Még nincs sok bútorom, de talán kényelmesen elférünk ezen a kétszemélyes fotelon…
Amikor legutóbb találkoztunk, éppen belaktatok egy házat Csobánkán, és boldogan vártátok a férjeddel, ifjabb Knézy Jenővel a kisfiatok érkezését…
– Aztán egy évvel később fájó szívvel elköltöztünk Csobánkáról, mert szerettünk volna közelebb kerülni a városhoz. És most újra tovább, mindketten külön úton.
Nehéz erről beszélned?
– Nem könnyű. Kezdem érteni a bibliai idézetet: “Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” Amikor megdobják az embert kővel, valamiféle hiányosságára tapintanak rá. Tehát ha valami rossz történik, először önmagunkban kell keresni a hibát. Most vagyok az önismereti folyamat kellős közepén.
Mesébe illő volt a találkozásotok, a szerelmetek.
– Amikor lakást kerestem, ajánlottak egyet a Mese utcában. Nézegettem, de aztán továbbmentem, mert úgy éreztem, a meséből elég… Talán voltak előjelek, amelyekre figyelnem kellett volna, de a nagy szerelem idején rózsaszín szemüvegen keresztül néztem a világot, a társamat. Aztán kaptam egy pofont a sorstól. El kellett gondolkoznom a kapcsolatunkon, az életemen. A különválás már egy folyamat eredménye volt.
Kicsit szomorúbb a tekinteted, de nem látszik rajtad, hogy összeomlottál volna.
– Sokat szomorkodtam azóta a “pofon” óta, amelyet júliusban kaptam. De erős vagyok, és előre nézek. Még gyerekkoromban utánanéztem a Brigitta név jelentésének: óír eredetű, erőset, erényeset jelent. Igen, biztosan erős vagyok valahol belül, és a kisfiamtól is rengeteg energiát kapok.
Nem fogod megbánni, hogy a szakítás, válás mellett döntöttél?
– Szerintem nem. Úgy gondolom, a “pofon” üzenete ez volt: “Brigitta, gondolkozz el: jó úton jársz?”. Ma már tudom, hogy nem jártam azon. Az életünk olyan, mint a vonatozás: utazunk, s közben föl-leszállnak az emberek. Nagy adomány a sorstól, ha két ember a végállomásig együtt utazhat. Az igazi probléma az, ha a két ember útja nem egyfelé fut. Nálunk így történt, annak ellenére, hogy kezdetben tökéletes volt az összhang közöttünk. Goethe írta: “Minden erény fölött egy dolog áll: ez a fölfelé való lankadatlan törekvés, az önmagunkkal vívott folytonos küzdelem, a még nagyobb tisztaság, tudás, jóság és szeretet utáni kielégíthetetlen vágyakozás”. Ez a mondat számomra a változásról, a fejlődésről szól. Mi is változtunk, s különböző irányba indultunk. A házasságunk tényleg mese volt, mert a rózsaszín szemüveget nem vettem le. De már nincs rajtam!
Visszakerülhet még, ha jön egy új szerelem.
– Nem, mert már tudom, hogy az nem jó, hiszen hamis képet kapok a másikról, a világról.
És közben repkedsz a boldogságtól!
– Így van, de meddig? Rájöttem, hogy sokkal több szín van a világon, mint hogy érdemes lenne azokat rózsaszínnel elfedni, egybemosni. Eldobtam ezt a szemüveget. Ma már képes vagyok arra, hogy az embereket ne csak az erényeikkel, hanem a hibáikkal együtt is elfogadjam. Önmagamat is így fogadom el, és amióta szereztem némi önismeretet, még több melegséget és energiát kapok másoktól.
Emlékszem, egyszer követnem kellett téged kocsival, azt ígérted, lassan hajtasz, aztán alig tudtalak utolérni az országúton, úgy elhúztál a sportos autóddal… Most sokkal nyugodtabbnak, higgadtabbnak látszol.
– Nincsenek véletlenek, illetve a látszólagos véletlenek mögött igenis léteznek összefüggések. Az akkori autóm a DUR-600-as rendszámmal rendelkezett, amelyről a robbanásra asszociálhatsz. Fel is robbant… Egyszer nagy sebességgel mentem az autópályán, és hirtelen leállt a motor, az összes lámpa kigyulladt. Anyaghiba miatt “meghalt” a motor, a gyár fizette a motorcserét. A csere után eladtam az autót. Az új tulajdonos cirkuszi ember volt, gondolom, ez sem véletlen. Mert cirkuszi ügyességgel kellett kiugrania az autóból, amikor az – az első útján – felrobbant… Ezután ki is vonták a kocsit a forgalomból.
Ma mennyivel hajtanál?
– Á, száznál gyorsabban az autópályán sem megyek. Minek rohanjak? Már kiversenyeztem magam. Egy versenyen, a Hungaroringen második lettem Palik Laci mögött. Ralin is indultam. Elég volt. A mostani kocsimat úgy vettem, hogy tíz évre is jó legyen. Nem nyomom már a gázt, talán a kisfiam miatt sem.
Valószínűtlenül karcsú vagy. A válás miatt fogytál le ennyire?
– Természetesen az is közrejátszott. Negyvennyolc kiló vagyok, és csak akkor eszem, ha megéhezem. Egyre ritkábban kívánom a húst, bár hetente egy-két alkalommal hal vagy házi csirke kerül a tányéromra. Anyukámék téliesítették a telken a házukat, kiköltöztek, és most van néhány bioszárnyasuk, onnan kapom a húst. Egyébként pedig búzahúst, szójából készült ételt, ilyesmiket eszem. Néha sportolok, vagyis felpattanok a szobabiciklire, kinyitom az ablakot, és úgy érzem, mintha a zöldben tekernék. És úszni nagyon szeretek. A terhességem alatt is úsztam, akkor is, amikor már alig jött rám a kismama-fürdőruha. Milán imádja is a vizet. Csobánkán, a fürdőszobában volt egy hatalmas fadézsánk, pici korától kezdve abban úszkált.
