Hová tûntetek, szépséges illúziók? – II. rész

Szabó Csaba

Ha vidéki vagy, nincs esélyed?

– Önök nagyon jó lapot csinálnak senki előtt nem rejtem véka alá, hogy fiú létemre érdeklődéssel olvasom a számomra érdekes cikkeiket – jelenti ki Szabó Csaba (jelzem, e mondata alapján rögtön megszeretem…). – A “Felesleges ember” sok gondolata olyan volt, mintha én vetettem volna papírra – folytatja komolyan –, pedig már elmúltam huszonegy. Hat éve végeztem egy ma már “csúcselitnek” számító, fizetős iskolában (akkor még emberléptékű volt a tandíj), és azt hittem, hogy remek lehetőségek várnak rám.

Az élet kijózanított: közel négy hónapig nem találtam állást, valószínűleg azért, mert sógor-koma támogatás nélkül próbálkoztam – apám elveivel ellenkezik, hogy ő “adja el” a fiát –, végül egy kis cégnél helyezkedtem el. Sokan mondták, hogy ilyen nívós üzleti diplomát kár aprópénzre váltani, de dolgozni akartam. Mindebben az is szerepet játszott, hogy kisvárosban élek, és vagyok annyira hülye idealista, hogy itthon – a szüleim, rokonaim közelében – szeretnék élni, dolgozni. (Aki a fővárosban születik, az megengedheti ezt magának, nem?)

Az első kudarc után vállalkozásba kezdtem, de négy év után elmondhatom, nem lettem sikeres, és még örömöt sem találtam a munkámban. Szóval ismét állást kerestem. Sok helyre küldtem be a pályázatomat, de az elit diplomámmal meg a német és angol nyelvtudásommal sem kellek. Őrület! Nem látok perspektívát, pedig érzem, nagy energiák szunnyadnak bennem… Egy tehetséges, képzett barátom hasonló cipőben jár. Két éve nem talál munkát, az önbecsülése egyre csökken…

– Gondolkodott azon, miért alakult így?
– Naná! Meggyőződésem szerint a mai fiatalokat “túlképzik”. Ez a kicsi ország nem bír el ennyi diplomást! Közben roppantul kevés az igazán jó szakember. Vállalkozóként tapasztaltam, hogy egy jó villanyszerelő, egy tehetséges burkoló válogathat a munkák közül. Én erről lekéstem. Tehát újra tanulni kezdtem egy hazai egyetem levelező tagozatán – a tanulás soha nem okozott gondot! –, és ott ámulva lesem azon csoporttársaimat akik bíznak abban, hogy e diploma kulcsa lesz minden jónak. Bárcsak igazuk lenne! Mi lesz velem? A főváros-központúságot nem akarom tudomásul venni, tehát ha ugranom kell, akkor nagyon ugrok. A barátommal azt tervezgetjük, hogy kimegyünk Svájcba szerencsét próbálni…


A siker ára (levélrészlet)

“Hatéves koromtól minden a suli körül forog. Az én életemből kimaradtak a nagy bulizások, a nagy szerelmek. Rendkívül könnyen tanultam, tizenhat évesen már tudtam, vegyészmérnök leszek – imádtam és tudtam a kémiát –, teljes gőzzel a felvételire koncentráltam.

Azt gondoltam, hogy majd huszonhét évesen jöhet a házasság, harmincévesen a gyerekek… Hát most itt van a huszonhét éves “küszöb”. Sok mindent elértem: két diploma, doktorátus folyamatban, de szerelem sehol, gyerekeket sem tervezek már rég. Visszanézek, és azt kérdem magamtól, voltam-e egyáltalán szerelmes?

Igen, talán volt egy szerelemnek nevezhető – barátságnak álcázott – kapcsolat, hét évig mondogattuk, jó barátok vagyunk. Most ez is megszakadt. Közben sikerült mindenkit távol tartanom magamtól… Persze a felszínes ismerősök szerint fantasztikusan sikeres, modern álmot élő lány vagyok, közben én azon tépelődöm: megérte? Ha azt mondják, hogy napjainkban csak a bizonytalanság a biztos, egyetértek. Valójában gyökértelennek érzem magam, nem köt a földrajzi hely, a barátok hálója a Föld különböző pontjait jelenti, és e-maileken fenntartott kapcsolatokban testesül meg. De ez kevés! Ahogy kevés a szakmai siker, a “szülők álma”- szerepkör is! Elvesztettem valamit útközben…

Egy budapesti Adrienn”


Mosolyogjunk – hamisan?

