Mi és a rák

Ha ebben (remélhetőleg) egyetértünk, akkor valószínűleg De vajon tudjuk-e, hogyan kell viselkedni a megpróbáltatások idején?

A női mellnek kultusza van minálunk. Pontosítok: nemcsak nálunk, de egész Európában, Amerikában, Ausztráliában, azaz a világ legnagyobb részén. Ha nem lenne, akkor a filmvászonról ránk ragyogó bálványok nem „hordanának” hatalmas valódi – rosszabb esetben műanyaggal bélelt – melleket, akkor nem hallanék olyan őrült híreket, hogy egy szép, gimnazista lány azt kéri a születésnapjára, hogy fizessék be a szülei mellnagyobbító műtétre.

Empátia
Soha nem felejtem el egy sok évvel ezelőtti élményemet (amelyben őszintén szólva: egyesre vizsgáztam…). Egy idős barátnőm, szeretnivaló pótanyám – ma már közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez – röviden-tárgyszerűen közölte velem, hogy emlőrákja van, és a jövő héten műtik. Ültem a nappalijában, megkövülve. Nem azt feleltem, hogy te erős vagy, túl fogod élni, hanem sírni kezdtem. És előállt az a nevetséges helyzet, hogy a barátnőm bölcsen elmagyarázta, van esélye a túlélésre – orvos! –, azaz megvigasztalt. Ő. Engem. Ma sem értem, miért hagyott el az empátiás készségem (tán azért, mert nagyon szeretem)?

Valószínűleg a mellrákkal küzdő nők társai (családjai) éppúgy követnek el hibákat, mint magam a fenti történetben. Hiszen a hír mindenkit sokkol, nehéz megtalálni a helyes mondatokat, mozdulatokat, viselkedést. Ám, ha a családból valakinek helyén van a szíve és az esze, akkor végtelenül sokat segíthet a „háttér” a betegnek. Egy volt riportalanyom – ma már gyógyultnak mondható, hiszen hét évvel ezelőtt, negyvenéves korában esett át a műtéten – csöndesen mondta nemrégiben:
– Látom, hogy sok „anyós-kritizáló” levelet kapsz. De kérlek, ne általánosíts! Én például a férjem édesanyjának köszönhetem, hogy lelkileg épen vészeltem át a betegséget. Anyám csak zokogott, de ő – akit „megcsapott az emlőrák szele”, azaz fiatal korában találtak a mellében egy jóindulatú csomót – azt mondta, hogy te szép és egészséges vagy, normálisan élsz, igenis meg fogsz gyógyulni! Ő tartotta a lelket a kétségbeesetten tébláboló férjemben és bennem is. Neki köszönhetem, hogy a fia olyan – férfiakra nemigen jellemző – empátiával kísért végig a műtéthez vezető úton, és maradt mellettem a kemoterápia kopaszságában is, hogy én a legkeservesebb pillanataimban is biztos lehettem abban: szeretnek. Mert amikor az ember szédeleg, hányingere van, undorodik sok étel szagától (meg önmagától) – már haja is alig van –, akkor egy simogatás, egy mosoly, egy váratlan ölelés többet ér, mint egy ötös a lottón. Ha hiszed, ha nem, nekünk még a szexuális életünk sem dőlt romba! És én biztos vagyok abban, hogy mindezt az anyósomnak köszönhetem, akiért ma is eltolnám a Gellért-hegyet…

Próbatétel
– Harminchét éves voltam, amikor megtudtam, hogy a jobb mellemben daganat van – meséli az ötvenhét éves, vezető beosztásban dolgozó közgazdász. – Az orvosom okosnak tartott, tehát elmagyarázta, hogy mi vár rám a legrosszabb és a legjobb esetben. Nem voltam „okos”, nem úsztam meg a kétségbeesést, a könnyeket és azt a pánikot sem, amelyet az akkor tizenhárom éves lányom miatt éreztem. Ki neveli fel, ha meghalok? Közben a házasságom – érzelmileg és szexuálisan – mélyponton volt. Tizennégy éve éltem a férjemmel – ő élt jól belőlem… –, aki „el nem ismert zseniként” hol dolgozott, hol nem, hol józan volt, hol nem. Mégis őt hívtam fel, amikor megtudtam, hogy nem kerülhetem el a műtétet. Hiba volt. Tán templomba kellett volna mennem, vagy anyuval beszélnem… – Mellrákom van, rövidesen műtenek – mondtam a férjemnek –, mire csend támadt, aztán „jött” egy mondat. „Nem jó hír” Ennyi. Nem rohant értem, nem kérdezte, hogy állok-e a lábamon, és ehhez méltóan viselkedett a műtét meg a kemoterápia idején is. Bár a színház remek volt: ő jelentette be a családnak drámai arccal a betegségemet, a kórházba is bejött. Ám egyszer sem kísért el orvoshoz vagy kemoterápiára, szeretetet sem kaptam, pedig még soha nem voltam így kiéhezve az együttérzésére. Nos, számomra a mellrák hozta meg azt az erőt, amely ahhoz kellett, hogy kilépjek egy megalázó kapcsolatból. A férjem jelzéseit akkor fogtam fel végleg, amikor egyszer alaposan megnézte a frissen mosott, ám szörnyen ritkuló hajamat. A tekintetében nem szánalom, hanem ridegség és irtózás volt: fúj, kopaszodsz! Megértettem: semmi köze hozzám. Szóval beadtam a válópert.

