Doktor Borzontorz

A könyvtárosnő kíváncsian pislant fel: Mindre szüksége van? Kíváncsi vagyok a szerzőjükre, mondom. Dr. Zeke Lászlóra, a debreceni ügyvédre, aki többórás perbeszédeivel „fárasztja” a bíróságokat, aki zenél, fotózik és maga illusztrálta könyveket ír – hol a bohó gimnáziumi évekről, hol az emberi jellemről (Theophrasztosz nyomdokain haladva). És Borzontorzról, egy olyan kisfiúról, aki elhitte, hogy az emberek hátán a lapockák valójában angyalszárny-kezdemények…

Mindig is kíváncsi voltam, mire gondolnak az írók, mikor azt hangoztatják, hogy már az óvodában megtörtént velük minden, ami lényeges. És most íme, egy hús-vér íróhoz van szerencsém, aki mesésköteteiben éppen ebbe a varázslatos korszakba kalauzol (vissza) bennünket. Borzontorz ráadásul nem olyan mesehős, aki kötetről kötetre öregszik – mindig a négy- és ötéves kora közötti időszakot éli. Úgy tűnik, nincs ideje felnőni…

– Azért választottam ezt az életkort, mert én borzasztóan jól éreztem magam ennyi idős kisfiúként. „Csúcskorszakot” jelentett az életemben, amikor a valóság és az álom szintjei minden átmenet nélkül mosódtak össze. Amikor elkezdtem írni ezeket a meséket, mintha regresszív hipnózist éltem volna át, olyan elevenen jelentkeztek újra a gyerekkori élmények – ettől mindig teljesen felfrissültem.

László azóta már apuka, és nem tartja kizártnak, hogy kisfia, a két és fél éves Lackó igaz történetei is szerepeljenek majd az újabb kötetben. Addig is, amíg kicsit nagyobb lesz, a mesék végén összefoglalt tanulságok mindenkinek szólnak. Hiszen egy jó mese nem kizárólag a gyerekeknek íródik, hanem a felnőtteknek is, számukra ráadásul másfajta jelentést is hordoz.

– Erre gondoltam a Borzontorz árnyéka című történetnél is. Az árnyék fizikai jelenség, amit mindannyian ismerünk, s már Lackón is észrevettem, hogy játszik vele. De komoly többletjelentést is rejt magában, ami a saját, elhagyhatatlan sötét oldalunkra, gyengeségeinkre utal. Ezt persze a gyerek még nem érti. Jó ilyenkor összekacsintani a mesét felolvasó felnőttel, s számára is üzenni valamit.

Bohócfej és fürjtojás

Meglepődnek, ha ezek után kiderül, László gyerekként dyslexiás volt? Nem jelentett ez olyan komoly problémát, csak éppen nem ment gyorsan vagy hibátlanul az olvasás. Egyébként saját bevallása szerint mind a mai napig gondjai vannak mindennel, ami jobb-és baloldali, felcserélődő vagy párhuzamos: sajátos kézírása, össze-vissza kanyargó betűi is jelzik ezt. Mindezen azonban felül lehetett kerekedni: cikkünk hőse sajátos technikákat, „gondolati fogasokat” alkalmazott, amelyeknek aztán a jogi egyetemen is hasznát vette.
László ma sikeres, elhivatott ügyvéd. – Nagyon érdekes a szakmám – mondja. – Mindig konfliktussal küszködő, feszültséggel teli, kicsit magukból kivetkőző emberekkel találkozom. Az ügyfelek olyan őszinték velem, az ügyvéddel, mint a gyógyulást váró betegek az orvossal. Így aztán érdekes megfigyelni ezt a rengeteg jellemet, egyben tanulságos, s néha szórakoztató is. Emellett ez magas színvonalú szellemi tevékenység, agytorna is izgalmas feladatokkal.

Ami azt illeti, egyszer magam is részt vehettem egy tárgyalásán – hallgatóként. Abban a perben egy kilencvenéves aggastyánt vádoltak természetkárosítással évtizedes madárpreparátumai miatt. Mit mondjak, lenyűgözőnek találtam László több mint egyórás, irodalmi igénnyel megszerkesztett, lendületes védőbeszédét. Az sem maradt persze hatástalan, amikor érvelés közben sorra lapozta fel az állathatározók, etológiai szakkönyvek megfelelő oldalait, vagy éppen amikor a zsebéből egy csomag fürjtojást húzott elő.

A teljes cikk a 33. heti, augusztus 17-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.