Védenek a törvények, ugye…?

Azaz nekünk, valamennyiünknek! Ezért foglalkozom (évek óta) lakásmaffiás ügyekkel, ezért figyeltem fel arra, hogy a nyár végén a Sors-Társak Közhasznú Egyesület demonstrációt szervezett a Kossuth téren, és petíciót nyújtott be a miniszterelnöknek.

Gyorsan leszögezem: a Nők Lapja hagyományaihoz híven nem politikáról akarok beszélni – nem lenne értelme, hiszen 1990 óta egyetlen kormány sem akadályozta meg a lakásmaffia működését –, sokkal inkább a „kisember” gondjairól. (Félreértés ne essék, efféle ügyekben az öt nyelven beszélő egyetemi tanár éppúgy kisember, mint a kukásautó sofőrje!)

Csapdák
Hála az olvasói leveleknek, ma már meglehetősen tiszta kép rajzolódik ki az áldozattípusokról (bár e kategorizálást az élet szülte, nélkülözi a tudományosságot…). Az első csoportba tartozók jóhiszeműen, körültekintően jártak el (kikérték a Földhivatalból a tulajdoni lapot, ügyvédi segédlettel megkötötték az adásvételi szerződést, kifizették az ingatlan árát), általában boldogan be is költöztek. Majd utóbb kiderült, hogy „folt van a lakás előéletén”, mondjuk az, akitől megvásárolták, nem a valódi tulajdonos… A második csoportba tartozók gyakran érzelmi indíttatásból – naivan – kezességet vállaltak egy ismerősükért (barátjukért, rokonukért), és aláírtak. Valamit. Aztán kiderült, hogy a lakásukkal állnak jót. Előfordult, hogy az ingatlanjuk adásvételi szerződését hitelesítették az aláírásukkal… Sakk-matt. A harmadik csoport tagjai bérbe adták a lakásukat – némelyek illegálisan, mások ügyvédi segédlettel –, aztán a bérlő gondolt egy nagyot, és eladta az ingatlant. Mondjuk, egy hamis személyi igazolványt is beiktatott az aktusba… És azokról most nem is beszélek, akik megszorulnak anyagilag – százezrekkel esik meg manapság –, és a hirdetési újságok „gyors, fájdalommentes hitelakcióinak” esnek áldozatul, ami igen gyakran végződik így: „Elmaradtál a részletekkel? Nem tudsz fizetni? Miénk az ingatlanod, takarodj ki belőle!”

Mennyi szenvedés!
Török-Szabó Erzsébettel a lakásmaffia áldozatait tömörítő Sors-Társak Közhasznú Egyesület Dobozi utcai irodájában találkozom, és egy csöppet sem csodálkozom azon, hogy ez az energikus, csinos asszony már kora reggel dolgozik. Épp egy fiatal, vidéki házaspárral tárgyal, akiknek a házát a jövő héten árverezik. Ők a harmadik csoportba tartoznak: kölcsönt vettek fel, hogy az otthonukat rendbe szedjék, hiszen beteg gyermekük még betegebb lett volna egy vizes, dohos lakásban, és a gyógyítása sincs ingyen…




– Az ország szinte minden pontjáról érkeznek hozzánk sértettek, áldozatok, a számuk nem csökken – mondja Erzsébet. – És senki se ringassa magát abban a tévhitben, hogy csak tanulatlan, felelőtlen vagy nagyon idős emberek válhatnak áldozattá! Ugyan! Tíz év tapasztalata alapján állítom, hogy igen sok értelmiségi, aktív korú ember kerül önhibáján kívül bajba. Amúgy magam is a lakásmaffia áldozata vagyok – abba a csoportba tartozom, aki a lakásával fizetett azért, mert kezességet vállalt. Akkoriban naivan-ártatlanul elképzelni sem tudtam, hogy egy közjegyző előtt, aki számomra (akkor) a biztonságot, a törvényt jelentette, írom alá a „halálos ítéletemet” azért, hogy a barátnőm felvehessen kétmillió forintot. Szóval becsaptak, elvesztettem a lakásomat, de azóta kitartóan harcolok másokért: becsületes emberek segítségével alapítottam ezt az egyesületet.