– Nyugodtan mesélsz minderről.

– Hogyne! Azóta húsz év telt el. Átestem egy plasztikai műtéten – már nem rossz magamra nézni –, dolgozom, normálisan élek. Júliusban az unokámmal nyaraltam Görögországban, és van egy társam is. Nem olyan jóképű, mint a volt férjem, de annyi szeretetet ad, amennyiről álmodni sem mertem. Tehát én csak azt üzenem – általad – a sorstársaimnak: rendszeresen menjenek szűrésre, mert az időben felfedezett emlőrák igenis gyógyítható. No és azt, hogy e betegség valódi próbatétel! Ha ilyenkor egy férfi melletted marad, akkor egy életen át a társad lesz, ha magadra hagy, akkor menekülj!





First You Cry!
„Először üvölts!” – írta harminc évvel ezelőtt Betty Rollin. Könyvének címe ma is pontosan tükrözi a beteg kezdeti lelkiállapotát. Ám ahhoz, hogy az üvöltés, a kétségbeesés gyógyulni vágyássá alakuljon, segítség kell. Például az, hogy a férj (élettárs) lehetőleg kísérje el a párját a vizsgálatokra, és ne hagyja némán szenvedni, inkább beszéltesse a félelmeiről. Az is óriási segítség, ha mellette van akkor, amikor az ismerősöknek vagy a tágabb családnak elmondják, mi vár az asszonyra. A lehető legnagyobb segítség pedig az, ha együtt beszélnek a gyerekeikkel. Sajnos, nem lehet megkímélni őket az igazságtól. Hiszen azt képtelenség titkolni, magyarázat nélkül hagyni, hogy az édesanya mindig rosszul van… A gyerekek végtelenül érzékenyek – jóval többet értenek-éreznek, mint gondolnánk –, tehát ha késve avatjuk be őket, sokkal többet szoronganak. Persze másképp kell beszámolni a betegségről egy kicsinek, és másképp egy tizenhat évesnek. A kérdések rohamát is nehéz állni! „Ki vigyáz ránk, amíg anyu kórházban lesz?”, „Ki nézi át a matekleckét?” A lehetőségekhez mérten meg kell őket nyugtatni – apu helyettesíti anyut, és mondjuk, besegít a nagymama…

Okosan szeretni…
Míg a pár a betegséggel küzd, a külvilág éppolyan marad, mint az „előző életükben”. Helyt kell állni valahogy a munkahelyen, jönnek a számlák, az ismerősök, a rokonok – hol tapintatosan, hol elviselhetetlenül – érdeklődnek, és beleszólnak a hétköznapokba. Hallottam olyan idős édesapáról, aki megszállottam kereste az okokat. Miért pont az ő gyerekével történik? Majd rendszeresen elmagyarázta a lányának, hogy azért gyűrte le a betegség, mert túl sokat dolgozott (mivel a veje tehetségtelen, és nem keres eleget). Eközben a „tehetségtelen” vő erejét megfeszítve próbálta a lelket tartani a feleségében az apjával folytatott beszélgetések után…. Egy másik férfi körbetelefonálta a barátokat, hogy dicsérjék meg a felesége összevissza kunkorodó, frissen kinövő haját, mert az asszonyának jót tenne, ha végre letenné az utált parókáját. Egy harmincéves informatikus pedig azt mesélte, hogy a nővére sokat veszekedett vele, mert a mellműtétre készülő édesanyjuknak rendszeresen vásárolt szakirodalmat, és gyakran vitte kirándulni, ebédelni.
– A testvérem is szereti anyut – mondta –, ennek szellemében a gyászlobogót tűzött volna a házunkra, és ágyba dugta volna őt, mint egy náthás gyereket. Én viszont azt akartam, hogy ne szakadjon el az élettől, és legyen biztos a túlélésben! Túlélte, én győztem, pontosabban mi győztünk. Az egész család – a mellrákkal szemben…