Tenyér, ha viszket…

A két igali gazember azért kapta a büntetést, mert már megint fölmásztak a templomtoronyba, és félreverték a harangot. Apjuk, drága megboldogult nagyapám, szigorú falusi tanító, nem ismert könyörületet. Ha rossz fát tesztek a tűzre, jön a verés. Egyszerű, ismeretlen nélküli egyenlet. És a verés jött is, mindig. A demokrácia annyiból állt, hogy apámék kiválaszthatták, milyen vesszővel verik meg őket. Az ismeretségi körömben végzett gyors közvélemény-kutatás után elmondható: szüleink idejében gyereket verni nemcsak hogy nem elítélendő, hanem egyenesen társadalmilag elismert cselekedet volt. Használatba vették a fakanalat, a vasalózsinórt, a seprűnyelet, a nadrágszíjat. Na és pofoztak. Sosem felejtem el anyám meséjét élete első pofonjáról. Azt, hogy még akkor, negyvenegynéhány éves, kétgyerekes anyukaként is emlékezett arra, hogy a fájdalomnál mennyivel nagyobb volt a szégyenérzet. Aztán persze apámból és anyámból is rendes ember lett. Pedagógusok, akiket szeretnek, szerettek a tanítványaik, és akik soha nem emelnének kezet rájuk. De ma már más idők járnak.

Vagy mégsem? Nyáron egy balatoni homokozóban találkoztunk Ivettel és Marcikával. Lola és a kisfiú békésen játszottak, én pedig békésen beszélgettem a mamájával. Arról, amiről a mamák a homokozóban szoktak, az élet fontos dolgairól. Ivett kedves, kiegyensúlyozott nőnek tűnt. Aztán, úgy dél körül, szedelőzködni kezdtünk. A gyerekek fáradtak voltak, és nem volt kedvük összeszedni a játékokat. Én kértem Lolát, Ivett kérte Marcit. Hiába. Nem telt el harminc másodperc, amikor Ivett embertelen hangon elkezdett üvölteni Marcival. És közben rángatta. „Azonnal elkezdesz pakolni, büdös kölyök!” Egy lökés. „Micsoda, ellenkezel?” Egy rántás. Lolámmal csak bámultunk, aztán önkéntelenül a szeme elé kaptam a kezemet, mint amikor valami durva jelenetet látok a tévében. Persze nem bírtam ki, csöndesen szóltam Ivettnek, hogy ezt talán mégsem kellene, hiszen nincs nagy baj, a gyerek fáradt, és nincs kedve pakolni. Erre velem is ordítani kezdett, hogy attól, hogy egy újságban írogatom a hülyeségeimet, nehogy azt higgyem, hogy mindent jobban tudok. Ekkor rájöttem, hogy Ivettnek nem a szegény gyerekkel van baja, hanem a világgal. Másnap nem jöttek le a partra, pedig vittünk Marcinak Túró Rudit.







De mielőtt kollektíve ízekre szednénk és gondolatban életfogytiglani börtönre ítélnénk Ivettet, legyünk őszinték. Először is, tegye föl a kezét az az anyuka (vagy apuka), akinek még soha nem viszketett a tenyere, amikor a gyerek a) zsírkrétával kiszínezte a szőnyeget, b) tizenöt perce nem hajlandó kiszállni az autóból, c) a tiltás ellenére megint pofon vágja a szomszéd kislányt, vagy d) egyszerűen fél napja egyfolytában, mindenért nyafog… Hát, kérem szépen, én most akkor bevallom önnek, kedves Olvasó, hogy nekem is szokott viszketni a tenyerem. Igen, az én tündéri kicsi lányom is rendszeresen kihúzza a gyufát itthon. Legutóbb éppen múlt vasárnap, amikor az én gyönyörűségem bal lábbal kelt föl. Ennek következtében pedig az egész napot végigelégedetlenkedte. Semmi nem volt jó neki, és mindent, amire azt mondtuk, hogy nem szabad, csak azért is megcsinálta. Nem is akárhogy. Közben végig minket nézett, szemében gonosz kis láng, szája sarkában önelégült mosoly bujkált. Este hatra annyira elfáradtunk, hogy a játszótérről hazafelé kifogytam a szép szóból, és amikor csak azért is megpróbált kilépni az úttestre, megszorítottam a kezét. Nem nagyon, csak egy kicsit jobban, mint a kereszteződésnél általában. Erre persze éktelen sivalkodással és rúgkapálással reagált, ami nem javított az idegállapotomon. Mint ahogy az sem javított rajta, hogy azonnal eszembe jutott Ivett és Marcika. És menten el is szégyelltem magam… Lola persze nem értette, miért kapom föl és csókolom homlokon, amikor ő éppen tudatosan rosszalkodik. Talán a meglepetéstől, talán azért, mert ő is belefáradt az egész napos kiképzésbe, hirtelen hangnemet váltott. „Mammma” – suttogta, és belefúrta fejét a nyakamba. A lámpa közben zöldre váltott, és mi átballagtunk. Estére a kedvencét, minipizzákat sütöttem neki. Újra nyugalom honolt a házban, nekem mégis az az érzésem, hogy nem utoljára írok a fegyelmezésről…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Tenyér, ha viszket…» • „Anyu, meleg vagyok!” » • Goda Krisztina új filmre készül » • Gombócból nem árt meg a sok! » • Boldog öregkor a nyugdíjasok állatoknak » • „Miért kell mindig pisilnem?” » • Szántó Dávid megvalósította álmát – Soma írása »