Menjünk a Dzsumbujba!

Legkevesebb négygyerekes családok kaphatták meg, a másik feltétel az volt, hogy egy családtag budapesti munkaviszonnyal rendelkezzen. A négyszáz darab huszonnyolc négyzetméteres lakás – tizenöt lakáshoz tartozott egy-egy mosókonyha és fürdőhelyiség, két lakáshoz egy-egy vécé – valódi szociálpolitikai vívmánynak számított. A háromemeletes ikerházakban Budapest és Magyarország legszegényebb vidékeiről származó, leghátrányosabb helyzetű emberei éltek. És élnek ma is.

Természetesen nem egyforma körülmények között. Parkolója is van a három háznak, ahol a lakók saját kocsijukat tarthatják, Zsigulijukat például, és van játszótere is, sajnos, összetört csúszdákkal, szétvert padokkal.

Munka-kérdés

Hatszáznál több ember lakik itt, egyharmada tizennyolc éven aluli. Járnak iskolába? Járnak is, meg nem is. Amikor Szántó Katával, a Családsegítő vezetőjével végigmegyünk a házak között, annyi fiatallal találkozunk, mintha karácsonyi szünet volna. – Nem mentél iskolába? – Nem. – Te se mentél? – Én se. – Baj lesz ebből, ha ennyit hiányoztok. – A válasz boldog vigyorgás, a mai napot már nem veheti el tőlük senki.

Szántó Kata

De ami legalább ilyen fontos: hol van munka? Hol dolgozhatnak az itt lakók? Az ipar leépülése errefelé már a nyolcvanas években elkezdődött, egymás után zártak be a környék gyárai, lassan a második generáció nő fel úgy, hogy a gyerek reggel nem látja a szülőket dolgozni menni. Van feketemunka, alkalmi munka, jobb esetben minimálbérre bejelentett állás, a nők inkább csak takarítanak, csomagolnak. Takarítani, kulturált körülmények között – az álmok netovábbja.
A szegény-kultúra jellemzője – többek között –, hogy sokan nem tudnak, és is nem akarnak előre tervezni. Aki csak időnként jut pénzhez, sokkal többet költ ajándékra, édességre, ennivalóra – talán, hogy igazolja, az én gyerekem is ér annyit, mint másé, neki is jár csokoládé, márkás cipő, szaloncukor; talán azért, mert nem tudja, mikor lesz legközelebb módja, hogy megtegye.

Alkoholt, a felmérések szerint, akár tízéves kortól is fogyasztanak már a gyerekek, a tizenegy-húsz évesek közül minden harmadik dohányzik, és a drog is sokkal nagyobb veszély itt, mint másutt.
Írhatnék akár kétszer ennyit is a Dzsumbujról és lakóiról (a Dzsumbuj név a dzsungel és lebuj szavakból lett, talán még akkor, amikor az első lakók a Mária Valéria- és Zita-telepekről az új házakba beköltöztek), de beszéljünk inkább arról, mi lesz velük ezután!

2005 májusában, közel egyéves szakmai előkészítés után a Ferencvárosi Önkormányzat Testülete – a Fővárosival egyetértésben – meghozta a döntést: az Illatos úti telepet több fokozatban meg kell szüntetni. Az itt lakók elkülönítve, mélyszegénységben élnek, s ezt fenntartani annyit jelent, hogy a gyerekek esélytelenségét konzerválják.





Nemzetközileg is bizonyított tény, hogy a hátrányos helyzetűek egy helyre költöztetése gyors és nagy leszakadást, a negatív tendenciák felerősödését eredményezi. Ezt támasztja alá az 1997-ben idetelepített Dzsumbuj-Help és Közösségfejlesztő Központ tapasztalata is: az Illatos úti telep nem kezelhető a szokásos eszközökkel. A lakók egymás iránti szolidaritását fokozatosan kioltják az erősödő devianciák, a halmozottan hátrányos helyzet a bűnözésnek ugyanúgy melegágya, mint a drogfogyasztásnak, a hihetetlenül sok problémát csak egyéni túlélési technikákkal, családonkénti segítséggel lehet megoldani.

Az Illatos úti telep hosszú távon történő felszámolását, illetve első részprogramját a Ferencvárosi Önkormányzat múlt év végén egyhangúlag elfogadta. Ennek tartalma: új lakóhelyekhez juttatni a családokat, olyan módon, hogy ne csak lakást kapjanak, hanem vállalható életprogramot is, amely kiterjed a korábban devianciát előidéző okok megszüntetésére.





Óriási feladat. Nem egyedül végzi azonban, más intézmények – iskolák, óvodák, roma szervezetek, egészségfejlesztő, bűnmegelőző, szociális foglalkoztató, munkaerő-piaci irodák stb. – segítségével, és hozzájárulhat mindenki, ötlete, pénze, jó szándékú támogatása révén.

Aki elbizonytalanodna, hogy mire föl ennyi munka, ennyi pénz, gondoljon arra, hogy a Dzsumbujban lakók egyharmada fiatal korú, őket és az ő gyermekeiket védhetjük meg a biztos lecsúszástól.

Most és a következő két számunkban négy családot mutatunk be – életük korántsem a legnehezebbek közül való –, inkább illik rájuk a „dzsumbuji átlag” kifejezés.

A teljes cikk a 14. heti, április 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.