Ördög Nóri a „lázas” napok után

Mert igazi, váratlan csoda hullott pár hónapja az ölébe: hercegnő lett – éppen ahogy álmodozott róla – a Szombat esti láz műsorvezetőjeként. Mert tudja, mit akar – most már önmagától is. És mert boldog…

Bárhogy is van, nekem elsőre még mindig az a farmeres, alig sminkelt lány jut eszembe róla, akire úgy bámultak a gyerekek, mint egy angyalra. Néha, csak percekre láttam őt a Kölyökklub című műsorban. Akkor mindig arra gondoltam, ez pont olyan, amilyennek ott és akkor lenni kell. Se több, se kevesebb. Profi, nyugodt, kíváncsi, bájos. Jólesik a szemnek, a fülnek. Valljuk be, ritka az ilyen, abban a tévé nevű dobozban…
Most pedig csupa Nő, ahogy ott áll a kávézó előtt. Milyen magas, milyen szép! Az arcán harmónia és hibátlan smink. Dicsérem is.

– Azelőtt nem voltam ám nagy sminkelős! – magyarázza, és mosolyra húzza telt, csillogó száját. Ezt is finom visszafogottsággal, semmi túlzás. – De valahogy a Szombat esti láz óta rám jött… Furcsa, de a hirtelen megnőtt ismertség miatt nemhogy igyekeznék „elbújni” az utcán, inkognitóban maradni, sőt! Valami megfelelésféle lehet… Mert hogyan látnak az emberek a műsorban? Gyönyörű ruhákban, tökéletes sminkben. Nem szeretném, hogy egyszer „elkapjanak” egy rosszabb passzomban, és azt mondják: „Ez így néz ki élőben?!”

– Azért ne túlozzunk… Mindig ilyen szigorú vagy magaddal?

– Abszolút. Vidéki lány vagyok, ezt hoztam otthonról. Anyukám arra tanított, hogy ha valamit csinálok, az mindenkinek a legjobb legyen. Aztán éppen erről kellett kicsit leszoktatnom magam. Hogy mindig csak másoknak akarjak megfelelni. Muszáj volt megtanulnom, hogy azt is kell néznem, nekem mi a fontos.

Jön a pincér, kávét hoz. Nóri azt mondja, muszáj. Pedig ma nem is volt hajnali négyórás kelés, mint a múlt héten, mikor Lilut helyettesítette a Reggeliben…

– Ó, a hajnalozás! – legyint. – Persze rémisztőnek tűnik. De csak addig rossz, amíg az ember lenyomja az ébresztőórát. Aztán már a napi rutin visz előre. Hozzá vagyok szokva. Mórahalmi lány lévén, világéletemben „bejárós” gyerek voltam. Korán kelő. Szegeden volt a gimi…

– Ahol, gondolom, mindenki szerelmes volt beléd: szép, értelmes, magabiztos kislány, egészséges szereplési vággyal…

Nevet.

– Azért nem teljesen. Persze volt bennem egy normális exhibicionizmus, de az egész még a mórahalmi általános iskolában indult, anyukámtól. Nagy hagyománya volt nálunk a Ki mit tud?-nak, ő pedig az első adandó alkalommal benevezett a szavalóversenyre. Hát… Elsőben és másodikban semmiféle tehetség nem mutatkozott rajtam – mosolyog. – Anyu azt mondta, még egyszer, utoljára próbáljuk meg, és ha nem megy, feladjuk. Harmadikban megnyertem a mórahalmi Ki mit tud?-ot. Aztán a szegedit és a megyeit is. Onnantól már szerelem volt az egész. Kazinczy-szakkör, Kazinczy-érem… Szegeden elkezdtek hívogatni rendezvényekre, műsort vezetni… És egyszer csak egy helyi kábeltévénél találtam magam. Akkor világos lett, ez az, ami nekem való. Színésznő nem akartam lenni, úgy éreztem, ahhoz nem vagyok eléggé „művészlélek”…

– Ehhez képest valahol ilyesmit olvastam rólad: „Ördög Nóra színpadra termett, sugárzó szépsége, eszessége, szép mozgása, szép beszéde és jó színészi munkája megemelte a darabot.”

