„Anyu, meleg vagyok!” 2. rész

„Anyám eltitkolta a barátnői előtt”

Virág Zsolt melegeknek szóló honlapot alapított

– Amikor először felmerült bennem, hogy meleg vagyok, rögtön édesanyámhoz rohantam – emlékezik vissza a 39 éves Virág Zsolt, a www.melegvagyok.hu honlap alapítója.

Pesti otthonában beszélgetünk. Igazi, kellemes férfilakás – sötét bútorok, néhány növény, számítógép, autómodellek…

– Tizenhárom éves voltam. Az Élet és Tudományban olvastam a bismarcki német hadseregről, hogy milyen elfogadóak voltak a meleg katonákkal, tisztekkel. Édesanyám már akkor is a legjobb barátom volt, így egyértelműnek tűnt, hogy neki mesélem el balsejtelmemet: attól félek, hogy én is ilyen leszek. „De miért, fiam?”, kérdezte. Én erre nem tudtam mit mondani. Ekkor arra kért, felejtsem el, mondván, butaság az egész… Jó gyerek voltam, igyekeztem elfelejteni. Kilenc évig tartott. Elnyomtam magamban a dolgot, jó mélyen; de havonta éreztem, hogy jó lenne beszélni valamiről egy papnak vagy pszichológusnak – azt azonban, hogy pontosan miről, nem tudtam.

Kamaszként már udvarolgattam is, de nem sok sikerrel. Utólag már tudom, hogy valójában nem érdekeltek a lányok. Húszévesen összejöttem az első – és mindmáig egyetlen – barátnőmmel. Boldog voltam, hogy végre megfoghattam egy lány kezét; örültem az első csóknak, annak, hogy járunk, hogy olyan vagyok én is, mint a többi fiú. Aztán ő szerelmes lett belém, én pedig nem… szakítottunk.

Még két évig próbálkoztam a lányoknál, aztán jött az első fiú érintése. Jó volt, és mégis erős lelkiismeret-furdalást okozott mindkettőnknek – hónapig bizonygattuk egymásnak, hogy ez még nem homoszexualitás. Aztán féltékeny lettem rá, amikor egy lánynak kezdett udvarolni… Be kellett ismernem magamnak: ha egy fiúra vagyok féltékeny, és vele szeretnék járni, akkor bizony meleg vagyok.


– Ekkor mondtad el édesanyádnak?


– Nem. Évekkel később ő kérdezett rá a strandon. Az unokatestvérem elment fagyit venni, ő pedig – derült égből villámcsapásként – egy barokk körmondattal rákérdezett, hogy „ugye, nem tervezem a nősülést…?” Én a szemébe néztem, és megkérdeztem, hogy tényleg tudni akarja-e. Majd annyit mondtam, hogy „nem”. „És azért nem, mert nem érzel vonzódást a lányokhoz?” „Azért…” Ő persze abban a pillanatban elpityeredett. Majd hirtelen felkapta a napszemüvegét – látta, hogy érkezik vissza az unokatestvérem, aki ijedten kérdezte, látva anyu arcát: „Mi baj?” „A fiam épp most mondta el nekem, hogy nem fog megnősülni…”


– Mi történt azután?

– Ami általában – legalábbis a megértőbb szülőknél – szokott. Először magát hibáztatta: biztosan ő rontott el valamit, ő nevelt félre… az egész azért van, mert elváltak, és az apám kevésbé foglalkozott velem… Aztán jött az „erről ne beszéljünk” korszak. Ez egyébként az egyik legrosszabb dolog. Ha tudod, hogy tudják a szeretteid, de úgy tesztek, mintha nem… Aztán elkezdett utána olvasni – végül is pedagógus – és szép lassan feldolgozta a tényt.


– Mit mondott? Tudta a dolgot korábban?


– Legalábbis sejtette, hiszen neki mutattam meg azt a bizonyos cikket tizenhárom évesen… De próbált arra gondolni, hogy biztosan pillanatnyi „őrület” volt, majd jó útra térek…


– És most milyen a kapcsolatotok?


