Se vele, se nélküle

Kedves Soma!

A Nők Lapja Cafén rendszeresen olvasom a tanácsaidat, amelyek sokat segítettek nekem. Most azonban mégis úgy érzem, kezd kicsúszni a lábam alól a talaj.

Történetem kicsivel több mint fél éve kezdődött. A párom egyik napról a másikra közölte velem, hogy vége. Indok nélkül, öt év után. Ekkor indult el a lavina!

A „közös” otthonból albérletbe költöztem, sajnos a munkahelyem is megszűnt. Azóta sem találok rendes munkahelyet. Most asszisztensként dolgozom, illetve dolgoznék, ha lenne feladatom. Már a harmadik hónapomat kezdem, és napi nyolc órában csak ülök, szinte nem csinálok semmit. Ettől teljesen kikészülök, mire lejár a műszak. Senki nem szól hozzám, nem segítenek, ha valamit rosszul csinálok, nem javítanak ki, hogy legközelebb jó legyen, abszolút negatív a hozzáállásuk – szerintem. Nem szeretek bejárni, reggelente görcsbe rándul a gyomrom.

De visszakanyarodnék a szerelmi szálhoz. Tehát a párom dobott, viszont tartjuk a kapcsolatot. Ünneplünk minden jeles napot, feljár hozzám, én is hozzá. Persze a szexet sem hanyagoljuk, sőt… Én még mindig szeretem őt, és annak ellenére, hogy mint utóbb kiderült, nem volt hozzám őszinte, talán újra is kezdeném vele. Azt, hogy ő mit szeretne, nem igazán tudom, ritkán beszél az érzéseiről. Állítása szerint nem akar már engem, de bújik, cirógat, naponta felhív, és engem ezzel teljesen összezavar. Mire eljutok addig a pontig, hogy lezárom ezt a fejezetet, biztos újra felbukkan, és kezdődik minden elölről!
Egyszerűen nem tudom, mitévő legyek, nem igazodom ki magamon, nem tudom, igazából mit is szeretnék, mi lenne jó… Új munka – új pasi, régi munka – régi pasi, új munka – régi pasi, régi munka – új pasi?

Remélem, érted a problémámat, és kérlek, ha tudsz segíteni, segíts!

Üdvözlettel: Ildikó

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Kedves Ildikó!

Jó kis adrenalintermelő, szadomazó tangót gyártottatok magatoknak! Merthogy, mint tudjuk, adrenalin nélkül nincs igazán jó szex (hacsak nem nagyon tudatos). Szóval dobott a pasid, ami azt jelenti, hogy: „ünneplünk minden jeles napot, feljár, én is hozzá, és persze a szexet sem hanyagoljuk”, „bújik, cirógat, naponta felhív”. Hát akkor jól kirakott, remekül sikerült a szakítás. Na, ezt hívja úgy a pszichológia, hogy „double-bind”. Ez a kettős kötés vagy kettős csapda, amikor mást mond a verbális kommunikáció, mint a tett, a valós érzelem vagy a metakommunikáció. Az ilyen anyák gyermekei könnyen válhatnak skizoiddá vagy borderline-alapzavarossá… Az egymásnak ellentmondó üzenetek vagy következmények súlyos stresszt okoznak. Ez nem könnyíti meg a gyermekek életét. Hogy a párodnak milyen volt az anyukája, azt én nem tudhatom, de azt sejtem, hogy erre a viselkedésre valahonnan hoznia kellett a mintát.
Még annyit hadd mondjak el a double-bind alapmintájáról, hogy ezt általában dependens (függő) viszonylatok leírásakor használják. Például az olyan szülő-gyermek kapcsolatban, ahol a gyermek nem talál a problémákra megoldást, de elmenekülni sem tud abból. No de te sem gyermek, sem függő nem vagy. Nyilván érett, felnőtt nő vagy, aki felelősségteljesen éli meg a döntéseit.
Mit tehetsz tehát ebben a helyzetben? Először is el kell döntened, hogy tényleg szeretnél-e ezzel a férfival maradni (mert töretlenül vele vagy, mindegy, mit beszél, ezt vedd észre!), vagy sem? Amennyiben úgy érzed, hogy ő a te embered, akkor segítsd magad tudatosan! Állj a sarkadra, és nézd meg az egész ügyet kívülről! EGYÜTT vagytok, még akkor is, ha külön lakásban! Ami egyébként egy hosszú távú párkapcsolatban nagyon szexi. A legoptimálisabb, ha van közös és külön kuckó is. (Nekem többek között ezért volt annak idején leánylakásom – amelyből már totálisan kitúrtak a gyerekeim.) Lehet, hogy sok volt már a pasidnak a folyamatos együttlét. Ha hosszú távon túlzottan egymásra tapad két ember, az megöli a kapcsolatot.