– Ez a hobbim. Semmi több… Az amatőr színjátszás. Otthon, Mórahalmon alapítottunk egy társulatot, kilencvenkilencben. Csuda egy társaság, azt hiszem, ez a lényeg. Mindenki civil. Van köztünk a rendőrtől elkezdve a méhészig minden. Tanár, autósiskola-vezető… Utóbbiak anyukám és apukám személyében… Még a nagymamám is társulati tag! Épp a múlt héten volt egy nagy sikerű előadásunk. Molnár Ferenc Ibolyájában játszom a női főszerepet.





– Aztán vissza a realitásba, két lábbal a földre?

– Pontosan. Ilyen vagyok. Ezért is költöztem fel Pestre, érettségi után. Akkor már imádtam a tévézést, mégis mást kezdtem tanulni. Idegenforgalmat. Hogy ha a média mégsem jön be, legyen más út is. De a szerelem, az szerelem… Jelentkeztem a Reggelibe is, gyakornoknak. És felvettek.

– Jó nagy váltás lehetett, a nyugalmas vidéki évek után… Egy kereskedelmi tévé! Az őrület sűrűje…

– Hát, más, az biztos. De le voltam nyűgözve. Iszonyú büszkének éreztem magam, hogy olyan embereknek vihettem a kávét, mint Gálvölgyi vagy Kokó… Anyukám meg aztán különösen. Főleg, ha látszódtam a tévében… Akkor egyáltalán nem volt gond, hogy négykor kell kelni, és metrózni a világ végéről, annyira boldog voltam, hogy ott lehetek. Talán ezt érezték rajtam a főnökeim is. Az elhivatottságot. Szép lassan elkezdtem komolyabb feladatokat is kapni, lépegetni előre a ranglétrán. Stúdióasszisztens lettem. Aztán beajánlottak szerkesztőasszisztensnek a Mónika show-ba. Majd kiválasztottak a Kölyökklub vezetésére is.

– Emlékszem, többen úgy emlegettek, „az ország óvó nénije”. Még mostanában is…

– Igen, tartottam is tőle, hogy beskatulyáznak. Mondván, hogy a Kölyökklubot biztos csak egy „kölyök” vezetheti. De én egyáltalán nem éreztem magam annak! Viszont egy idő után már tudtam, váltanom kell. És azzal, hogy egyszer csak kiemeltek a műsorból, és egészen máshova helyeztek, tikos álmom vált valóra. Szó szerint.

– És mi volt az?

– Nem fogod elhinni. Egy főműsoridős, élő adásban dolgozni, ahol igazi hercegnő lehetek. Gyönyörű ruhák, smink, haj…

– Akkor jól beletrafáltak!

– Bele. És úgy képzeld el, hogy semmiféle előjele nem volt a dolognak. Behívtak az értekezletre, de ez mindennapos volt, hiszen szerkesztőként dolgoztam a műsorban, és hetente négyszer-ötször voltak stábmegbeszélések. Úgyhogy fogtam a kis jegyzetfüzetem, és gyanútlanul besétáltam a producer irodájába. Ő pedig minden körítés nélkül közölte: mostantól én vagyok a Szombat esti láz női műsorvezetője. És hogy egy hónapom van felkészülni. Nem kaptam levegőt… Tudod, mi volt az első gondolatom? Hogy Úristen, nehogy szóljanak Tamásnak (Náray Tamás divattervező – szerk.) még legalább két hétig, mert őrült fogyókúrába kezdtem… De akkor még hétpecsétes titok volt, hogy ki is lesz Stohl Buci párja. Még az első adás előtti nap is úgy próbáltunk a díszletben, hogy a táncosokat kiküldték előtte. Ők sem tudhatták… Aztán másnap volt nagy meglepetés és öröm.

– Lámpaláz?

A fejét fogja.

– Ne is mondd! Azt az érzést nem lehet leírni, mikor szólnak, hogy „tíz másodperc”, és elindul a főcím… És akkor el kell indulni lefelé azon a végtelennek tűnő lépcsősoron, a tűsarkúban, meg a földig érő estélyiben. Csak az volt a fejemben, hogy „tuti most fogok hasra esni!”.

A teljes interjút a Nők Lapja április 11-én megjelenő számában olvashatjátok!

A héten még a Nők Lapjában: • Hujber Ferenc tüzes tánca a jégen » • Teszteljük magunkat: mit tudunk az ezotériáról? »  • Lolával a játszótéren » • Meg kell mentenünk a férfiakat » • Segítség, mellényúltam! » • A szoptatás gyönyörűsége » • 10 tipp, hogy 5-ösünk legyen salátából » • „Jössz-e iskolába, kicsi leánka?” »