Fadézsa? Az volt a kád?
– Igen. Nem sarokkád volt, hanem sarokdézsa. Évente megrendezik Budán a mesterségek ünnepét, amelyen kézműves mesteremberek vesznek részt. Itt ismerkedtünk meg egy debreceni kádármesterrel, és úgy gondoltuk, mennyivel jobb lenne a rideg műanyag kád helyett egy meleg, finom fakád! Fél évet vártunk a sarokdézsánkra. Néha még hiányzik…
Milán hogyan viselte a költözést?
– Jól. Sokat jártunk ide, a kertbe játszani akkor is, amikor még nem laktunk itt, mert éppen a felújítást végezték. Új lakásnak hívja, a másikat pedig “papi-lakásnak”. Milcsit nem viselte meg annyira a változás, hiszen élete első másfél évét is jórészt velem töltötte. Egyéves korában kezdtem újra dolgozni, de úgy, hogy engedélyt kaptam a tévétől: hazamehetek az esti szoptatásra. Tizenhárom hónapos koráig szopott, nem is volt beteg! Egyébként nekem a szoptatás volt a legjobb fogyókúra.
Azon kevesek közé tartozol, akik rendíthetetlenül hűségesek a közszolgálati televízióhoz. Nem csábítottak máshová?
– De, csakhogy tudok nemet mondani. Úgy érzem, itt teljes szívvel adhatom önmagamat. Kicsit ezt nem tudnám megtenni. Csak nagyon. Tíz évig napi húsz órát dolgoztam: a tévében, egy kereskedelmi rádióban és különféle nagyrendezvényeken. Aztán Milán születése után visszavonultam, de most, hogy bölcsődés lett, újra fontos a munkám is. A kisfiam már kétéves, és meglehetősen önálló. Rengeteg energiát ad nekem, egyáltalán nem vagyok fáradt, pedig csak este tudok saját magammal foglalkozni, amikor ő már alszik.
Szoktál énekelni neki?
– Nagyon sokat. “Hivatásos” énekes voltam, hiszen a rádió gyermekkórusában kezdtem, majd Toldy Mária stúdiójába kerültem, aztán az Expressz együttesben énekeltem. Tizenkilenc évesen indultam a Made in Hungary fesztiválon. Hú, de fura visszagondolni rá! Húszévesen azért hagytam abba az éneklést, mert tudtam, hogy sajnos, nem olyan csodálatos a hangom, mint például Whitney Houstoné. Pedig, de jó lenne! Sokat dúdolok Milánnak, de a színpadra már nem állnék ki énekelni, mert ahhoz nem vagyok elég tehetséges.
Milyen tervekkel indultál neki a 2002-es évnek?
– Nem várok, nem tervezek nagy dolgokat. Hiszek önmagamban, az emberekben, a jóban. Nem hiszek viszont a harcban, a “legyőzzük”-ben. Ennyi nekem elég útravalóul.
Szerinted a jövő év is itt, ebben a lakásban köszönt rád?
– Nem tudom. Az utolsó költözködésemkor apuval, Roland öcsémmel és a legjobb barátnőm férjével kínunkban már röhögcséltünk. Roland mondta: ő abban nőtt fel, hogy a nővére állandóan költözködik, és végre bevallja, hogy majd’ megszakad a nehéz komódom alatt, amelyet minden lakásomba vittem magammal… Jól kinevettük magunkat, aztán pakoltunk tovább. Hát, ki tudja, mikor pakolok, költözöm legközelebb, lehet, hogy szegény Roland nemsokára megint egyensúlyozik a komódommal… Azt vallom, hogy nem szabad az “anyaghoz”, a tárgyhoz, a pénzhez ragaszkodni. Mert akkor elmegy, és talán nem is jön vissza. Én csak ahhoz ragaszkodom, ami számomra érték: a szeretethez, és a szeretett emberekhez.
Mit gondolsz, mikor jön az újabb Nagy Találkozás az életedben? Mert hogy jönnie kell, az valószínű, nem?
– Egyelőre önmagamban keresem a nyugalmat, a harmóniát. Sokan azt hiszik, hogy az ember nem egész, hanem fél, és csak akkor alkothat egészet, ha megtalálja a világban a másik felét. Szerintem ez nem így van. Először nekünk, magunknak, magunkban kell létrehoznunk a teljes egészt, a kört. És amikor már kör vagyok, rátalálhatok egy másik körre.
Most hol tartasz ebben a folyamatban?
– Már nem vagyok félkör – de még nem vagyok kör sem! Olvastam, asztrológiai szempontból a napfogyatkozás óta nem túl kedvező számunkra a csillagállás. Eszerint, ami eltörhet, szétszakadhat, az el fog törni, szét fog szakadni. Csak a kör nem esik szét. Meg az a kapcsolat, amelyben a két fél külön-külön is kört alkot. Hogy mikor leszek ismét szerelmes? Nem tudom. Csak azt, hogy nem fogok félkört választani, mert már én sem vagyok az. Akkor jöhet új szerelem, ha lelkileg is túl leszek a szakításon, ha elvarrom a szálakat, ha majd rend lesz önmagamban. Nem vagyok türelmetlen. Kivárom, míg eljön az ideje. Mert abban azért reménykedem, hogy lesz még ilyen nagy találkozás az életemben.
