Gundel Takács Gábor: Szerelemben nem alkuszik!

Úgy gondoltuk, ez a pasi tudhat valamit, viszont a szerelmesek ünnepén nem feledkezhetünk el a „másik feléről”, a feleségéről, Ágotáról sem, aki – a Nők Lapja kedvéért – kivételesen vállalta a közös fotózást.

– A feleséged hogy viselte a címlapfotózással járó hercehurcát?

– Nehezen, mert ő még zavarban van attól, ha órákon át mosolyognia kell, de valójában nincs rá különösebb oka. Ehhez egyébként idővel hozzá lehet szokni, főleg, ha a fotós mindent bevet, hogy megnevettessen minket – Imre (Körmendi – a szerk.) ezt abszolút jól csinálta, hihetetlen produkciókat vágott le a fényképezőgép mögött.

– Amellett, hogy mint minden civil, hülyén érzi magát egy ilyen helyzetben, úgy látom, jól viseli a „híres ember felesége” szerepet, azt, hogy hetente olvashat magáról vagy a családjáról a lapokban.

– Azt hiszem, nincs szégyellnivaló abban, amilyen szempontból vagy ahogyan én a családomról nyilatkozom, és valószínűleg ezt érzi ő is. Annyi negatívumot írnak mostanában sztárokról vagy kvázisztárokról, hogy rossz híre van ennek a közegnek, szakmának. Ha pedig van rá lehetőség, miért csak plázacicákról vagy izomagyú fiúkról jelenjen meg milliónyi cikk?! Távol álljon tőlem, hogy példát akarjak mutatni, de azért csendesen feltenném a kezem, hogy ilyen is van. Állítom, amiként erősödik a világ harsány, felületes, tartalom nélküli része, úgy erősödik a másik oldal is, akiknek nem a külsőségek fontosak. Mi igyekszünk normális családi életet élni – erről pedig lehet beszélni.





– Tudatosan tartod az egyensúlyt család és munka között?

– Részben. Semmiképp sem áldoznám fel a családi életemet a karrier oltárán. Nagyon szeretem a munkámat, talán már értek is hozzá, de nekem annyira nem fontos, hogy emiatt felborítsak mindent, hogy csak magamra koncentráljak. Biztos sokkal egyszerűbb lenne este hazamenni, és úgy pihenni, hogy nem ugrál a fejemen három gyerek, de tőlem az a fajta életforma távol áll. Három éve, harminckilenc évesen azt mondtam, hogy túl vagyok tizenöt nagyon intenzív éven, és most mindenféleképpen vissza kell vennem a tempóból. A gyerekek addigra lettek annyi idősek, hogy már nagy szükségük volt az apjuk jelenlétére is, mert kérdéseik voltak, beszélgetni akartak.

– Férfias témákról?

– Arról, hogy egy férfi például miként rendezi a konfliktusait, csak a papával lehet értekezni, mert a mama biztos, hogy – nem rosszabb, de – más tanácsokat adna. Eljött az a pillanat is, amikor bementem a nagyfiam szobájába, becsuktam az ajtót, és elkezdtünk beszélgetni a nemiségről, mert már annyi őrültséget hallott erről az iskolában, hogy muszáj volt vele tisztázni a dolgokat. És muszáj volt tudatosítani benne azt is, hogy ha kérdése van, azt ne a padtársának tegye föl, hanem nekem. De ehhez az kell, hogy ott legyek, mert a gyerekek nem rakják el a kérdésüket hétvégére, amikor ráérek.





– Szakítotok időt arra is, hogy a feleségeddel kettesben legyetek?

– Egyrészt esténként alvás helyett egy pohár bor mellett, a pihenésből lecsippentve az időt. Másrészt gyakran szervezünk olyan programokat, amelyek csak kettőnkről szólnak. Nemrég voltunk egy hétvégén Bükfürdőn: teniszeztünk, ültünk a meleg vízben és beszélgettünk. Kellenek olyan élmények, amelyek kettőnket kötnek össze – így nem történhet meg az, hogy húsz év múlva, amikor a harmadik is kirepül, egymásra nézünk, és nem értjük, nem ismerjük a másikat. Nem szabad lelkiismeret-furdalást érezni amiatt, ha a nagymamára bízzuk a gyerekeket időnként, mert nekik is jobb lesz, ha mi harmóniában élünk. Erre szerencsére időben rájöttünk. A nagyszülők nélkül persze nem tudnánk „elszökni”, nekik nagyon sokat köszönhetünk.

A teljes cikk a 6. heti, február 8-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.