A lényeg az, hogy a függetlenség és az elkötelezettség harmóniájában legyenek. Tehát tudni, hogy hozzá tartozol (már ha valóban hozzátartozol), de az is fontos, hogy legyen egy mindenkitől független autonómiád is. (Mindannyian egyedül születünk, halunk meg, és tesszük, gondoljuk, érezzük végig életünk egy tetemes részét.) Még ha az ember a lelke másik felével is él együtt, akkor is van egy mindenkitől független élete, az ő egyedi, saját élete. Hiszen amellett, hogy összetartozunk, és össze is vagyunk egymással kötve, minden lélek különálló. Ha ezt a függetlenséget nem adjuk meg magunknak és a másiknak (mert túlzottan birtokoljuk, féltékenyek vagyunk, nem tudunk magunkkal együtt lenni, nincs koncepciónk a saját életünkre vonatkozóan, túlzottan instabilak vagyunk belül), és rátapadunk a másikra, akkor elveszítjük a vonzást. Hiszen az, aki „rajta” van a másikon, nem tudja vonzani. Az csak egy bizonyos távolságból lehetséges.
Ez tehát a kapcsolatok működésében a „húzd meg, ereszd meg” törvénye. Ha elképzelünk két mágnest, azok egy bizonyos távolságra kell, hogy legyenek egymástól, hogy vonzzák egymást. Ha túl messze vannak egymástól, létre sem jön a vonzás. A „túl messze” két emberre vonatkoztatva nem a távolságot vagy az időt jelenti, hanem azt, hogy nincs igazán közük egymáshoz. Ha pedig túl közel vannak egymáshoz, hogy már rá is cuppant, rátapadt, akkor megint csak nem beszélhetünk vonzásról. Azt te tudod, hogy abban az öt évben mennyire szorosan voltatok együtt, és mért kellett a párodnak hirtelen több levegő. Oka biztosan van. Hogy ez valóban egy hozott double-bindos viselkedés, vagy pedig épp az adrenalin fenntartásáért és a függetlenség-elkötelezettség arányáért folyó küzdelem, azt ennyiből nehéz megítélni. Az biztos, bármilyen motivációból is teszi, a tettei azt üzenik, hogy kellesz ennek a férfinak!
Ha az anyai mintából hozott, fent említett kettős kötésről van szó, akkor nagy türelemre lesz szükséged, ami egyben egy csodálatos próbája lesz a szeretetednek. Ez komoly fejlődési lehetőség lesz számodra.
Tudatosan kell magad ahhoz tartani, hogy a kétféle kommunikációból csak az egyiket veszed komolyan, jelen esetben pedig szerintem ez nem a szavak, hanem a tettek szintje. Tehát hiába mondja neked azt, hogy ő nem akar, a lényeg, hogy hív, bújik, ölel, cirógat, rendszeresen veled van. Nem kell törődni azzal, amit mond. Sőt szerintem beszéltetni sem kell, amit elmond magától, elmond, amit nem, azzal most ne foglalkozz. A lényeg, hogy örülj az együttléteknek, élvezd ki minden morzsáját, és ne akarj mást, mint ami van. Ne szenvedj semmiféle gyártott hiánytól! Élvezd a jelent! Nézd meg, akkor mi lesz, merre indul el a változás.
