Szex – az ördög mézesmadzagja

Az írónő kora ismeretlen, de különben is kortalan… Annyit tudunk róla, hogy élete húszas éveit a hatvanas évek New Yorkjában töltötte, szingliként. Saját bevallása szerint itt teljesedett ki emberileg, nőileg. Most egy angolul először 1991-ben megjelent könyve, a Nők a csúcson, magyarul is olvasható. Fordítója, Beregszászi Ágnes így vall róla: “A mű voltaképpen egy, az írónő meglátásaival kísért szexuális fantáziagyűjtemény… valóságos csoportterápia minden csúcsok felé törekvő nőnek… A könyv segítségül szolgál a nők egyik legfontosabb erogén zónájának – agyuknak – megismerésében, önálló szexuális egyéniségük megtalálásában, gyermekeik egészségesebb szexualitásra nevelésében.”
Nancy Fridayt Key West-i, floridai otthonában hívtuk föl telefonon.

– A híres amerikai magazin, a Vanity Fair múlt havi címlapján idézi önt: “Az elválás nem a szerelem vége. Az elválás szerelmet szül.” Kifejtené részletesebben, hogy mit ért ezen?

– Előbb elmondom, hogy mit nem. Nem arra a közhelyre gondolok, hogy a távolság megszépít, meg hogy egy hosszú kapcsolat titka a távolság. Még arra sem, hogy a távolság a kis tüzeket eloltja, a nagyokat föllobbantja… Nem. Azt gondolom, – erről egyébként az Anyám és Én című könyvemben sokat írtam –, hogy ha azt érezzük: nem tudunk valaki nélkül élni, ha “meghalunk nélküle”: az nem szeretet. Az szükség. Nagy különbséget érzek tehát a “szükségem van rád” és a “szeretlek” kifejezések és a mögöttük lévő tartalmak mögött. Egy ép lelkű, felnőtt embernek, nőnek nincs, nem lehet szüksége olyan értelemben egy másik emberre, hogy nélküle életképtelennek érzi magát, vagy értéktelennek, ha a másik ember elismerését nem kapja meg. Szeretet csak ott és akkor lehet két ember: anya és gyerek, két barát, vagy egy férfi és egy nő között, ha az ember előbb saját magát szereti, elfogadja magát olyannak aki és amilyen, és hagyja, hogy így szeressék. A szeretetről, egy szerelemről tehát végső soron nem akkor derül ki, hogy milyen mély és valóságos, ha a felek ténylegesen együtt vannak, hanem akkor, ha nincsenek. Ha el tudnak engedni, amikor a másik el akar menni, s vissza tudnak fogadni, ha szükséges. Ezt persze, valóban csecsemőkorban “tanulja” meg mindenki, mondhatni csak az anyatejjel szívhatja magába, ha az a bizonyos ősbizalom kialakul, ki tud alakulni anya és gyereke között. De erről nálam sokkal okosabb szakemberek már könyvtárnyit írtak…

Nancy Friday

– Már megbocsásson, de ez hogyan kapcsolódik a Nők a csúcson témájához: 150 – maszturbáló – nő szexuális fantáziáihoz?

– A szeretettel. A maszturbálás ugyanis a legizgalmasabb, legörömtelibb, leginkább melegséget adó módja annak, hogy megismerjük, elfogadjuk és megszeressük saját testünket, és így gátlások nélkül, felszabadultan megismertessük, elfogadtassuk és megszerettessük partnerünkkel. Elképesztő, hogy bár 2004-et írunk, a maszturbálás tíz emberből nyolcnak automatikusan a férfiak önkielégítését jelenti. Ez a tájékozatlanságból, a “nem tudásból” ered, hisz vallom: a tudás az igazság kezdete. Egész egyszerűen nem igaz például, hogy Ők, a férfiak helyzeti előnyben vannak pusztán azért, mert nemi szervük úgymond elöl, “szem előtt” van, a miénk pedig eldugott, amit csak véletlenül találunk meg… Ma, amikor a legkorszerűbb ultrahang vizsgálatok majd mindent ki tudnak mutatni egy csecsemőn, nem egyszer figyelték meg, hogy kislányok igenis maszturbálnak már az anyaméhben is. Tehát a kérdés nem az, hogy hogyan tanítsuk meg lányainknak: miképp szerezhetnek maguknak örömet, hanem az, hogy vajon ezt miért felejtik el? Valószínűnek tartom, azért, mert ebben is kettős megítélés van kisfiúk és kislányok között. Amit kisfiúknak elnéznek, amit kisfiúknál “nem vesznek észre”, azért kislányoknak rácsapnak a kezükre, esetleg megbüntetik, megalázzák őket… Mert ugye az önkielégítés nem más, mint az ördög mézesmadzagja.

Szex – az ördög mézesmadzagja – II. rész >>