Hogyan béküljünk?

Ez egy ősi játszma férfi és nő között? De mi van, ha már nem akarunk játszani, és tényleg békés kapcsolatra vágyunk – hogy kezdjünk neki?

Dr. Kazai Anita

– Minden vita egy félreértéssel kezdődik – szögezi le dr. Kazai Anita, orvos, kommunikációs szakértő. – A hétköznapi párkapcsolati konfliktusok oka szinte mindig a félreértés. Mielőtt a békülésről beszélnénk, tisztáznunk kell, hogyan alakul ki az előzmény, maga a veszekedés! Például az egyik fél nem tudja igazán jól kifejezni magát, nem tudja pontosan megfogalmazni a mondandóját, mire a másik a türelmét elveszítve agresszív lesz, és kialakul a klasszikus ordibálós-tányérdobálós vita vagy éppen a „nem szólok hozzád” dermedt csendje. Beindul a vádaskodás – a bűnös és az áldozat meccse. A szerepekkel persze ide-oda dobálóznak a felek, mindenki áldozatnak tartja magát, és bűnösnek a másikat. Pedig a konfliktus mindkét fél felelőssége – ezt kellene először tudatosítanunk magunkban. Nincs olyan, hogy „de nekem van igazam”, mert nem vagyunk egyedül, a vita kettőnk között alakult ki! Az egyik ideges volt, fáradt vagy éppen képtelen volt a párjára figyelni, a másik nem tudta fegyelmezni önmagát, régi sérelmekkel hozakodott elő, esetleg direkt veszekedést provokált akár a némaságával. A vitában mindketten nyakig benne vannak, nem csak az egyik hibája, hogy megtörtént. Ha ez a gondolat már a „harc” legelején bevillanna legalább az egyik félnél, akkor ő időben le tudná állítani a folyamatot, amennyiben képes lenne tudatosan szabályozni az érzelmeit.

A düh tényleg elvakít

– Kísérletek igazolják – folytatja a szakértő –, hogy felfokozott érzelmi állapotban másként érzékeljük a valóságot. Ha például valaki épp dühös a párjára, és megmutatnak neki három egymás mellé rajzolt vonalat, s a szerelme azt mondja, hogy az első a leghosszabb – és egyértelműen az is –, az a fél, akiben tombolnak az indulatok, csak azért, hogy ellenkezzen, a középső vonalat fogja a leghosszabbnak tartani. És nemcsak úgy rámondja, nem hazudik, hanem tényleg úgy is érzékeli, annyira erős benne a vágy, hogy ellenkezzen! Ugyanez a folyamat működik veszekedés közben: másképp érzékeljük a környezetünket, nem tudunk higgadtan ítélni, így aztán fél óra múlva a „Miért nem párosítottad össze a zoknikat?” kérdéstől egészen a „Miért is vagyunk még együtt?” témáig jutunk el. Ezért lenne fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket. Persze ez is nehéz, mivel egy másik folyamat is működik köztünk. Ahogy szomorúak leszünk, ha sok szomorú ember képét mutatják meg nekünk, ugyanúgy dühösek leszünk, ha egy hozzánk közel álló dühös ember húz magával a „mélybe”. De ha el tudjuk érni, hogy józanok maradjunk, elkezdhetünk békülni, nyugodtan beszélni a másikhoz.

Vitafüggő vagyok?

– A békülők között két típus létezik – mondja dr. Kazai Anita. – Az egyik, aki nem bírja a feszültséget, és egy idő után mindig kezdeményezi a békülést, illetve a másik, aki soha nem kér először bocsánatot, és inkább duzzog, minthogy belássa, ő is hibázott. Az első a konfliktuskerülő, a második a harckereső viselkedésmód. 





Harccentrikus világban élünk, folyamatosan küzdenünk kell a tanár néni szeretetéért, az egyetemre való bejutásért, a szerelemért, egy jobb állásért – erre treníroznak minket kiskorunktól kezdve, ezért kapcsolatainkban sem tudunk szabadulni ettől a magatartástól. Az óvodában még a kisfiúk kétharmada és a kislányok száz százaléka az együttműködést választja a játékok során, nem a harcot – így egyértelmű, hogy ez a társadalom hatása. A harc adrenalint termel, így függővé válhatunk – akár a veszekedéstől is. Rá lehet szokni a vitára. Egy idő után úgy érezzük, hogy csak ezáltal kapjuk meg azt az érzést, hogy élünk, tehát az élet intenzitásának érzését az élet minőségének kérdése elé helyezzük. (Ez nem csupán a párkapcsolatainkra van rossz hatással, de például a munkahelyi viszonyainkra is. Ha lételemünkké válik, hogy ellentmondjunk, küzdjünk, akkor bárhol azonnal felpaprikázódhatunk, ennek következtében pedig előbb-utóbb vagy agyvérzést kapunk, vagy kirúgnak. A munkahelyi hatékonyságunk csak húsz százalékban függ az intelligenciánktól, nyolcvan százalékban az érzelmi intelligenciánk határozza meg azt is!) Többek között meditációval, jógával, autogéntréninggel, pszichodrámával megtanulhatjuk szabályozni érzelmeinket. Már egy nyugtató légzéstechnika is sokat segíthet, amellyel eloszlatjuk a bennünk gyülemlő feszültséget.

A teljes cikk a 14. heti, április 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.