Azt hittem, elrabolnak! – II. rész

Szerintem akkor is hitelesen eljátszottad volna a rémült művésznőt, ha beavatnak a játékba.

– Lehet, mindenesetre nem leszek rosszul. Ráadásul az ismerősök, akik látták az adást, a szemembe nevettek, amikor arról győzködtem őket, hogy nem volt az egész előre megbeszélve.

Eszerint nem szeretsz filmcsillag lenni?

– Inkább úgy fogalmaznék: amikor gyerekkoromban megkérdezték, mi akarok lenni, nem vágtam rá, hogy sztár.

Hanem?

– Bármi, például űrhajós, opera-énekesnő, karmester, mindenféle. Aki kisgyerek korában erre a kérdésre azt feleli, hogy sztár, annak biztos nem lesz könnyű az élete, de nyilván élvezi, ha sikerül. Nekem ez egyfajta mellékállás, amelyet nem lehet teljesen különválasztani a többitől, de mégiscsak mellékes. A Katona József Színházban játszom, ahol persze, hogy elsül pár poén az újságcikkek miatt, de nem az a központi téma, hogy ki sztár, és ki nem.

Ma az is együtt jár az ismertséggel, hogy be kell menni a tévékbe húst sütni, vicces feladványokat mutogatni, buborékot fújni és hasonlók.

– Szerencsére elég sok a dolgom, ezért nem kell hazudnom, ha valamit nem vállalok el. Olyan is volt már, hogy közöltem: nem tudok főzni, gyorsan vicceseket mondani, ezért nem vállalom az adott meghívást. Engem nagyon megterhel ez a fajta megjelenés, tehát nem értem, miért szereznék magamnak akár egy rossz percet is emiatt. Igaz, arra is rájöttem, hogy sohasem szabad semmire azt mondani, hogy elképzelhetetlen. Ez nem elvtelenség, hanem ilyen a világ. Lehet, hogy alapítok egy vállalkozást, vagy feltalálok valamit, és akkor szükségem lesz minden megjelenésre.

Mit szeretnél föltalálni?

– Mondjuk, föltalálom magam. Szóval, ha feltétlenül fontosnak érzem, hogy halljanak az emberek valami nemes célról, amelyhez közöm van, és tudom, hogy hiába közli le egy olyan szaklap, amelyet a kutya se olvas, akkor habozás nélkül elvállalnék mindenfélét. De csak azért, hogy még többen lássanak, nem éri meg.

Mennyiben érinti a magánéletedet az, hogy ismert lettél?

– Szerencsére én még az úgynevezett “sztárrá” válásom előtt belekerültem egy kapcsolatba, és a párom pontosan érti, mi történik, ha nem is szeretne túlságosan részt venni benne. Szerintem ő is örül a sikereimnek. Olyan, mint egy józan mérce, aki segít, hogy helyükre rakjam a dolgokat.

Szakmabeli?

– Igen.

Színész?

– Is. Főleg színházrendező.

Elárulod, ki ő?

– Nem.

Volt már baj abból, hogy téged többen ismernek, mint őt?

– Igazán nagy összetűzéseink nem voltak. Ez az egész sztárság hülyeség, amit ő is ért, meg én is. Néha röhögünk azon, hogy hat hétig próbál a színházban, amit megnéz egy este nyolcvan ember, én meg forgatok ugyanennyi idő alatt egy filmet százezreknek. Nincs arányban a fogadtatás a befektetett munkával.

Ha már színház, melyik szerepedet szeretted idén a legjobban?

– Három bemutatóban vettem részt, szakmailag mindegyik nagyon fontos állomás az életemben. Talán Goethe “Stella” című darabja a legérdekesebb. Ezt a Kamrában játsszuk, nagyon pici térben, absztrakt díszletek között, viszont korhű ruhában. Nincs olyan kapaszkodó, kellék, amilyen egy naturalista színházban adott. Se állóóra, se kisasztal, csak úgy áll az ember, és mondja a szöveget. Nagyon nehéz, ugyanakkor kiderül, ha valaki száz százalékig ott van, akkor nem is kell mankó. Iszonyú erő rejlik a jelenlétben. Sokszor úgy érzem, mintha egy filmben játszanék. Hasonló helyzetben vagyunk a színpadon, mint amikor egy filmes jelenetben csak az arcot mutatja a kamera. A darabban minimális, inkább koreográfiaszerű a mozgás, ezzel tudjuk a néző figyelmét irányítani a fontos részletekre. Nehéz így játszani, de én ezt nagyon szeretem.

Az ilyen feladatok miatt lettél színész?

– Most kellene valami frappánsat mondani.

Nem, tényleg érdekel, miért lettél színész, hiszen ez a pálya ma nem az a jólétbe, fénybe, csillogásba vezető bársonyszőnyeg, amely valaha volt.

– A színészet olyan érzéseket ébreszt föl bennem, mint gyerekkoromban a babázás. Teljesen felhőtlenül, teljes odaadással lehet játszani. Ez az egyik ok, a másik egy kamaszkori élmény. Az anyukám statikus tervezőmérnök, és gyerekkoromban sokat tartózkodtam az irodájában. Tele volt a szobája vonalzókkal, körzőkkel, műszaki rajzlapokkal. Én meg egyre határozottabban tudtam, hogy sohasem akarok ilyesmikkel foglalkozni, nem érdekelnek az egyenesek, a körök, a számok. Nem akarok úgy élni, hogy reggel be kelljen mennem kilencre, igaz, négykor garantáltan hazamehetek. Ilyen típusú betáblázottság tényleg nincsen körülöttem, van helyette más.

Akkor már azt is tudod, miért nem jó színésznek lenni?

– Ne legyen színész, aki szabad vasárnapot és szabad hétvégét szeretne viszonylag rendszeresen, válasszon más pályát, aki maga kíván rendelkezni az idejével! Rengeteg megkötöttséggel jár ez a szakma. Emlékszem, főiskolás koromban, amikor elindult a verkli, csak abból következtettem arra, ma vasárnap van, hogy egy kicsit kevesebb autó járt a városban. Elfelejted, milyen is az érzés, amikor süt a nap, ott egy klassz hétvége, és csak úgy elmész valahová pár napra, síelni, vagy a velencei karneválra. Még a nyarunk is elég ijesztő ilyen szempontból, hiszen akkor van a legtöbb forgatás.

Ez nem az a helyzet, amikor gyereket tervez valaki.

– Azért egy-két éven belül erre is sor kerül. Érzem, hogy már nem távolodom, hanem egyre közelebb kerülök az anyasághoz. Majd eljön az alkalmas pillanat, remélem, megérzem, amikor itt lesz.

Három eset lehetséges; vagy az alkalmas pillanatban, vagy egy alkalmatlanban, vagy egyikben sem.

– Erre Törőcsik Marit tudnám idézni, aki főiskolás koromban fél évig tanított minket. Egyszer megkérdeztem tőle, mikor szülte a gyerekét. Megmondta, hány évesen, én meg nem értettem, miért pont akkor. “Így tervezték?” – kérdeztem. “Az ember akkor szül, amikor szülnie kell” – válaszolta. Szép mondat, lehet persze, hogy hiába akarok szülni, ha épp nincs kinek, vagy nincs hová, de a gyerek szerintem is akkor jön, ha jönnie kell.