– Jó, szerencsére, bár január óta, amióta nyilvánosan is felvállaltam a melegségem, újra sok a feszültség.


– Miért?


– Ő titkolta a barátnői előtt, nehogy megszólják… Félelme szerint vidéken még nem olyan elfogadóak az emberek… Anyu nem érti, „miért kell erről beszélni? Hiszen ez magánügy!”


– És miért kell erről beszélni?

– Mert az emberekben rengeteg téves sztereotípia él a melegekről, amit csak úgy lehet eloszlatni, ha minél többen megmutatjuk magunkat… A mai világban egy ilyen cikk is csak akkor lehet hiteles, ha vállalom a nevem, az arcom… azaz önmagam.


– Te sok meleget ismersz. Jellemző, hogy előbb-utóbb bevallják édesanyjuknak?

– Fogalmam sincs, hogy egyáltalán a melegek hanyadrésze bújik elő. Van, aki úgy áll hozzá, hogy ez az ő magánügye. Ő gyakorlatilag heteroszexuálisként éli az életét kifelé majd titokban, a hálószobában kiéli a melegség szexuális részét. Csakis a szexuális részét, semmi mást. Ő nem vállal fel párkapcsolatot, nem kötelezi el magát, hiányzik az életéből az együttélés, a párkapcsolat. Azt mondja magának, hogy nincs erre szüksége, helyette mondjuk a művészet a mindene…

Akiket én ismerek és felvállalják a melegségüket – mondjuk el mernek menni meleg közösségekbe – néhány év után általában elmondják a szüleiknek. A munkahelyükön legtöbbször titokban tartják a dolgot, de a barátok és a szülők tudnak róla.


– És a szülők? Elfogadók?


– Nem mindig. Minden család, minden történet más és más. Egyben azonban megegyeznek: az előbújás mindig azzal jár, hogy anyu sír…


„Anyám elzavart otthonról”

Hegyi Csaba édesanyja nehezen dolgozta fel a történteket

Hegyi Csaba tizenöt évesen jött rá arra, hogy meleg. Nem volt könnyű dolga az előbújással – a Szolnok melléki falusi fiú szerint azért, mert vidéken kevésbé elfogadóak az emberek.

– Egy tizenhét éves fiúba szerettem bele. Nagy szerelem volt (két évig jártunk együtt), mégsem volt bátorságom elmondani anyunak – barátként, osztálytársként mutattam be a páromat. A nagy félelmemben még álbarátnőim is voltak…


– Álbarátnők?


– Igen, a faluban volt egy leszbikus lány, akivel eljátszottuk egymás heteroszexuális párját a szüleink előtt…


– Mikor vallottad be?


– Két évvel ezelőtt, pont a névnapomon. Képtelen voltam tovább hazudni édesanyámnak. Úgy éreztem, tudnia kell, hogy tőlem nem számíthat unokákra. Egyszerűen kimentem a konyhába – épp ebédet főzött – és azt mondtam neki: „Anyu, baj van! Összejöttem valakivel…” Ő persze azonnal arra gondolt, hogy teherbe ejtettem egy lányt. „Nem” – mondtam – „rosszabb… Az a valaki egy fiú.”


– Mi történt?


– Zokogott. Leült a kis sámlira, és csak potyogtak a könnyei. Aztán azt mondta, hogy ez a vallomás neki felér egy szívrohammal… Én ugyan megpróbáltam nyugtatgatni, de rám parancsolt, hogy menjek el, és estig ne is lásson. Az öcsémet is átküldte játszani a barátaihoz.


– Estére lenyugodott?


– Igen, legalábbis úgy tűnt. Persze sokszor elmondta, mennyire fáj ez neki. Hogy ezzel én őt megalázom… hogy ki ne derüljön! Mégis, úgy tűnt, meg fog békélni. Nem gondoltam volna, hogy előbb-utóbb már agresszíven fogja kezelni a dolgot. Az elkövetkező évben normálisan éltük tovább a mindennapjainkat, igaz, a magánéletem tabu téma volt. Aztán, egyszer csak megszűnt a munkaviszonyom, és ez mindent megváltoztatott.


