Két nap az elvonón

Két hónapja írtam Annáról, a volt heroinista lányról. Leépülésről, felépülésről. Akkor megígérte, elvisz oda, ahol – miután úgy tűnt, már nincs remény – „újjászületett”. Ahol súlyos drogfüggőket – azaz halálos betegeket – tanítanak újra Élni, józanul. A „rehabon”, ahogy emlegetik. Komlón, a Leo Amici Alapítványnál. Most tizenhárman „laknak” itt, ki két napja, ki egy éve… Heroin-, amfetamin- és alkoholfüggők. Ügyvéd, szakács, építészmérnök, postás… Gyógyulnak, küzdenek – tisztán, gyógyszerek nélkül. Legtöbbjüknek valószínűleg ez az utolsó esélye. Náluk jártam – részlet a naplómból.

Péntek 19.00
Csillagos az este az erdő felett. Vacsora lesz. Szigorú a napirend, de otthonos. A munka közös. Norbi szabadkozik, kicsit odaégett a melegszendvics. Ma ő az egyik konyhafelelős. Heroinfüggő. Mielőtt az ételhez nyúlnánk, Máté, majd Polip áll fel pár szóra – egy szép és egy szigorú arc. „Van egy feladatom” – mondják. Mai érzéseikről beszélnek. Aztán közös, hangos „jó étvágyat!”. Mellettem Laci. Kedves, fáradt szemek. Építészmérnök és mákteás – tizenhárom éve. „Egy idő után rá kellett jönnöm, a kettő nem megy egyszerre… De nekem kellett az anyag is. Mert kiegészített. Aztán, mikor az ötödik céges kocsit törtem össze, szóltak…” Próbált leállni sokféleképp. Nem ment. Aztán került ide. Február hetedikén volt az „egyévese”. Az egyik legnagyobb ünnep, itt benn. „Csodás volt! Mindenki rám figyelt. Ültem középen, és lesték a kívánságaim… A kedvenc reggelim, minden… Sírtam és nevettem.”

Itt építkezés folyik – egy új, tiszta személyiségé. Semmi metadon, nyugtató… „Száraz elvonás” – fizikai, aztán pszichés. Edit az előbbit éli még. A bőre áttetsző. Bizonytalanul mozog a házban. Csak tegnap érkezett. Közös szobában alszunk majd: ő, Anna, Nóri és én. Félénken kopog, mielőtt bejönne. „Ne kopogj, itt laksz! Mostantól úgy egy évig…” – mosolyognak rá a többiek. Edit alkoholista. Három gyereke maradt otthon, a legkisebb négy hónapos. A szobatársaink, Anna és Nóri hétvégi vendégek, akárcsak én. Ők évek óta tiszták, de időnként eljönnek – mintha hazajárnának ide. Barátnők. És most szobatársi ismerkedés. Sors-összehasonlítás… Editet kérdezgetik, miközben ő csendesen pakol – berendezi új, intézeti életét… „Te ittál? És mennyit? És a babával is…?” Igen, ivott. Két és fél éve egyfolytában. Filmszakadásig. A babával is. Volt elvonón, gyógyszerekkel. Akkor rászokott azokra, majd vissza az italra. „Ó, a gyógyszerek! Az én kis drágaságaim…” – kapcsolódik a beszélgetésbe Nóri. Szép, izgalmas arcú, „trendi” nő. Arca egyetlen hatalmas, csillogó mosoly. Meséli a saját „karrierjét”. Intellektuális család, ’a doktori a legnagyobb érték’ – elvű neveltetés. „Tizennégy évesen kaptam az első szorongásoldót, anyámtól. Mert gombócot éreztem a torkomban. Anyu imádta a gyógyszereket. Altatók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók, minden bajra. Minta, problémamegoldásra… Aztán elvitt gyerekpszichiáterhez. Átállítottak egy másik nyugtatóra. A diagnózis: ’feszült, mert gombócot érez a torkában.’ Tizenöt voltam. Gimnáziumban már volt, hogy egy levéllel vettem be. Szerelmi bánat… Az első gyomormosás. Tizenhét évesen – szülői engedéllyel – az első házasság, egy jóval idősebb ügyvéddel. Szorongás. És az újabb anyai jó tanács: vannak kiváló antidepresszánsok… Aztán gyógyszer gyógyszer hátán. Később hozzá a szárazpezsgő. Párhuzamosan egyetem – kiválóan teljesítve. Újabb házasság, gyerek. Még több gyógyszer. Öngyilkossági kísérletek. Harminc szállítás a pszichiátriára, huszonkét túladagolás. Bírósági ítélet: alkalmatlan a gyereknevelésre, láthatási jog is sztornó. Külföld, újabb férj, gazdag. Csak a pénzre mentem. Megloptam, szétvertem a kocsiját, börtönbe zárattam… Száznégy kilóra fel, negyvenre le. Kórházak, a legdrágább rehab intézetek…

Ámokfutás. Aztán egy nap itthon megláttam a Csernust a tévében… Felvett. Az első ember volt, aki azt mondta nekem, a problémáknak van más kezelési módja is. A gyógyszeren kívül…” Kemény küzdelem következett. Aztán valaki elráncigálta a NA (Narcotics Anonymus) önsegítő csoportjába. Azóta oda járnak, Annával együtt, minden héten. Talán innen köztük az a láthatatlan, emberfeletti kapocs. A ’józanságmegtartó’ csoport… Mindenki mondja itt, anélkül nem lehet. Mert egy függő örökre függő marad. Tisztán is. A gyógyulás egy életen át tartó folyamat, melyhez a sorstársak adhatják egymásnak a legnagyobb erőt. És a példát, a felépülését. Hogy meg lehet csinálni, hogy sikerülhet. És a legfontosabbat: az érzést, hogy nincsenek egyedül. Itt, a rehabilitáción, az első lépéseknél is ez az erő működik: a közösségé. Nem könnyű. A drogosok nem közösségi emberek – eleinte nem.

A teljes riportot a Nők Lapja március 21-én megjelenő számában olvashatjátok!