Aktuális

Boróczki Mihály, aki rózsát küldött Sophia Lorennek

Beállnék rózsacsõsznek hozzá, ha akarná. Vagy lennék a kisinasa, amikor szemez, olt, bimbós rózsaszálat vág a piacra. Csak hogy hallgathassam, ahogy mesél…

Mert Boróczki Mihály nem csak a rózsákról tud majdnem mindent. Tud valami fontosat a titokról, amelynek mi, emberek, mindannyian a várományosai vagyunk. Nem valljuk be, hogy megszállottan keressük… Önmagunk legbelül bontakozó, halálunkig nyiladozó, örökifjú rózsáját…







Boróczki Mihály
– Hallja a madárdalt? Hallja…?

Szemben az erdővel, áll a rózsaföldjén Boróczki Mihály. Nem akármilyen rózsaföldön ám! Körben lucerna, kukorica, napraforgó. Közöttük két körbekerített hektáron, ameddig ellátok, rózsa. A sorokon végig a sárga tucatnyi árnyalata és rózsaszín ezer változatban. Aztán mélyvörös, már majdnem fekete, asszonyosan dús, bársonyos szirmok… Itt finom, tört fehér bimbók, ott ránk omlik, fölénk ömlik üdén és buján a rózsazuhatag. Odébb a föld ki se látszik a tűzvörös, a hófehér, a rózsaszín virágtengerből… Amott észbontó, dekadens, fáradtan elegáns rózsaszín… És ez mind rózsa!

– Hány fajta van a kertjében?

Elindul a sorok közt, de hamar megáll a rózsakertész. A tenyerébe fog egy rózsafejet, leszakítja. Mintha maga is először látná, nézi ellágyulva, gyerekes, büszke örömmel.

– Nézze, hát milyen ez…?! Most mondja meg… Nem elég, hogy szép, hogy illatos, hogy ellenálló fajta, még fut is… Hogy hány fajtánk van? Hatszáznál több… Na, nézze, ez a Rémbl. Ez egyszer virágzik egy évben, de akkor, mint egy őrült! Nem kötelességből, mert ezt várják el tőle… Ez fogja magát, akkor most virágzom…! És ontja. Vagy itt ez, a Bobby James. Ez hat méterre fog nőni! Egy rózsában ekkora energia! Ő is egyszer virít egy évben. De akkor három hétig. Nem csak illat van, látvány, hallgassa csak, dong-döng az egész bokor… Ebből csudákat lehet alakítani… Amikor megláttam a dortmundi Rosariumban, úgy voltam vele, mint a parasztember az állatkertben. Nézi, nézi a zsiráfot, aztán hitetlenkedve megszólal: „Hát ilyen állat meg nincs is…!”





– Van kedvence?


– Mindet szeretem, de nekem most ezek tetszenek a legjobban. Egyik faiskolában sem találja meg őket, mert nem illenek bele a nagyüzemi termesztési rendbe. Ezek a rózsák kézi erőt kívánnak, nem lehet végigmenni köztük kultivátorral, nagyüzemi kapával. Ezért nincsenek másutt. S mivel nincs, a vevő nem ismeri. Én el vagyok tőlük ájulva…

– És ő? Ő kicsoda? Nem láttam még ilyen tobzódó, adakozó szépséget…

– Ő Augusta Louise. A nosztalgiarózsákhoz tartozik. Mint ez a sárga, a Kínai lány. Formája, illata régi… a nagymama rózsájától abban különbözik, hogy míg az egyszer virágzott, ezek egyfolytában. De ezt nézze! Micsoda föld ez, hogy ilyen virágot nevel! Ez egy díjnyertes rózsa: Astrid Gräfin von Hardenberg… Szagolja meg! Megérdemli a nevét…!

Beletemetem az arcomat a szirmok közé, szívom magamba a fűszeres, könnyed, finom illatot.

– Mi ez? Méz? Mákony? Mondja, Boróczki Mihály, honnan van a rózsaillat? Ki párolja? És mitől tud egy rózsa ennyi mindent?

– Hát ez az… De várjon, nézze csak, ez a Karát nevű csokros rózsa, most virágzik először… Hogy tetszik…?





– Csodálatos…


– Ez meg a Cavalier…

– Gyönyörű! De hiába szagolom…

– Ennek látja, nincs semmi illata, de a szirma olyan, mint a lemez. Az illathoz lazább, laza szirom kell. Az ilyen rózsák nem tartósak, könnyedek, áradók, finomak, de az általuk kialakított illatanyagok szinte elégetik saját magukat.

– Saját illatukba halnak bele…?

– Ha irodalmi akarok lenni, majdnem így van. Na, tessék, ez egy másik kedvencem… Olyan sötétvörös, majdnem fekete. Ez a Barcarole… de örülök neki, hogy megvan…! Na, milyen?

– Mint egy Lorca-dráma. Elképesztő, hogy ez egy virág… Nehogy eldobja!