Páhy Bernadett

– Huszonéves vagyok, és néha rémesen feleslegesnek érzem magam – állítja Páhy Bernadett, akinek rengeteg a terve, a vágya, mégis… Mégis arról beszél, hogy tapasztalatai szerint csak azoknak van esélyük a felszínen maradásra, akik tudják, hogyan kell hamisan mosolyogni, hogyan kell “használni” az embertársaikat, és azzal is tisztában vannak, miként kell valótlant ígérgetni a céljaik érdekében.

– Egyetemre járok, olyan egyetemre, amelyről azt hittem, hogy a tanulás mellett a kreativitással is ki lehet tűnni – mondja szomorúan. – Az álmaim két év alatt szertefoszlottak. Bátortalan lettem, nem találom a helyem, képtelen vagyok a beolvadásra. Ráadásul azt is tapasztalom, hogy akinek pénze van, annak hatalma és szava is van! Arra figyelnek! Persze, ha tele lenne a zsebem, és nem kéne néznem az étlap jobb oldalát, ha nem kellene egész évben arra gyűjtenem hogy legyen pazar öt napom a tenger mellett, ahová tavaly jutottam el először, akkor kevesebb lennék. És ha nem lenne olyan kilátástalan, hogy a párommal elkezdjük a közös otthonunk tervezését, akkor képtelen lennék az álmodozásra! Pedig az álmodozás (ábrándozás) ajándék az élettől, és nem csak kancsalul festett egekbe néz. Épp ezért próbálom elhitetni magammal, hogy az felesleges, aki annak érzi magát…


Nem váltjuk meg a világot! (levélrészlet)

“Huszonegy éves lány vagyok, egy vidéki egyetem szociológia szakos hallgatója. Számomra furcsa, hogy az egyetem arra nevel minket, ami ellen küzdeni szeretnék szociológusként. Ugyanis nálunk csak az számít, hogy ki mennyire tudja magát “eladni” annak érdekében, hogy félévkor jó jegyet kapjon. És az óriási anyagi különbségek! A betegség mellett a másik borzalom a világon: a pénz. Rengeteg ember arra hajt, hogy a pénz segítségével többnek láttassa magát, mint ami. Elegem van a kommersz dolgokból és a kommersz emberekből! A szociológia szakon sem különb a helyzet. Sokan azért jöttek ide, mert máshova nem vették fel őket. Belibbennek a márkás cuccaikban, én meg azon tépelődöm, hogyan hihettem, hogy itt mindenki alternatív gondolkodású lesz, és kéz a kézben megváltjuk a világot…”


Keresgélem az utamat

Kovács Mihály huszonnégy éves, angol szakon végzett bölcsész – a debreceni egyetem művelődés-menedzser szakos hallgatója – maga is átélte a “Felesleges ember” bizonytalanságérzéssel és elkeseredéssel járó, depresszió-közeli állapotát. – Ma elmondhatom, hogy talán átküszködtem magam a “következő pályára” – mondja –, mert már jól eligazodom az egyetemen, közben angolt tanítok, japánul tanulok, és nagy vágyam, hogy kijussak Japánba. Mindez másképp volt, amikor bekerültem az egyetemre. Nem tudtam magam feltalálni, elborított az információtenger, embertelen gyárnak éreztem az intézményt. Nem véletlen, hogy a nyugati egyetemeken az első két évben jobbára csak ismerkednek a hallgatók a tudományos gondolkodás alapjaival…

– Törvényszerűen alakul ki a feleslegesség tudata?
– Egy csomó mindentől kialakulhat, szerintem például nagyon bizonytalan időszakban töltöttük el a meghatározó kamaszéveinket. Az új gazdasági, politikai berendezkedésre a szüleink sem készültek fel, sokuk lába alól kicsúszott a talaj a kilencvenes években. Az én apám, bár ma is dolgozik, mégsem tudott alkalmazkodni az új helyzethez, rákos lett… Gimnazista koromban talán jól jött volna valami segítség, valahogy úgy – most egy béna példa következik –, ahogy azt a Szívtipró gimi című ausztrál sorozatban láttam. Emlékszem, milyen idegenkedve néztem a sorozatot, amelyben a gyerekek állandóan a jövőjüket tervezgették, és a körülöttük zajló világot elemezték. De tán mégis hasznosak lettek volna az ilyesféle beszélgetések…

– A nehezén túljutottál. Nem?
– Szép lassan rá kellett jönnöm – részben az egyetemen, részben az életben –, hogy versenyhelyzetben élünk, hogy pénzre van szükségünk, és meg kell tanulnom alkalmazkodni, a saját érdekeimet képviselni. Azt is tudomásul vettem, hogy ami nekem jó, az a másiknak rossz lehet. Ha én kapom meg a jó állást, az ösztöndíjat, akkor te nem kapod meg. Így megy ez…

