D. Tóth Kriszta: Év végi vallomás

Fotó: Lukács Dávid

Mostanában gyakran kérdezik meg Lolától, hogy mi szeretne lenni felnőttkorában. Talán a nagylányos frizura teszi. Megnőtt a haja, és minden másnap megengedi, hogy copfot csináljak neki. Akkor úgy néz ki, mint egy komoly hölgy. Olyankor esténként büszkén húzza ki magát a tükör előtt, és megkérdezi, fölveheti-e a fekete lakkcipőjét. Hát persze, hogy fölveheti. „Talán balett-táncos leszek, mama” – kiáltja, de nem fordul hátra, nézi magát folyamatosan. „Vagy sellő, de csak néhány hónapra.” És összenevetünk, mert mindketten tudjuk, hogy csak viccel. Mostanában sokat viccel. Copfja van, fekete lakkcipője és humorérzéke. Az én nagylányomnak.

Az év vége felé mindig jobban odafigyelek az időre. Észreveszem a múlását. Hiszen olyan sok minden emlékeztet rá – már megint itt van Lola születésnapja, jön a Mikulás, itt a karácsony, tervezzük a családi látogatásokat… Ránézek a lakkcipős, tükör előtt pörgő lányomra, aztán belenézek én is a tükörbe. Nincs rajtam smink, a hajam kócos. Kényelmes, zsebes nadrág van rajtam, egyszerű póló és meleg, puha zokni. Játszóruha. Azon gondolkodom, vajon hány évesnek nézek ki. Hosszú évekig, még a közelmúltban is, mondogatták nekem sminkes, fodrász, öltöztető kollégák a televízióban, hogy fiatalabbnak tűnök a koromnál. Pedig ők aztán látják a ráncaimat. És látom őket én is. Az apró, sugárszerűen kifutó csíkokat a szemem sarkában, ha nevetek, meg az orrom két oldalán a szám széléig húzódó nagyobbakat. Azok mindig ott vannak. Jobb napokon halványabban, a rosszabbakon hangsúlyosan, mint két ferde felkiáltójel. „Gyere, játsszunk, mama!” – vágja félbe a ráncos gondolatokat Lola. „Játsszuk azt, hogy én vagyok az anyuka és te vagy a gyerek.” Így hát újra gyerek leszek, a kedvéért. Ő pedig az anyukám. Tesz-vesz a kis konyhájában, közben odajön, megpuszilja a homlokomat és megsimítja a tarkómat – éppen, ahogy én szoktam az övét. Elém tesz egy pohár vizet, és egy apró üveggolyót ad a kezembe. „Itt a vitaminod, kislányom, rágd meg jól!” Olyan természetesen mozog, mintha erre született volna.

Én magam erre születtem. Ma már tudom, és be is merem vallani magamnak. Hosszú út volt eljutni idáig. Hiszen olyan hivatásom van, ahol az anyai ambíciók nem biztos, hogy jó pontnak számítanak. Sokáig nem is nagyon hittem abban, hogy lehet mindkettőt akarni. A munkát és a családot. Tudtam, nem, inkább reméltem én, hogy egyszer lesz majd gyerekem, de sokáig egyáltalán nem tudtam elképzelni magamat anyaként. Titkon, irigykedve figyeltem a legjobb barátnőmet, aki mindig is tisztában volt vele, hogy legalább kettő, de inkább három gyermek édesanyja akar lenni. Én meg közben újabb és újabb feladatokat akartam, kihívást, sikert, ilyesmit. „Addig, amíg még fiatal vagyok!” Aztán jött Lola, épp a legnagyobb kihívás meg siker kellős közepébe. És olyan természetes volt az egész! A maga küzdelmességével, fájdalmával, a dilemmákkal, a melléfogásokkal együtt. Mintha mindig is ezt akartam volna csinálni. Hazaérni a munkából, tenni-venni otthon, a lányom kezébe nyomni a vitaminját.

Egy hónap múlva 35 éves leszek. Amikor anyám 35 volt, én 12, és neki már csak tíz éve volt hátra igazságtalanul rövid életéből. Emlékszem, ő is meg-megállt a tükör előtt néha, az ujjaival hátrahúzta a bőrt az arca két oldalán, és nevetve azt mondta: „Nézd, így néznék ki, ha Hollywoodban laknánk.” Anyám rettegett az öregedéstől. „Nem akarok ráncos lenni és öreg – mondogatta hol viccelődve, hol szomorúan –, és nem akarom, hogy nektek kelljen pelenkáznotok engem. Isten ments, az borzasztó lenne!” Hát, ez bejött neki. Nem öregedett meg, ő most már mindig 45 lesz, vagy még fiatalabb. A múltkor Lola látott a televízióban, és azt mondta, hasonlítok rá – pedig ő csak fényképekről ismeri. De igaza volt, egy kivétellel. Én nem bánom az öregedést. Nem bánom a ráncokat. Azt, hogy, így a 35 küszöbén, szemérmetlenül élvezem az anyaságot. Szeretem, hogy múlik az idő körülöttünk, örülök, hogy megint itt a karácsony, hogy megint eltelt egy év, és tetszik, ahogy a nagylányom komolyan elgondolkodik azon, vajon mi szeretne lenni, ha nagy lesz.

„Anyuka!” – vágta rá nagy nehezen a néni kérdésére a kapualjban. „Vagy óvó néni! Mert ők még fizetést is kapnak azért, hogy játszanak velünk egész nap. És sok gyerekük van egyszerre.” Ezt kívánom minden kedves olvasónak az új évre. Hogy szeressék önök, szeressétek ti is az időt!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Hólabda, avagy kit, mivel lepnének meg a színészek? » • Német karácsony: a mennyei Stollen receptje » • Új babát hozott a Jézuska » • Karácsony válság idején » • Törőcsik Mari nem tudja fölfogni, honnan jött vissza? » • Mit kapnak a hírességek gyerekei karácsonyra? » • Szeretetsütemények – Az életünk függ a karácsonyi evészettől? »