– Elvirágzott…

– Nem baj, elviszem így, elvirágozva…

– Na, még ezt, ez most a kenyéradó gazda… Mambó a neve, csokros rózsa… Spray-rózsának is mondják. Egy-két nap után a vázában a bimbóból szinte kifröccsennek a virágok… A hetvenes években a Sonja gondoskodott rólunk, gyönyörű vágórózsának számított akkor. Rajta nőttek fel a gyerekek… Nagyon szerettem. De olyan tempójú a nemesítés, hogy a Sonja fölött rég eljárt az idő.





– Egyszer azt írtam, a rózsa szerelmetes virág. Maga akkor kijavított: szerelmes természetű virág.


– Így van. Kiderül a megjelenéséből. Szép, kedves, illatos, de hogyan tud ilyen változatos lenni? A létező összes színben előfordul, az illata is mind rózsaillat, mégis más. Honnan van ez a más? Onnan, hogy a szerelmes természete folytán, őt nem zavarja, hogy mondjuk, egy Kínából származó óriás növekedésűt összeporozunk egy Európából származó kúszó, jelentéktelen, apró fajtával. A rózsa fogja magát, összeporozódik. Bármelyik más rózsával. Összekeveredik, szerelemben összevegyül, innen ered ez a sokféle szépség, illatban, formában, növekedésben. Talán ezért is került olyan közel az emberhez. Ezért lett a szerelem virága…

Itt nálunk sárga színből van vagy huszonöt-harminc. Mindegyik sárga, de mindegyik másféleképpen sárga… Hogy létezik, hogy egy növény ezt elő tudja állítani? Nem tudom. De nem az a lényeg. Az a lényeg, hogy megcsinálja.
És még valami, azok a nosztalgiarózsák, amelyeket a többi mellett nálunk megtalálnak, nem tartós fajták, de az alatt a pár nap alatt többet nyújtanak, mint valami ipari jellegű, nagyüzemi rózsa. Ami a nemesítésnek szintén nagy eredménye: kibírja, hogy leszedik, levágják, hűtik, cipelik ide-oda, hőségben, fagyban, és tíz napig még a vázában is szép marad. Ez olyan, mintha valaki szépségkirálynő, közben balettversenyt nyer, és ráadásul a bányában tizenkét óra hosszat képes szenet fejteni. Ilyen nem létezik, ilyet csak a rózsa tud.

– Két éve, az év esküvőjét a maga különleges rózsái díszítették…

– Nem mondom, a filmművészet nagyasszonya komoly követelményeket támasztott… nem volt könnyű megfelelni. De sikerült…





– Sophia Loren személyesen…?


– Na, nem, de az ő elképzeléseit hozták a rendezvény szervezői. Rózsaszirmot szórtunk… de a nagyasszonynak nem volt mindegy, hogy milyen rózsaszirmot szórunk. Rózsaszínt… rózsaszínből elvittünk hat árnyalatot. Kiválasztotta, melyik legyen. Mi tudtunk abból a rózsaszínből annyit vinni, amennyi neki kellett. Hosszú rózsaágakkal díszítették a termet. És mi tudtunk olyan két-három éves hosszú rózsaágakat vinni, amelyek gyönyörűek voltak, és megfeleltek. Az oltárt rózsabogyóval kellene díszíteni, mondták, de nem pirossal, hanem apró narancssárga rózsabogyóval, másfél méteres ágakból… Szerencsére tudtunk vinni másfél méteres ágakat narancssárga rózsabogyóból… És ha most eszembe jut a film, az Egy asszony meg a lánya, amelyért rajongtam gimnazistaként, az azért jó érzés, hogy innen, Kengyelből ennek a gyönyörű asszonynak én tudtam virágot szállítani, olyat, amilyet óhajtott…

– A nagybani piacon azt mondta valaki, nincs olyan menyasszonyi ruha, nincs olyan abrosz, amelyhez Boróczkiék ne tudnának megfelelő árnyalatú rózsát vinni…

– Ez hízelgő, de igaz. Ami eddig szokatlan volt, de egyre gyakoribb, illatos rózsával díszítik föl a termet. A vendég bemegy, találgat, mi ez, mi ez az illat…? Igen, ez rózsa, jé, hát ilyen még van?! Még létezik illatos rózsa? Előjönnek az emlékek… Vége van a vacsorának, és kiürülnek a vázák… Mert az emberek elviszik haza a rózsát… emlékbe. Aztán keresik… És olyan jó, amikor megtalálják nálunk… Mert az embernek igénye van a szépre, ahogy erre a madárdalra… Hallgassa csak…

A teljes cikk a 27. héten, július 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.









További cikkek az e heti Nők Lapjában:

• Romantikázzunk Onyutha Judittal! »
• Szervét Tibor: “A fiam tette helyre az életemet” »
• Lángoló vörös a szenvedélyt… »
• Gyógyít, szépít Vénusz istennő virága » 
• Óvodát renovált két anyuka »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top