Aktuális

Isten hozott, Erõs Nõ!

2005. október harmincadikán megváltozott az életem. Örökre és visszafordíthatatlanul. Igaz, eszem ágában sincs visszacsinálni... Reggel kilenc múlt néhány perccel. Amikor beléptünk a kórház kapuján, sütött a nap, és fújt az elmaradhatatlan északi szél.





Az emberek hétvégén későn kelnek Brüsszelben.

Az utcákat azonban már felsöpörték, és a szemétszállítók is végeztek. Aznap az újrafelhasználható csomagokat is elvitték. Ahogy beszálltunk a liftbe, eszembe jutott, hogy mi persze megint elfelejtettük kitenni a kék és sárga zacskókat. Vagyis újabb egy hetet kell várnunk arra, hogy elvigyék a szemetet. Merthogy Brüsszelben jól működik a környezettudatos szemétgyűjtés. Legalábbis akkor, ha van hol tárolnod az újrafelhasználható hulladékot tartalmazó zacskókat. Azokat ugyanis hetente csak egyszer viszik el. Ha idő előtt kiteszed az utcára, a szomszédod minimum fölcsönget, és lehord a sárga földig, de az is lehet, hogy följelent… Éppen ez járt a fejemben, amikor a lift hirtelen megállt az ötödik emeleten, ahol nem mindennapi látvány fogadott minket. Ha nem lettem volna kilenc hónapos terhes, biztosan a földre ülök, az ixelles-i kórház szülészetén ugyanis igazi nagyüzem volt.

Az éjjel hat fokot hűlt a levegő, és gyülekezni kezdtek a hófelhők. Megérkezett a hidegfront, a babák pedig elindultak kifelé, a nagyvilágba. Szülésznők szaladgáltak kétségbeesetten egyik szobából a másikba, vajúdó kismamák küldtek riadt pillantásokat borostás párjaiknak a folyosón, közben túlterhelt orvosok próbálták a kismama-fölösleget átcsoportosítani a környékbeli kórházakba. És közben ki-ki a maga anyanyelvén – flamandul, franciául, németül, angolul – panaszkodott. Nekem szerencsém (?) volt. Már éppen mentőt akartak hívni hozzám, hogy átvigyen egy szomszédos klinikára, amikor megérkezett az orvosom. Kiderült, hogy mire beértünk, a felén már túl voltam. „Ha nem akarják, hogy a mentőautóban szüljön meg ez a nő, akkor azonnal szabadítsanak föl egy szülőszobát!”, adta ki az ukázt. A jámbor belgák nem nagyon vannak hozzászokva a kemény hangnemhez, így aztán nem is volt ellentmondás.

Tíz percen belül elfoglalhattuk a csillogó-villogó, egyszemélyes szülőszobánkat. Az események innentől kezdve fölgyorsultak. Németh doktor (magyar származású, belga orvos, több mint tízévnyi angliai tapasztalattal – hosszú történet) két szülést vezetett szimultán, így volt alkalmam megismerkedni az osztály más dolgozóival is. Találkoztam a morcos flamand szülésznővel, aki minden nyögésnél tanító nénis pillantásokat küldött felém. Volt szerencsém a fiatal vallon nővérkéhez, aki huszonöt perc és hat sikertelen próbálkozás után már be is kötötte az infúziót. És megismerkedtem a vicces német gyakorló orvossal, aki, miután ellenőrizte a baba fekvését, a következőképpen mutatkozott be: „Jó napot, Doktor Hasselt vagyok, német nőgyógyász”, a válaszomat („Jó napot, D. Tóth Krisztina vagyok, magyar újságíró és éppen szülök”) pedig kifejezetten humorosnak találta, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Anélkül, hogy a szülés technikai részleteivel fárasztanám a kedves Olvasót, a helyzet intenzitását körülírandó egyvalamit hadd áruljak el! A szülőszoba birtokba vétele után a pocakomra tették a magzatmonitort és a fájásmérő övet. Ez utóbbi kütyü a méh-összehúzódások erősségét hivatott mérni, elvileg 1-től 100-ig. Na már most esetemben 117-es átlagot sikerült regisztrálnia a masinának, amelyet én önkívületben, párom pedig tátott szájjal vett tudomásul. Viszont a baba két óra alatt kint volt. Ahogy apósom fogalmazott, akár egy csőposta-küldemény.

Azóta is azon gondolkozom: ha lehetőségem lett volna, akkor a hosszú, fokozatos avagy a gyors, intenzív vajúdást választottam volna-e. Persze választásról szó sem volt, esetemben maradt a gyorsposta, aminek következményeképpen én az egészből szinte csak arra emlékszem, hogy egyszer csak ott volt a mellkasomon egy pihegő, nyögdécselő, háromkilós madárka: a kislányunk. Jó fél órát tölthettünk együtt, mielőtt lemosták és megmérték volna. A nap besütött az ablakon, a párom zokogott, én pedig nem hittem a szememnek: ez a kíváncsian pislogó, gombszemű kisbaba nekünk köszönheti az életét. Pici volt, ráncos, maszatos, de a miénk. Láthatóan meglepődött a Világ láttán. Talán nem ennyire fényesnek, hangosnak és soknyelvűnek képzelte, de úgy láttam rajta, ő is annyira örül a találkozásnak, mint én. Lolának neveztük el, ami „erős nőt” jelent. Néztük egymást, és közben szépen lassan megérett bennem a felismerés: innen tényleg nincs visszaút. Ennek az erős nőnek, vagyis most még csak erős kislánykának mostantól minden lélegzetvételéért felelősek vagyunk.



D. Tóth Kriszta sorozatának legfrissebb darabját elolvashatod a szerdán megjelenő Nők Lapjában!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top