Hazaértünk

Megfázva, lefogyva, kifáradva, de boldogan – hazaértünk. Brüsszelben esett, amikor eljöttünk. Az ég február-szürke volt, az esőcseppeket nem győzte eltüntetni az ablaktörlő. Minden sarkon dudált valaki, egy biciklis pedig épp mögöttünk esett neki az egyik autónak, amiért az egy tócsából ráfröccsentette a vizet. Nehéz volt könnyű szívvel, mosolyogva búcsúzni Belgiumtól. De búcsúzni egyébként is mindig nehéz. Az ember időkapszulába teszi és befalazza életének egy darabját. Lesznek fotók, meg emlékek, mozijegyek, metróbérletek, a hangszermúzeum ismertetője, és még egy-két apróság, amelyet a család gyűjtögetés-ellenes férfi fele elől el tudok rejteni a dobozok alján, de nem lesz még egyszer minden ugyanolyan.

A szortírozás viszont megtisztít. Ahogy az ember végigmegy a lakáson, és kíméletlenül dobálja az évek alatt összegyűjtögetett nélkülözhetetlen fölöslegességeket a szemeteszsákba, szinte érzi, ahogy a lelke detoxikálódik. Tizenkilenc darab 120 literes zsákot töltöttünk meg szeméttel, és 43 dobozt hármunk életének tartozékaival. Elhagytuk a barlangot, ahová Lolát vittük a kórházból, és bevetettük magunkat az „ismeretlenbe”. Ismeretlen Alexnak és Lolának, ismerős nekem. Kis madárkánknak persze fogalma sem volt arról, micsoda galádságra készülnek a felmenők, hogy hamarosan kiszakítják a jól megszokott rutinból, hogy nem látja többé Washingtont és Benjit, a kavicsos játszótérről nem is beszélve. Mondogattuk neki már hetek-hónapok óta, hogy elköltözünk, hogy hamarosan Magyarországon fog élni. Egyik hétvégén még a brüsszeli főtérre is kivittük, hogy elbúcsúzhasson a kockakövektől. De egyikünk sem várhatta egy tizenöt hónapostól, hogy fölfogja, mi történik vele.

A költözést persze igyekeztünk jó előre, pontosan megtervezni. Még azzal is számoltunk, hogy Lola úgy „segít” a dobozolásnál, ahogy csak tud. Öt könyv be, három ki. Időben egyeztettünk a költöztetőkkel, még arra is gondolunk, hogy Alex motorjához rámpát rendeljünk. A februári időjárás ugyanis nem kedvez a motorosoknak, így a nagy fekete monstrumot kénytelenek voltunk a teherautó platójára föl-, majd onnan leküzdeni. Lola és én repülünk, Alex a kocsit hozza. Mire a teherautó Budapestre ér, mi is ott leszünk – így hangzott a terv.
Aztán egy nappal a megbeszélt időpont előtt csörgött a telefon. „Üdvözlöm, Krisztina, két órán belül ott vagyunk önöknél – mondta az egyébként nagyon kedves ismeretlen férfihang. – Egy kicsit hamarabb érkeztünk Magyarországról.” Egy kicsit? Huszonnégy órával hamarabb, ember! Majd’ elájultam. Hát még, amikor körülnéztem a lakásban, ahol mindenfelé félig teli dobozok, üres zsákok hevertek, a szokásosnál is nagyobb Lola-káoszról nem is beszélve. A jó előre megtervezett és szigorú haditerv alapján lebonyolított költözés álma egy pillanat töredéke alatt szertefoszlott. Emlékeznek még a Szeleburdi családra? Az összevissza rohangáló családtagokra, a hangos zűrzavarra, a fejetlenségre? Akkor el tudják képzelni, mi zajlott le kis brüsszeli lakunkban ott tartózkodásunk utolsó néhány órájában. A szortírozást azonnal abbahagytuk, és onnantól kezdve válogatás nélkül dobáltunk bele mindent a nagy fekete zsákokba. A költöztetők már odalent pakoltak, miközben én odafent még dobozoltam.

Szinte hihetetlen, de elkészültünk. És az „ottfelejtettük” lista sem tragikus. Lola békás szőnyegét itthon is árulja a négybetűs skandináv áruház, és azt a néhány tányért is viszonylag könnyű szívvel nélkülözzük. Az az igazság, hogy nincs időnk sajnálni magunkat, de nem is nagyon van miért. Ráadásul mindketten arra koncentrálunk, hogy Lolababának a lehető legkisebb traumát jelentse a költözés. Hiszen majd’ minden megszűnik körülötte, ami eddig biztonságot adott neki. Nem kellett sok szakkönyvet meg okos véleményt elolvasnunk ahhoz, hogy tudjuk, mire van szüksége ezekben a napokban. Tudomásunkra hozza azt ő maga. Akkor, amikor minden eddiginél nagyobb élvezettel ül az ölembe, amikor puha kezével az arcomat simogatja, miközben loknis fejecskéjét a nyakamba fúrja. Na meg, amikor nagy, kék szemei intenzíven fürkészik az apját és engem, mintha azt mondanák: „mama, papa, de jó, hogy legalább Ti itt vagytok!”