„A kutyák jó etológusok”

Csányi Vilmos a dolgozószobájába kísér. Jeromos követ minket, majd elnyúlik a szőnyegen. A szoba polcain zsúfolásig sorakoznak a könyvek, az asztalon kéziratok – talán már néhány vázlat is azokból a cikkekből, amelyeket a professzor a következő évben lapunk számára ír majd.

– Legutóbbi műve két kisregény. Miért kezdett szépirodalommal foglalkozni?

– Az embernek egy idő után be kell látnia, hogy egy-egy tevékenységnek vége. Ez a tudományos munkára is vonatkozik: amikor már nem tudok napi tizenhat órát olvasni és állatok után szaladgálni. Ilyenkor ezt be kell fejezni, de azért a világ még tele van mindenféle izgalmas dolgokkal. Kell olyan területet keresni, ahol az eddigi tevékenységem eredményei nem vesznek el, és ahol talán még másoknak is érdekes lehet. Úgy gondoltam, ez a szépirodalom, ahol számos olyan dolgot meg lehet írni, ami tudományosan nehezen magyarázható. Így született a Kentaurok természetrajza, A lény és az őrző, illetve a Mallion és Thea című kötet.

– Közkedvelt és ismert tudós. Misszió önnél, hogy ismeretterjesztésre adta a fejét, vagy észrevétlenül alakult így?

– Ennek hosszú története van. Azért kezdtem el népszerűsíteni a tudományt, mert annak idején, biokémikus koromban még nagyban dúlt a genetika-vita: vannak-e gének, van-e az öröklésnek kémiai anyaga. A kérdés sokáig ideológiai elnyomás alatt volt, és nem lehetett ilyeneket mondani. Én pedig akkoriban voltam fiatal kutató, amikor a genetikáról elkezdhettünk beszélni, de az idősebbek nem mertek írni róla – volt, akinek nem is lehetett. Egy bizonyos értelemben „naiv” fiatalember megírhatta a tudományos eredményeket.
(Közben Jeromos megunja a szunyókálást, odajön hozzám, és tartja a fejét, hogy vakargassam meg.)





– Most mit csinál Jeromos?

– Barátkozik magával… Pedig nem szokott. Van, akivel végig nem veszi fel a kapcsolatot, de maga valamiért megtetszett neki.

– Ez mitől függ?

– Teljesen kiszámíthatatlan. Van, akiket szeret. Valószínűleg azokat, akik viszonozzák a közeledését, vagy maguk is szeretik a kutyákat. Van, aki könyörög neki, és Jeromos akkor sem megy oda. Nyilván a szagok, az apró mozdulatok is közrejátszanak… Mostanában elég kellemetlen dolgokat is művel: estefelé megyünk le, és odarohan a vadidegenekhez, csak azért, hogy megszagolja őket, ők meg halálra rémülnek. Már többször kaptam kínos megjegyzéseket, hogy egy vad kutyával sétálok…

– Most meg pacsit ad. Ez mit jelent?

– Az egyik barátom tanította rá. Hiába mondtam, hogy a hátsó lábával tanítsa meg, mert az sokkal nehezebb, azt persze nem sikerült neki.

– Nyalogatja a kezemet…

– Az a maximális szeretet kifejezése. Hihetetlen, mert nehezen köt barátságot… Most azt jelzi, hogy simogassa még egy kicsit…

– Mit ad önnek a kutya?

– Társ, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Feltétlen ragaszkodást és feltétel nélküli bizalmat kapunk tőle, amit az ember néhány barátjától is megkap – de ez mégis más. Az állat bizonyos szempontból kiszolgáltatott az embernek, kötelességeim vannak, etetni, játszani, sétáltatni, szórakoztatni kell… És a szegény újságíró-vendéget vigasztalni kell, hogy a sok szőr majd lejön a nadrágjáról… És persze Jeromos is törődik velem.





– Ki érti jobban a másikat? Jeromos vagy ön?

– Ezen én is mindig gondolkozom. Félek, hogy ő ért engem jobban. A kutyák ugyanolyan jó etológusok, mint az ember. Apró jelekből megállapítják, mi fog következni. Most beszélgetünk, de Jeromos előbb-utóbb azt fogja várni, hogy ennek vége legyen, és a vendég menjen a lifthez. Ő meg majd elkíséri magát. Hangsúlyokból, bizonyos szavakból kispekulálja, amikor valami olyan történik, ami neki is fontos.

A teljes cikk a 51. heti, december 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.