Rátalálni nehéz, megõrizni mûvészet!

Szánunk-e elegendő időt-energiát arra, hogy a társunkhoz fűződő kapcsolatunkat karbantartsuk, felújítsuk? Felismerjük-e, hogy egy új (vagy régi) szerelem éppúgy ápolásra szorul, mint a minket körülvevő tárgyi világ?

Horváth Magdolna

Sokszor hallottam már a kérdést általában fölényes kézlegyintés kíséretében: hogy tudna egy „idegen” segíteni egy konfliktusokkal küszködő párnak, amikor ők nem találnak megoldást, pedig jól ismerik egymást, közös az ágy, az asztal, és gyakran már ott a gyerek is…? Nos, minden kételkedőnek írom le boldogan: Horváth Magdolna családterapeuta szerint – az Összjáték Család- és Kapcsolati Műhely Alapítvány munkatársa – tíz kapcsolatból hét-nyolc igenis menthető!

– Az állításom nem optimista feltételezés, hanem tapasztalatokon alapuló tény. A hozzánk forduló párokat nem engedjük el végleg: a terápia után néhány hónappal, majd három év múlva ismét megkeressük őket, hogy megtudjuk, miként alakult a sorsuk – mondja az alapítvány irodájában.

Kiteregetni a szennyest?

– Azért az vitathatatlan, hogy nagyon nehéz „külső ember” előtt beszélni a legszemélyesebb ügyeinkről. Az otthoni vitákról, a szexuális életünkről, a csalódásainkról, keserűségeinkről, az anyagi problémáinkról – mondom Magdinak, aki egyetértően bólint, majd határozottan válaszol.

– De még mindig könnyebb (és főleg hasznosabb), mint a parttalan vita! Vajon mennyien veszik észre a gondokkal küszködő házaspárok (élettársak) közül, hogy a hétköznapjaikban gyakran megcsontosodnak a szerepek – ez fiatalokra éppúgy jellemző, mint idős párokra –, azaz kialakulnak a menetrendszerűen visszatérő játszmák. Ugyanazokra a mondatokra, vádakra, panaszokra – gyakran éveken át – felhangzanak ugyanazok a válaszok… Így természetesen nincs változás, nincs javulás! Olyanokká válnak a párok, mint azok az emberek, akik nem tudnak németül, tehát egyre vadabbul ordítanak magyarul, hátha megértik őket a németek… Aztán itt – a terápia során – kizökkennek a szerepeikből, és a segítségünkkel átélik azt is, amit a párjuk érez és gondol. Az emberek döntő többsége csak a saját szemszögéből akarja-tudja feldolgozni a konfliktushelyzeteket, ezért jönnek létre különös, katartikus élmények, amikor a férjnek kell a feleség szerepében megszólalnia, a feleség pedig a férjet „alakítja”.





– Ha most terápiára jöttem volna, hogyan oldanád fel a félelmeimet, gátlásaimat?

– Nem én fogadnálak, hanem mi. Mindig két terapeuta foglalkozik a családokkal: egy férfi és egy nő. Így szóba sem jöhet elfogultság… Az első alkalommal érkező először csak ismerkedik a helyzettel és velünk, és a feloldódása általában gyors. Kell hozzá egy kis kedvesség, humor, tekintély, empátia, néha váratlan, meglepő kérdések… Mire a lényegre térünk, a pár már érzékeli: itt minden értük van!

A teljes cikk a 12. heti, március 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.