– Munkanélküli lettél?


– Munkakereső. Ráadásul olyan, akinek sürgősen kell állás… Anyu ugyanis egy héttel azután, hogy utcára kerültem, kijelentette: két napom van elköltözni otthonról, mert az ő házában buzi nem maradhat. Először nem értettem, miért ez a hirtelen fordulat, de aztán rájöttem: eddig sem biztos, hogy engem fogadott el, inkább az a kis pénz volt fontos, amit a keresetemből hazaadtam… Elköltöztem. Azóta Budapesten élek. Van munkám, van párom. Alapvetően boldog vagyok.


– És édesanyád? Hiányzik?


– Nagyon. Később ugyan újra felvettük a kapcsolatot – akkor azt mondta, mióta nem lát minden nap, könnyebb elfogadnia engem. Azonban hamarosan újra hullámvölgy következett… Mostanában megint úgy nyilatkozik, hogy nem akar látni.

„Megölné anyámat…”

Tibor és Ádám másfél éve vannak együtt. Nagy szerelem, mondják, és tényleg ezt sugallja a szemük, amikor egymásra néznek. Ám egymás kezét sem fogják meg, miközben beszélgetünk – azt mondják, nem akarnak senkit sem provokálni, miért is tennék, nem jó az senkinek…

Tibor fényképpel is vállalná ezt a cikket, de nem szabad, hiszen Ádám szülei nem tudnak semmiről. Aki szerint nem is fognak – azt mondja, nem élné túl az édesanyja. Hiszen mélyen vallásos, katolikus… Ádám úgy érzi, nem tehetné meg vele, hogy szembesítse a dologgal. Marad a hazugság, és az évek, amelyek anélkül telnek, hogy megházasodna…


– Biztos vagy benne, hogy semmit sem sejt édesanyád?


– Szerinted? – nevet – Nézz rám!

Valóban. Magas, sportos, férfias mozgású, mély hangú – az a típus, akit biztosan sok férfi irigyel is, mondván, biztosan minden nőt megkaphat…

– Sokakban nagyon torz kép él a melegekről: hogy mindegyikünk kelleti magát, hogy nőiesek, pipiskedők vagyunk… Talán azért van ez így, mert a médiában is mindig ezek a „dísz-melegek” szerepelnek. Végül is mindegy. A lényeg, hogy a sztereotípia – számtalan negatívuma mellett – kivételesen előnyt is ad: édesanyám sosem fog rájönni…


– És mik ennek a sztereotípiának a negatívumai?


– Mert rettenetes előítéleteket gerjeszt… Az emberek azt hiszik, hogy minden meleg olyan, mint azok a „magamutogató buzik”, és sokszor ezért képtelenek elfogadni a másságot. Pedig sokan vagyunk, meglepődnél, mennyien. Az ismerőseid között is. És normális, jó fej emberek vagyunk, akikkel beülsz esténként sörözni…


– Tibor, téged nem zavar, hogy sosem fogod megismerni Ádám családját?


– Sajnálom, hogy szerelmem életének ebbe a fontos részébe sosem fogok belelátni. De el kell fogadnom – halkul el a hangja – tudod, sokat mesélt a szüleiről, jó emberek. Megérdemlik, hogy ne tudják meg…


Egy profi édesanya tanácsai…

Szenteh Natália sorstárs édesanyáknak segít

Szenteh Natáliának két fia van: az egyik meleg, a másik heteroszexuális. A kisebbik körülbelül 19-20 lehetett, amikor úgy döntött, hogy felvállalja másságát. Addig persze nem sejtettek semmit. Natália ma már nemcsak, hogy elfogadta a fiát, de más édesanyáknak segít feldolgozni a sokkot…

– Amikor a fiam elmondta nekünk, a család reakciója tipikus volt. Ilyenkor az édesanya elkezd sírni. Az édesapa hallgatásba burkolózik, bezárkózik, nem reagál semmit. A két évvel idősebb báty pedig szintén hallgat, de ő azért, mert alapvetően nem izgatja a dolog.


