Elismerem, hogy van lelkem – II. rész

– Térjünk egy picit vissza az első kérdéshez. Egy ilyenfajta szemléletmódban, a racionalitásban, a “hiszem, ha látom”-ban mi a jó? Tudniillik nő vagyok és – ezt viszont tudományos vizsgálatok bizonyították – a nők agya valóban másképp van bekötve. Nem vagyok benne biztos, hogy jó, ha mindig, mindent tudok. Ha mindig, mindenre van magyarázatom.
– A racionalitás, ami az ezotériával való harcot illeti: megkerülhetetlen számomra. Senki nem tud ugyanis rákényszeríteni, hogy elhiggyek egy jelenséget, amit nem tapasztalok meg. Az nagyon fontos, hogy én magát a jelenséget vitatom, és nem annak a magyarázatát. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy igaz-e, hogy a Szaturnusz és a Jupiter állása szerint szexuálisan túlfűtött leszek-e, hanem azt kérem, hogy valaki egyszer bizonyítsa be, hogy ezek a dolgok egyáltalán összefüggésben vannak, és ha igen, hogyan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy én ne tartanék kapcsolatot semmiféle transzcendenssel – például zenélek! Amit itt, a pincében – ahol beszélgetünk – látsz, a hangszerek, amelyekkel a zenét “műveljük” az maga a transzcendencia. A zenében nem sok racionalitás van. Tehát, amit számon kérsz rajtam, annak a cáfolatában ülünk benne. A zene, az érzelmek, a nyelv… kifejezetten illogikus jelenségek. Ezért nem mondanám magamra, hogy csakis a racionalitás izgat. Van nő, aki tetszik. Ez logikus? Racionális? Van hang, nézés, tekintet, ami tetszik… Hogy is lehetne engem számítógépnek gondolni?

– Abban szerinted mi racionális van, hogy egy hatéves kisfiút elnyel egy uszodai lefolyó, vagy hogy egy aznap házasodott, a nászútjára tartó fiatal pár szörnyet hal egy autóbalesetben? Ez nem sors? Nem predesztináció?
– Nem hiszem, hogy meg tudlak lepni a válaszommal: rosszkor voltak rossz helyen. Én semmi fatálist nem látok benne. Szörnyű tragédiák, amelyek előfordulnak. Arról viszont fogalmunk nincs, hogy hányan menekülnek meg ilyen balesetektől csak azért, mert jókor vannak jó helyen. Ugyanezzel a logikával miért nem gondolunk arra, hogy hány ember veszti el uralmát az autója fölött, de – szerencséjére – éppen nem jön vele szembe senki. Ez matematika. A számok törvénye. Minden évben átlagosan ugyanaz a halálozási statisztika jön ki a balesetekben elhunytaknál. Ami persze nem vigasztal senkit, aki a hozzátartozóját így veszíti el.

– Ha valaki ennyire árnyaltan, bonyolultan gondolkodik, mint te, akkor miért újságírónak megy? Miért nem marad meg mérnöknek, tán később tudósnak?
– Ez akkor dőlt el, amikor jelentkeztem a “Riporter kerestetik”-re, hiszen akkor már gyógyszer-külkereskedő voltam, vegyészmérnöki végzettséggel. Azonban határozottan emlékszem, hogy tévénézőként már akkor is iszonyatosan indulatba hozott, ha egy témát nem úgy dolgoztak fel, ahogy szerintem kellett volna, és ahogy szerintem én meg is tudtam volna csinálni. Rengeteg közlendő volt bennem, és hiszem, hogy újságíró az, akiben ez megvan és ki is akarja adni magából.

– Ha akarsz, nem válaszolsz. Ateista vagy?
– Irigylem a hívőket, mert az ő kérdéseik addig mennek el, amíg falakba nem ütköznek, s végül föladják, mondván: a Jóisten így akarja. Az ateista a kérdésfeltevésben tovább megy, még akkor is, ha sokkal messzebb ő sem jut. Én az általános iskola felső tagozatában döntöttem úgy, hogy nem gondolkozom tovább azon a kérdésen, hogy mi végre vagyunk a földön…

– Mert…
– Azért, mert esélytelen rá a válasz. Mert az, hogy Isten akaratából, kívánságából… Nos, ez engem személy szerint nem elégít ki, noha az erre adható ateista válasz sokkal bonyolultabb. Talán nincs is. Ezzel persze fenntartom azt a véleményemet, miszerint nem igaz az, hogy ha valaki ateista, materialista, az ne tisztelné a lelket, a szellemet… Én magam vallom, hogy az egész emberi civilizáció az emberi szellem diadala, noha a disznóságok, a szemétségek, a történelmi szennyek ugyanerre a szellemre vezethetőek vissza. Ami a lelket illeti… Ha csak egyszer is kimondom, hogy ilyen, olyan, amolyan lelki állapotban vagyok, akkor elismerem, hogy van lelkem, akárhol helyezkedik is el a testemben, de csak addig, amíg élek, itt a Földön.

– Ha egyik nap arra ébrednél, hogy soha többé nem lehetsz képernyőn, akkor mi lenne?
– Semmi.

– Ezt komolyan mondod?
– Abszolút. Annyi pénzem már van, hogy minden zenéléshez legyen bor. Tehát egzisztenciálisan kihúzom. Ugyanakkor bízom magamban annyira, hogy a televíziózás után megtaláljam azt a tevékenységet, ami érdekel. Ez pedig elég a boldogsághoz.