Halálba rohanó szenvedély – II. rész

“Tíz év múlva mi lesz belőlem?”

A külföldi elismerésekkel egy időben azonban itthon kezdett feje tetejére állni a világ. Az addig a rendszer szimbólumaként elkényeztetett színészt némelyek már “reklámparasztnak”, a “népi demokrácia tévedésének” gúnyolták, tehetségét megkérdőjelezték, azt beszélték, csak a történelem emelte fel.

Aztán 1955-től újra Pesten, a Madách Színházban játszott, ahol Dajka Margit szeretetébe kapaszkodott. A színésznő érezte, hogy Imrének komoly kétségei vannak, már saját magában sem bízik. “Tükörbe nézett és megkérdezte: – Tíz év múlva mi lesz belőlem? – Az Éjjeli Menedékhelyben és a Sári Bíróban játszottunk együtt. Mindig igyekeztem, hogy ott legyek a színfalak mögött, amikor a második felvonás elején bemegy a színpadra, s mondja: – Szép üdőnk lesz! – Erőt, szárnyakat adott nekem is, amilyen költészettel ő ezt mondani tudta.”

Az előadás premierjére egy Hamlet-könyvet ajándékozott neki, ezzel az ajánlással: “A jövő nagy Hamletjének! Dajka Margit.”
A néhány éve még életvidám, lelkes, huncut szemű fiú 1957-re már nyugtatókon élt, ivott, alig evett, egyre csak emésztette magát. Azt mondják, az utolsó szerelem is csak menekülést jelentett: egy budapesti klinikán ismerte meg feleségét, ahová gyógyszeres öngyilkossági kísérlet miatt szállították be egy próbáról. Dr. Perjési Hedvig a kezelőorvosa volt. Végletes szenvedély, hisztéria, durvaság és rögeszmés ragaszkodás jellemezte ezt a szerelmet, amelynek végső éjszakáján mindkettejüket holtan találták lakásuk konyhájában. Erről a különös kapcsolatról ír Részeg józanok című regényében a barát, Müller Péter, aki velük töltötte az utolsó órákat. “Úgy éjjel fél kettőkor hagytam ott őket, és hajnalban már nem éltek. Ennek a gyönyörű és infernális éjszakának az emlékéből, képzelet és valóság keverékéből született a könyv. A Madách Színházban ismertem meg őt, akkor már jócskán ivott, de így is egy ifjú angyal volt, szertelen, szárnyaló, tiszta, tehetséges, zseniális. Angyal, aki ebben a földi világban kicsit idegenül mozog. Sokan nem szerették, de az igazán nagy színészek rajongtak érte: Dajka Margit, Kiss Manyi, Pécsi Sándor… Ők rögtön felismerték benne az őstehetséget. A Madáchban is neki kellett volna játszania Rómeót, és a nagy hősszerepeket. Benne volt meg az ezekhez szükséges elementáris robbanóerő, az a halálba rohanó szenvedély, amit ő sajnos valóban meg is élt.”

A helyszíni szemlén készült rendőrségi felvételen Soós Imre a küszöbön fekszik, véres ujjakkal, letörött körömmel: utolsó erejével még az életbe nyíló konyhaajtót kaparta, de már hiába. Huszonhét évesen, 1957-ben halt meg, egy nyitott gázcsap mellett. Sokan mondják, ő még biztosan élni akart. A legenda persze szívesebben rajzol egy szomorúan kerek közös öngyilkosságot, egy valódi Rómeó és Júlia-tragédiát. Máig nem tudni, mi a mítosz és mi a valóság, csak egy biztos: rettentő kevés, mégis rengeteg jutott Soós Imre fényéből a világnak.