Szűcs Enikő

Ezerfélét csinálok

A tizenkilenc éves Szűcs Enikő gondolkodásmódja, tervei egy csöppet sincsenek összhangban kislányos bájával. Olyan tudatosan beszél a jövőjéről, mintha komoly élettapasztalattal rendelkezne. – Manapság több lábon kell állni – jelenti ki határozottan –, én a szüleim példájából korán megértettem, hogy rengeteget kell dolgozni. Nem mondom, hogy elragadtatva figyelem a pénz mindhatóságát, meg azt, hogy sok diplomás huszonévesnek nincsen állása, de azért az okokat is érdemes megvizsgálni. Ismerek valakit, akinek három diplomája van, nyelveket tud, és pillanatnyilag nem dolgozik. Ennek – persze – az is oka, hogy bagóért nem adja el magát. Egy ismerős lány külföldön tanult. Hihetetlenül felkészült a szakmájában, mégis nehezen talál munkát. Ennek csak az egyik összetevője a pénz, a másik az, hogy sok vezető fél tőle. Fiatal, sokat tud, veszélyes lehet a főnök számára… Mindezzel együtt optimista vagyok – születési hiba –, mert szerintem sokkal több a lehetőségünk, mint a szüleinknek volt ennyi idős korukban. Persze a mi életünk veszélyesebb. Könnyebben ki lehet csúszni a jóból, hamarabb utcára kerülhetünk. Tehát tizenkilenc évesen azt gondolom, hogy egyetlen dolgom van: maximális tudást szerezni.

– Azt mondod, több lábon kell állni.
– Ó, igen! Ezerfélét csinálok! Textiltervező szakon érettségiztem, tehát van már egy szakmám. Most kozmetikusnak tanulok, jövőre fejezem be, közben elvégeztem egy féléves újságíró stúdiót is. Ez olyan jól sikerült, hogy felvételi nélkül javasoltak egy elismert újságíró iskolába. De én munka mellett akarok diplomát szerezni – nem anyuék nyakán –, tudom, hogy diploma nélkül nincs jövőm. Mi lesz mindebből a végén? Terveim szerint egy olyan felnőtt Enikő, aki azzal foglalkozik, amit szeret. Én egyetértek azzal a képpel, amelyet a “Felesleges ember” a világról fest. De hiszek abban, ha szorgalmasak, ügyesek vagyunk, boldogulhatunk. Nem kell a silányságot elfogadni, nem kell beolvadni, de alkalmazkodás nélkül nem megy…


A nagymamámnak egyszerű (levélrészlet)

“A nagymamám nyugodtabban szemléli a jelent, mint az ötvennégy éves anyukám. A nagyi szerint mindig voltak szegények és gazdagok, ezt tudomásul kell venni. (Szerinte a koldusokat és hajléktalanokat az előző rendszerben “eldugták” a tömeg elől.) Csak háború ne legyen, ezt hajtogatja örökké. Anyu rosszul van, ha lát egy koldust, retteg a munkanélküliségtől, koravénnek tart engem.

Én azért nem jelentkeztem egészségügyi főiskolára, mert megtudtam, hogy egy idősebb barátnőm mennyit keres védőnőként… Most, huszonnégy évesen a hirdetési szakmában dolgozom, elég rendesen keresek, bár a munkámat nem szeretem. Szívem szerint pici gyerekekkel foglalkoznék, de hát kell a pénz. Anyu sajnál, a hetvenkét éves nagyi kiabál vele: téged beprogramoztak az iskolában, vigyázzban álltál a november 7-i ünnepségeken, és elhitették veled, hogy mindig lesz állásod, pénzed, közben, ha én nem “rongálom” a meggyőződésedet, azt is elhiszed, hogy Hegyeshalomnál vége a világnak! A kisunokám bejárja majd a világot! És majd szül gyerekeket, azokkal fog babázni… Én nem vagyok olyan optimista, mint a nagyi, de arra azért megtanított, hogy ne zavarjon mások gazdagsága. Az embernek fel kell mérnie a saját lehetőségeit ebben a zavaros világban.”


József Attila hozzászól

Répási Márta, külföldön élő harmincéves tanárnő remek levelében József Attilával üzent a “felesleges” huszonéveseknek. Ehhez nincs mit hozzátenni…

“Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.”

(Részlet a Tudod, hogy nincs bocsánat című versből)