Viszont ha mindez azért történik, mert fél a kötődéstől, akkor adj neki több levegőt, és ne követelőzz! Ahogy hátrébb lépsz, és a különféle önképző és önkényeztető programjaid miatt nem fogsz mindennap ráérni, azonnal izgalmasabb leszel. Ezt ne dühből vagy dacból tedd, hanem azért, mert neked is szükséged van a szabadság megélésére. Ahogy rákapsz az ízére, egyre jobban fogod élvezni. Járj el uszodába, táncolni, jógázni, kirándulni, bárhova, ami téged feltölt és ellazít.
Erre nemcsak a párkapcsolatod miatt van szükség, hanem a munkahelyi stresszeid miatt is. „Vagy megszoksz, vagy megszöksz.” Vagyis vagy megtanulsz ezen a munkahelyen olyan helyzetet teremteni magadnak, amelyben jól érzed magad, vagy keresel újabb állást. De ma már az a tapasztalatom, hogy ha valakinek nincs félretett pénze vagy támogató anyagi háttere, akkor felelőtlenség a bizonytalanba kilépni. Tehát a továbblépést is profin érdemes megtenni, vagyis csak akkor, ha van helyette jobb. Ha az ember negatív attitűdben létezik, akkor nyilvánvaló, hogy mindent negatívabban lát. Tehát a helyes döntés meghozatalához át kell hangolnod magad! Ebben az imént említett pozitív élmények (rendszeres mozgás, lazítás) is segítenek, de ajánlok egy-két gyakorlatot is:
Gondolatstop, amelyről a múlt heti levelemben olvashatsz, pozitív vizualizáció, illetve egy mindennapos naplóvezetés. A naplóban nap mint nap leírod, mi a legrosszabb, ami történhet veled, mi a lehetséges legjobb, és mi a legvalószínűbb. Este pedig azt, melyikhez állt a legközelebb a valóság.
Emlékszem, amikor húszévesen a debreceni fatelepen dolgoztam rönktéri köbözőként, a napi nyolc órából kb. csak hatot dolgoztam. Ezt én egyáltalán nem bántam, világéletemben le tudtam magam foglalni. (Most is, ha három lenne belőlem, mindnek tudnék feladatot adni.) Tele volt a fiókom könyvekkel, mindennap legalább két órán át írtam a naplómat, verseket tanultam, készültem a Színművészetire. Ha nincs elég feladatod, ahelyett, hogy szorongsz, tanulj, olvass, írj, nyiss a kollégák felé! Ne azt várd, hogy ők mosolyogjanak, mosolyogj rájuk te! Nyugi, mindenkinek megvan a maga keresztje, mindenki a saját mozijában van, emiatt aztán alapvetően magukkal vannak elfoglalva az emberek. Törd át a saját faladat, nyílogass, adj több bizalmat a kollégáidnak! Ne arra várj, hogy mások megszólítsanak, lépj te oda hozzájuk. Ne azt várd, hogy kijavítsanak, kérj te segítséget! Ahogy te pozitívabb leszel velük, hidd el, ők is veled!

Ezenkívül ajánlom a site-omon (www.somamamagesa.hu) az Írások link alatt a „Lehet önbizalomra is gyúrni” című írásomat, amely egy konkrét kineziológiai önbizalom-erősítő gyakorlat. (Azt már nem is mondom, hogy az oldás és a Hellinger-terápia neked is jót tenne, mert ez alapjárat lenne mindenkinek.) Ezt mindennap kétszer csináld meg, legalább hat héten át! Hatni fog!

Szóval, kedves Ildikó, nagyon izgalmas önismereti kalandban vagy éppen, kívánok hozzá sok-sok erőt!

Soma Mamagésa