– Mi ilyenkor az optimális forgatókönyv? Hogy viselkedjen a család?


– Fontos, hogy a szülő ne zárkózzon el, hogy megbeszélje a dolgot a gyerekkel. Ne legyen szégyenlős a témát illetően! A fiatalok pedig fogják fel azt, hogy amivel ők évekig barátkoztak, azzal a szülő egy pillanat alatt szembesül. Legyenek nagyon-nagyon türelmesek! Ne várják el azt, hogy a szülő rögtön a nyakukba borul (még ha állítólag ilyen is van), hiszen ezt neki is fel kell dolgoznia. A gyerek ebben sokat segíthet, elsősorban azzal, hogy készségesen válaszol a kérdésekre.


– Milyen kérdésekre? Mi az, ami ilyenkor elhangzik?


– A legnaivabb dolgoktól a legmélyebb kérdésekig. Én, például, nem tudtam a témáról gyakorlatilag semmit. Azt hittem, hogy a homoszexualitást büntetik – hogy még mindig börtönnel szankcionálják… Aztán eszembe jutott, hogy azt hallottam, hogy ez egy betegség. A fiam elmondta, hogy a kutatók már rég megállapították: ez egy helyzet, egy állapot. Aztán persze eszembe jutott, ami előbb-utóbb minden szülőben felmerül: hogy nem lesz tőle unokám… Erre ő is csak annyit tudott mondani, hogy majd a bátyjától…


– Ma már hivatásszerűen foglalkozik azzal, hogy olyan szülőknek ad segítséget, akik épp megtudták, hogy meleg a gyermekük… Milyen gyakori az előbújás az édesanya felé?


– Minél fiatalabb korban jön rá a gyerek a másságára, annál nagyobb az igénye, hogy elmondja az édesanyjának. A fiatalabbak érzelmileg sokkal jobban kötődnek még a szüleikhez.


– És kik az elfogadóbbak, az édesanyák vagy az édesapák?


– Mindenképpen az anyák. Az apák jóval kevésbé toleránsak, sokszor sértődöttek. Az anyák általában hamarabb látják be, hogy ez az ő gyerekük, és a legfontosabb az ő boldogsága…


– Mi a nehezebb? A gyereknek magának elfogadni a másságát, vagy elmondani a szülőknek?


– Azt hiszem, az előbbi. Főleg a mai társadalomban …


– És miben tud segíteni egy édesanya?


– Lelki támaszt tud nyújtani. Ha meghallgatja azt, amit a gyerek el akar mondani… Fontos, hogy a gyerek érezze: a szülei ott állnak mellette, és számíthat rájuk. Aztán jön a többi dolog – például, hogy a gyerek nyugodtan hazahozhatja az azonos nemű szerelmét, mondjuk karácsonykor…


– Azért ez kellemetlen lehet az első alkalommal…


– Nem az, higgye el. A fiatalok kultúráltan fognak viselkedni, és ha az ember eléggé utána olvas ennek az egésznek, akkor képes lesz túllépni rajta. Főleg amikor látja, hogy a gyereke boldog…

Sorozatunk első részét, melyben egy anya megrendítően őszintén beszél fia előbújásáról, itt olvashatjátok. Ha szeretnétek a témához hozzászólni, gyertek a fórumra, vagy írjatok a g.kertesz@sanomabp.hu email címre!

 

 

Még több az e heti Nők Lapjából: • Ahol a gyerekeké és a pingpongé a főszerep…»  • Kis pénz – nagy ebéd » • Készüljünk a várandósságra…»  • „Háromezer dollár, és magáé a kisbaba” » • Miért nem kívánjuk egymást? » • Nők és az életkor – Jakupcsek Gabriella »   • A Da-Vinci kiállítást látni kell! » • Loladoktor rendel »