Tényleg nem hülye

Hát az a szexbomba, aki pillangóvá változik és popszámokat énekel a Club 54 zenekarban? Ő mind-mind Gallusz Nikolett – ez a hihetetlenül érzékeny, szókimondó és egyben jópofa lány.


– Érdekes kettősségben élsz, hiszen kevés olyan színésznőt ismerni, aki egyben popzenész is. Mennyire segíti az egyik dolog a másikat? Vagy éppen: mennyire gátolja?

– Már az elején akadékoskodnom kell: nem így gondolkodom. Vagyok én, érzésekkel, gondolatokkal, minden módon szeretném kifejezni magam. És arra törekszem, hogy ez a kifejezés a legteljesebb legyen. Nem azért kezdek el variálni, melyik fogja a másikat zavarni, és húha, mi lesz… Két lábam van, két fülem, két kezem – így vagyok szimmetrikus.

– Ez szemmel látható.

– Nem akarok nagyképű lenni, de most minden nyűgével, kínlódásával és szenvedésével együtt azt tudom mondani, mindent megtaláltam ebben a felállásban. Nem tudom, meddig tart ki ez az egyensúly, de nagyon remélem, kitart. Erre ösztönzöm a lelkemet. Persze aggódhatnék – modern szlenggel –, „ráparázhatnék” arra, mi jöhet majd, de nem vagyok hajlandó! Tudom, mit akarok, és azt is, hogy az nem lehetetlen.

– Idegen kultúrákban nevelkedtél. Aki több országban is éldegél egy darabig, talpraesettebbnek tűnik.

– Jó helyen kapiskálsz. Nyolcadikos koromban külföldre kerültem, és négy évig ott éltem. Bátran kimondhatom, idegroncsként távoztam a magyar iskolarendszerből. Ez a poroszos metódus, ez a szigor, belőlem mindig ellenállást és dacot váltott ki. Mindenki másra fogékony, és ezt kellene megtalálni, nem pedig vastag könyveket magoltatni a gyerekekkel. Nem gondolkodni tanítottak meg, hanem görcsölni, félni, rettegni. Ráadásul nekem otthon sem voltak olyan körülményeim, hogy bárki tanult volna velem. Amikor hazaértem a napköziből, anyukám már nem volt otthon, mert elment énekelni. Amikor reggel felébredtem, akkor meg még aludnia kellett, mert nem bírta volna a hajtást. Saját magamnak kellett volna megoldani – és nem voltam rá képes.
Amikor tizennégy évesen elmentünk Japánba, először is kultúrsokkot kaptam, annyira más volt minden. A legkülönbözőbb országokból származó gyerekekkel jártam egy iskolába. Szent Szív volt a neve, és apácák tanítottak. Ennyire rugalmas, modern, jó fej emberekkel azóta sem találkoztam. (Még Ausztráliában sem, ahová később mentünk.) Amit lazaságból és nyitottságból összeszedtem, az mind a Japánban eltöltött egy év alatt sikerült. Akkor még azt is hozzátenném, hogy az óvodás éveimet meg Kanadában töltöttem. Úgyhogy néha teljes káosz volt a fejemben. Nagy előnye van annak, ha egy gyerek ennyi mindent lát, mert talpraesetté válik, de a talpraesettség az összezavarodás után jön. És az összezavarodás is elég hosszú volt.





– Mi hozott haza, miután elmúltál tizennyolc?

– Ausztráliában az a divat, hogy tizennyolc éves kor után a gyereknek teljességgel meg kell állnia a helyét. Ráadásul, ha ott valaki művészeti pályára adja a fejét, minden gúny nélkül megkérdezik: oké, de mit szeretnél dolgozni? Én meg azt válaszoltam, hogy ebből szeretnék megélni. És nem kiröhögtek, hanem egyszerűen azt mondták: nem értjük. Mert ott nem lehet ebből megélni. Csakis a kétkezi munkából, de abból úgy, mint egy kiskirály.
Művészeti középiskolában érettségiztem, de nem voltam annyira jó tanuló, hogy ösztöndíjat kapjak. Viszont azok az iskolák, ahová mehettem volna, nagy összegű tandíjat szedtek. Így hát gondolkodni kezdtem, hogyan tovább. Másfél évig dolgoztam még felszolgálóként, tánctanárként, recepciósként, fitneszklubok kisegítőjeként, néha meg alternatív színházaknál szerencsétlenkedtünk. De úgy éreztem, még tanulnom kell. Így jöttem rá, hogy haza kell jönnöm, és felvételiznem a főiskolára. Csakhogy nem tudtam, hogy itthon csupán négyévente indul musical szak, és tíz éve, amikor hazajöttem, éppen lekéstem róla. De nem is volt baj, mert muszáj volt megtalálnom a helyemet. Be kellett illeszkednem az élet ritmusába és hangulatába. Itt, ha az ember bemegy valahová és mosolyog, azt hiszik róla, hogy idióta. Meg kellett tanulnom, hogy ebben a világban hogyan tudok túlélni. Szeptemberben leszek harmincegy, és azt hiszem, úgy huszonkilenc éves koromra alakult ki bennem teljesen a kép: mi, hova tartozik. A külvilág viszont nem látta rajtam, mert mindig nagyon magabiztosnak tűntem. Ez azonban sosem volt így, mindig hatalmas önbizalomhiánnyal küszködtem. Aztán, amikor később felvettek, nem voltam oda a főiskoláért. Viszont az mentett meg a nihiltől.

A teljes cikk a 31. heti, augusztus 3-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.