Pénz, karrier, szépség, szerelem

– Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdeztem egy riportalanyom bűbájos kislányát. – “Szikejesz! A nagymamám is memonta” – válaszolta ő selypítve, de a korához képest meglepő határozottsággal. Lám, már egy óvodásba is belenevelte a világ, hogy teljesen mindegy, mivel foglalkozol. Az a fő, hogy sikeres légy! Mondjuk, szerepelj a tévében, tűnj ki valamivel a tömegből!

Munka nélkül nehéz

Egyre halkabb azok hangja, akik azt mondogatják, hogy akkor leszel sikeres, ha tanulsz, ha szereted az embereket, ha boldog családot teremtesz magad köré, nem baj, ha a munkád nem túl látványos, de sokaknak nélkülözhetetlen. Kit érdekelnek a kerek, szabályos történetek? A világ az sugallja: villogni kell. Kiválasztódni. Feltörni. Látszódni. Szerepelni. Luxusvillában ébredni, partikon mutatkozni, Bahamákon nyaralni, barátokat, barátnőket cserélgetni, feltűnést kelteni, a megengedett sebességet túllépni. Igen, a divatos sikertörténtek erről szólnak (ezzel kábítanak). Tolakodó, agresszív fényük kioltja azokat a szép, emberi sikereket, amelyekért érdemes élni. És amelyekért – többnyire – keményen meg kell dolgozni.

Érdi Tamás: A pódiumon derül csak ki, hogy érdemes volt-e oly sokat dolgozni. A tapsot úgy élvezem, mint a csöndet.

Ahogy a rokonszenves, vékony, vak fiú, Érdi Tamás sem hódítaná sorra a világ koncerttermeit, ha istenáldotta tehetségéhez nem társulna óriási munkabírás és szorgalom. (Gondolják csak el: úgy megtanulni a hatalmas zongoraversenyeket, hogy nem látja a kottát!) A srác végtelenül szerény. Pedig huszonkét éves korára otthonosan mozog Budapest, New York, Torontó, Bécs, München, Tokió koncerttermeiben, és szigorú amerikai ítészek írnak róla elragadtatva. Mozart, Schubert, Liszt, Bartók – élete társai, ahogy a napi öt-hat órás gyakorlás meg a taps is.

– Ó, igen, a taps… az kell – mosolyodik el kedvesen. – Mert a pódiumon derül csak ki, hogy érdemes volt-e oly sokat dolgozni. A tapsot úgy élvezem, mint a csöndet. Ugye, érted? A csönd azt jelenti, hogy a közönség együtt lélegzik veled. A csönd siker! Ahogy az is boldogító, amikor a fülembe súgják a színpadon, hogy már mindenki állva tapsol, és hallom: bravó, bravó! Siker a jó kritika is, meg ha Leon Fleisher azt mondja egy Bartók-darab meghallgatásakor, hogy hé, Tamás, te komputert építettél a zongorába!? Az viszont nem siker, amikor Liszt A-dúr zongoraversenyét gyakorlom, és mindig ugyanazoknál a taktusoknál követek el hibát. Akkor nagyon dühös vagyok! Egyébként a papa a legkritikusabb kritikusom, mindig talál hibát. Ha ő azt mondja, ez igen, az felér egy hosszú vastapssal…