– Sokat hallatják a hangjukat: demonstráció a Parlamentnél, petíció a miniszterelnöknek.

– Nagyon várjuk a reagálást! Nem mondhatom, hogy az eltelt tíz év alatt semmi sem történt. Voltak jó szándékú kezdeményezések, de egyik kormány sem vitte végig… Az Országgyűlés Lakásmaffia Albizottságában az egymással rivalizáló pártok összhangban(!) dolgozták ki a lakásmaffia felszámolását segítő jogi lépéseket. De semmit sem ért az erőfeszítésük. Ugyan óriási többséggel fogadták el (csak egyetlen ellenszavazat volt!) a beterjesztett határozati javaslatukat 2004 júniusában, ám ezt 2005 tavaszán hatályon kívül helyezték. Miért? Nos, mi elsősorban azt kérjük a miniszterelnöktől, hogy állítsák vissza a határozati javaslatot, és a lakásmaffia vétlen kárvallottainak újbóli életkezdéséhez biztosítsanak anyagi támogatást. (2005-ben ötvenmillió forintot adtak e célra.) Szerintem, ha az ország vezetői, a jogszabályok alkotói – vagy az ügyvédek, közjegyzők, bírók, földhivatali munkatársak – eltöltenének az egyesületünk irodájában néhány hetet, valószínűleg megdöbbennének attól a rengeteg szenvedéstől, nyomorúságtól, amellyel naponta találkozunk…

Harcolni kell!




Rosszkedvűen ballagok a szerkesztőség felé a találkozás után, mert hirtelenjében eszembe jut számtalan szomorú beszélgetés. Egy tanárnő, aki a testét bocsátotta áruba, hogy a bűnöző ne hajítsa ki a lakásából – azaz fizetni tudja a részleteket meg a botrányosan magas kamatot –, egy csodálatos asszony, aki rengeteg emberen segített, aztán a nagy segítésben olyan emberért kezeskedett, aki nem érdemelte meg. A lakása bánta… Eszembe jut egy férfi, aki jogi végzettsége ellenére maga is áldozattá vált. De egy idős, dunántúli hölgy is, aki a férje halála után vásárolt egy kicsi lakást ügyvédi közreműködéssel – ahogy kell –, de csúnyán becsapták: az eladó nem a lakás tulajdonosa volt. Nos, a hölgy egyedül végigvitt egy hosszadalmas pert, és nyert! Az adásvételt bonyolító ügyvédet is elmarasztalták. A hölgy lelkesen magyarázta, hogy írjam meg: senki se adja fel! Fellebbezzenek a végsőkig, álljanak ki az igazukért! De hiába villan át az agyamon e kellemes élmény, a számítógépemen új e-mail vár (nagy rendező az élet).
„Tizenegy évvel ezelőtt lettem a lakásmaffia áldozata. Nyolc évig folyt a büntetőper, ahol a csalást megállapították, négy évig a polgári per, ahol 4 360 000 forint megtérítésére kötelezték az alperest. 1996-ban költöztem Budapest nyolcadik kerületébe egy idős asszonyhoz, akit ápoltam, és bejelentkeztem hozzá. De ő sajnos nyolc hónap múlva meghalt, a lakást nem kaptam meg. Azóta pályázom lakásra a kerületben – sikertelenül. Pedig az országgyűlési képviselőt 1996–2000 között minden hónap első szerdáján felkerestem a fogadóóráján, később számtalan önkormányzati vezetőt is. Albérletben élek a kerületben, havi nyolcvanezer forintért. Nyugdíjba készülök, rövidesen nem tudom fizetni az albérletet. Nagyon félek, hogy az utcára kerülök…” Bende Attiláné

A teljes cikk a 36. héten, szeptember 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.