudnak, mert tudom, hogy eljön az áldozathozatalok ideje is, amikor le kell majd mondaniuk a szórakozásról, hogy előrébb tudjanak lépni, és meg tudjanak felelni az érett fejjel előálló elvárásoknak. Egy gyerek érezhet vonzalmat valamilyen művészeti ág iránt, illetve lehet, hogy vadakat terelő juhász helyett ma már inkább orvos, olimpikon, vagy ügyvéd akar lenni, de áldozatok nélkül sosem válhat azzá.

– Ezek szerint komoly jelentőséget tulajdonít a sikerélménynek?

– A siker nagyon fontos, de nem lehet mérce. Bárki, ha valamiben sikeres, az szárnyakat adhat további fejlődéséhez, a hosszú ideig tartó sikertelenség pedig örökre tönkretehet egy embert. Ha például egy színész sokáig sikertelen, sok mindent elveszít, amiben eddig hitt, a folytatás pedig nagyon nehéz. Ilyenkor talán a környezetének kell hinnie a tehetségében, és olyan állapotba hozni őt, amelyben újra szárnyra kaphat. Azt viszont tudnunk kell, hogy roppant olcsó dolgokat is övezhet siker, ennek fokmérője ugyanis nem az, hogy hányan tapsolnak. Akkor vagyok sikeres, ha a feladatomat azon a színvonalon láttam el, amelyet megszabtam magamnak, és az elképzelt hatást is el tudtam érni. Amikor esetleg az általunk tisztelt személyiségek is elismerik, hogy értéket tudtunk létrehozni.

– Az ön pályája meglehetősen sikeresen indult: elsőre felvették a színművészetire, harmadévesen már egy Keleti Márton-filmben játszott főszerepet, és szinte végzése óta a Vígszínház tagja. A szerencsés csillagzat, vagy inkább a sok és kitartó munka eredményeként tekinthetünk e szakmai előmenetelre?

– A kettő együtt. Azt hiszem, elsősorban talán az a szerencse, hogy engem mindig is a szakmám érdekelt a legjobban. Ez pedig azért is szerencse, mert a színészet vonzza a társművészeteket. Szinte minden művészethez van valami közünk a munkánk során, én pedig szeretek jó kiállításokra járni, zenét hallgatni, jó könyveket olvasni, versekkel ismerkedni, vagy a régi kedvenceket újra és újra elővenni; színházba, moziba járni. Hát van ennél nagyobb szerencse?! Néhány éve jártam egy kiállításon, ahol látható volt Chagall néhány jelmezterve, amelyeket Gogol Revizorjához rajzolt. Zseniálisak voltak, tökéletesen jellemezték a szerepeket. Micsoda mázli ez egy színésznek – gondoltam –, hogy ilyen jelmezterv láttán kezdhet próbálni! Nem kell sokat törnie a fejét, csak ránéz a rajzra, és megvan a figura. Hiszen sokszor fájdalmas nehézségeket kell legyőznünk. Vagy a szerepet nem találjuk elég érdekesnek, vagy a próbák során különféle konfliktusok alakulhatnak ki. Az eredmény azonban sosem tükrözheti azokat a buktatókat, amelyek a célig vezettek. A nehézségeknek a bemutató idejére meg kell oldódniuk – helyre kell állnia a harmóniának.

– Ha már beszéltünk a bevonzott betegségekről, ejtsünk szót a megelőzésről is. Ennek egyik legalapvetőbb eleme a testmozgás, ezt pedig azért is mondom, mert tudom, hogy büszke lehet a lovasmúltjára. Esetleg a mai napig űzi ezt a sportot?

– A valódi lovas nem felejtheti el, hogyan kell megülni és irányítani a lovat; csak a fizikuma fárad el, ha nem gyakorol minden nap. Azt hiszem, ha egy hónapig rendszeresen edzenék, és egy lóval társnak fogadnánk egymást, ma is sok mindent meg tudnék oldani a nyeregben. A lovaglás azonban nagyon időigényes, az állattal való kapcsolat megteremtése pedig még inkább, így ma már inkább az a jellemző, hogy telente egy-egy hetet síelek, illetve nyaranta teniszezgetek. A közösségi létről, az emberségről, az összetartozásról és a versenyszellemről azonban a lovaglás során tanulhattam a legtöbbet. Született budapestiként az első edzésen láttam először lovat testközelből. Megannyi rettegéssel kellett megküzdenem, méghozzá titokban, hiszen ha fény derült volna a félelmeimre, az állat közelébe sem engedtek volna. A félelem legyőzése hatalmas élmény és tanulság volt, ám egy versenyszituációban az önmagunkba vetett hit még nem elég. Olyankor versenyző, ló és edző közötti kölcsönös bizalomra van szükség.

– Ha egyfajta útravalót kérnék öntől a továbbiakra, mit üzenne?

– Annyi minden van a világban, amit nem leszünk képesek felfogni, még a természettudományokkal foglalkozó szaktekintélyek sem, nekik is csak sejtéseik vannak a világ egészéről. Igaz, a vallástörténet is különféle teóriákat tart tiszteletben a mindenségre vonatkozóan. Én a magam részéről fantasztikusan érdekesnek találom a világot, hiszen ép ésszel fel sem fogható kincseket rejt, amelyeknek – szerencsés esetben is – csupán töredékét láthatjuk életünk során. Majd pedig ezek és a minket körülvevő dolgok segítségével kialakíthatjuk magunknak azt a világképet, amelyben szívesen létezünk.

Én gyerekkoromban mindig úgy gondoltam, hogy olyan világot kell teremtenem magamnak, amelyben nem függök senkitől. Amelyben úgy tudok élni, ahogyan én szeretnék. Mindig is magam akartam határozni a saját életem felett, anélkül hogy bárki más belebeszélt volna. A jó tanácsokat, a tapasztalatból származó tanításokat viszont mindig elfogadtam. Persze bárcsak láttam volna, hogy egyszer majd elérkezik az az idő, amelyben a színművészet lesz a legkiszolgáltatottabb hivatás a földön. Igaz, korábban is az volt, de nem ennyire, mint manapság. A lényeg azonban az, hogy olyan függetlenséget képzeltem el, amelynek eredményeképp nem kell hízelegnünk vagy hazudnunk valakinek azért, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Ma azt látom, hogy a lányok legtöbbje úgy tartja: csak jól kell férjhez menni. Neveltetésem során ezzel szemben velem nem érzékeltették a szüleim a férfiak és nők közt fennálló társadalmi különbségeket. Úgy nőttem fel, hogy egy nő, ha tehetséges, ugyanannyit tud(hat) akár egy férfi, mindössze ugyanannyi energiát kell belefektetnie egy tanulási folyamatba, mint a vele ellenkező neműnek.

Az interjú a Nők Lapja Ezotéria legfrissebb számában jelent meg!

Az aktuális szám tartalmából Asztrobeszélgetés Koós Rékával Éves horoszkóp-előrejelzés Kastélyokban bolyongó lelkek Útikönyvek segítik a túlvilági utazást A titokzatos fehér zaj – szellemek suttogása a túlvilágról Interjú Péterfy Borival