Vegyél engem feleségül!

A jobb oldalához szoruló hórihorgas diáklány, a bal karjához préselődő öregúr, de leginkább a mögötte magasodó, sapkás srác leste az ujján ragyogó, vékonyka gyűrűt. Maga is fel-felpillantott az alig-fényben is vidoran csillogó ékszerre, majd fittyet hányva az elviselhetetlen tumultusra, a nedves kabátokból áradó kellemetlen szagra, hirtelen felnevetett.

Eszébe jutott Péter tétova tekintete, amikor karácsony előtt négy nappal, azon a nevezetes péntek délutánon megálltak az ékszerbolt kirakata előtt. Biztosan itt akarod kiválasztani az ajándékodat, kedvesem, kérdezte a férfi, és ő látta a szembogarában megvillanni azt a zöldes fényt, amit csak felfokozott érzelmi állapotban tudott produkálni. Szeretkezés közben, komoly vita során vagy amikor félt… Igen-igen, most is fél, édes, szegénykém, aggódik, hogy túl drága ajándékot kérek! Pedig nála van az a szép summa, amit osztalékként vett fel a cégétől. Mégis… Mit képzelsz rólam, drágám, mondta volna boldogan, annyit voltam én szegény, hogy soha nem lennék képes szórni a pénzt, de csak hallgatott.
Úgy szerette a férfi szemének furcsa villanását, hogy szíve szerint ott, a bolt előtt a nyakába ugrott volna, hogy sírva-nevetve a fülébe kiabálja: szeretlek, te őrült, és te is úgy szeretsz engem, ahogy még soha senkit! Mondd már ki, hogy velem akarsz élni, mondd már ki, hogy vágjunk bele, kezdjük el a közös életünket! De nem tette, csak némán kinyitotta bolt ajtaját. Élete nagy játszmájára készült. Szorosan fogta Péter kezét, szépen kivárták a sorukat, majd határozottan kérte az eladónőt: mutasson nekünk jegygyűrűket! Nem kell drága, nem kell különleges, csak valamilyen egyszerű!

A férfi szeméből eltűnt már a zöldes félelemcsillag, átalakult komoly, középkorú úrrá, aki tudja, hogyan kell viselkedni egy ékszerboltban. Nem néztek egymásra, inkább elmélyülten tanulmányozták az eléjük pakolt aranykarikákat, majd elég gyorsan kiválasztottak egy vékony, finom mintájú gyűrűpárt. Próba, a méret stimmelt, Péter fizetett, majd másodpercek alatt eltűnt a zsebében a gusztusos dobozka.
Némán ballagtak át a zebrán, fogták egymás kezét – a kocsi messze, az Erkel Színház előtt állt –, majd egyszerre torpantak meg a Hauer Cukrászda előtt. Te boszorkány, te kedves, átkozott boszorkány! Így visszaélni az jóságommal, az ígéretemmel…, hogy bármit kérhetsz karácsonyra!? Nem is divat manapság a házasság, jegygyűrűt meg végképp nem vásárol senki! És te azt akarod, hogy ebben a ronda világban vegyelek el feleségül, kiabálta, ordította nevette a férfi. Mondd, hogy jutott eszedbe? Más, normális nő vetetett volna velem egy drága csizmát vagy kabátot!

Ő meg csak halkan magyarázott, ahogy a kislányának szokott elalvás előtt. Nagyon szeretsz engem, ezt mondogatod fél éve, igaz? Igaz, motyogta Péter csöndes megadással. Meg azt is mondogatod, hogy az isten is egymásnak teremtett minket. Igaz? És persze azt is hallgatom naponta, hogy neked olyan rosszul sikerült az első házasságod, hogy soha többé nem mersz megnősülni. Nos, én meg arra gondoltam, hogy gyáván nem lehet élni. Harminchárom évesek vagyunk, mindkettőnk mögött egy csúnya válás… De hát nem maradhatunk így! Ez az egyetlen életünk, a kicsi lányom szeret téged, meg kell próbálnunk, hidd el, még szép is lehet! Talán… És fütyülök arra, hogy divat-e házasság!
Ekkor már az Erkel Színház elé értek, a sietős, csomagokkal megpakolt járókelők ámulva nézték őket: ritkán látni olyan – egyébként normálisnak látszó – görcsösen egymásba kapaszkodó párt, akik egyszerre hahotáznak és sírnak.

Állt a metrón, nevetett. Csak úgy, magában. A következő percben zavarba jött, és már nem hitte azt, hogy a hórihorgas diáklány, az öregúr meg a sapkás fiú az ő vadonatúj jegygyűrűjét csodálja, inkább azt érezte, hogy megbotránkozva bámulnak rá. Bolondnak hisznek, pedig csak boldog vagyok, gondolta, miközben kisodródott a tömeggel a kocsiból. A Népstadion úti metróállomást betöltötte a frissen sült pogácsa illata. Viszek haza Péternek, annyira szereti, döntötte el, és beállt a sorba. Türelmetlenül topogott, mire az előtte álló idős nő mérgesen mordult rá. Ne tolakodjon! Bocsánat, de nagyon várnak otthon, vágta rá ösztönösen. Valószínűleg furcsa boldogságillatot áraszthatott, mert a dühös hölgy váratlanul megszelídült – a tekintete a csillogó gyűrűre tévedt? –, és kedvesen válaszolt: nincs is annál jobb a világon!