D. Tóth Kriszta: Nincs titkunk

Nagyjából másfél éve összeszámoltam, hogy Lola eddigi (addigi) életében úgy ötvenezer kilométert utazott, a zömét repülőn. Én pedig, nagyrészt a munkámból adódóan, ennek a sokszorosát. Az első repülésre máig kristálytisztán emlékszem. Tizenhat éves voltam, tanulmányi ösztöndíjat nyertem, és Amerikába mentünk. Számomra vadidegen diákokkal, akik Magyarország minden pontjáról érkeztek, és pontosan ugyanannyira meg voltak szeppenve, mint én. 1991-ben még nem lehetett Budapestről egyenesen Amerikába repülni, mi Prágán keresztül mentünk. És meglepődtünk, amikor a csehszlovák légitársaság utaskísérője pálinkával kínált minket. Köszöntem, nem kértem belőle, de egy kicsit megnyugodtam, talán mégsem lesz olyan nagyon szörnyű ez az utazás. Aztán mire megérkeztünk New Yorkba, eldöntöttem, hogy repülni a világ egyik legfantasztikusabb dolga. Ezt a felismerést pedig húszévesen néhány ejtőernyős ugrással végérvényesen megerősítettem. Mire Lola megszületett, hat számjegyű kilométer-mennyiséget repültem, és soha nem éreztem halálfélelmet.

No, ez az egyik dolog, ami alapvetően megváltozott 2005. október 30-án. A lányom születésével valamit átprogramoztak az agyamban, aminek köszönhetően nemcsak a testzsírszázalékomat nehezebb kontrollálni, mint azelőtt, hanem a félelemközpontom is aktivizálta magát. Édesanyaként első légi utam Brüsszelből Budapestre vezetett, méghozzá a két és fél hónapos Lola társaságában. A másfél órás út alatt nyolcszor hittem azt, hogy meghalunk. A fülem minden apró hangra kétszeresére nőtt, a gerincem helyén vasoszlop, a tenyeremből csavarni lehetett volna a vizet. Lola persze semmit nem vett észre az egészből, őt csak a mellettünk ülő középkorú úr pecsétgyűrűje érdekelte. Akkor kezdődött az én kis fel- és leszállási szertartásom. Levegő kifúj, szem behuny, hátradől, ujj kulcsol. És közben belül, szigorúan csak belül, mantrát ismételget: „nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj…” A világ pörög, a repülőgép száguld, sokfélék vagyunk, én így zárom ki magamból az őrületet.

Azóta gondosan őriztem a titkot. Azt, hogy én, a nagy világutazó, bizony rettegek a repüléstől. Lelki szemeimmel a hajtóműbe repülő madárrajokat látok, forgószelet, hirtelen föltámadó vihart, váratlan műszaki hibát, mindkét pilótát kiterítő ételmérgezést… ilyesmit. Mindezt persze a legnagyobb csöndben. Idén nyárig nem is volt semmi gond. Lolának meg sem kottyan a repülés, fel- és leszálláskor általában az egyik mesekönyvét vagy képregényét bújta, esetleg mazsolát majszolt, és nézett ki az ablakon. Semmi esetre sem azzal foglalkozott, hogy az anyját mellette éppen megüti a guta. Összekulcsolt ujjaimat rendre elrejtettem a pulóverem alá, a „nemleszsemmibaj”-t némán ismételgettem, a hátradőlés pedig, lássuk be, nem olyan nagyon feltűnő egy repülőgépen ülve. Senki nem vett észre semmit – gondoltam én. Aztán augusztusban, amikor nyaralni indultunk, egyszer csak látom, hogy Lola összekulcsolja mutató- és középső ujját, és látványosan kifújja a levegőt. Majd hátradől. „Hát veled meg mi van?” – kérdeztem tőle. „Hogyhogy mi van? Hát felszállunk, nem? Ilyenkor ezt kell csinálni” – válaszolta. És lehunyta a szemét.

Hát így. Nekem, szülőként ugye, az lenne a dolgom, hogy aggódjak a gyerekemért – és nem az, hogy átadjam neki a szorongásaimat. Az én feladatom az, hogy mondjam neki: menj, és hódítsd meg a világot! Még akkor is, ha közben fejben arról készítek listát, hogy mi mindenért nem biztonságos menni és hódítani… Éveken át azt hittem, hogy a félelmem csak az enyém, hogy sikeresen álcázom a tüneteket és adom a nyugodtat. De persze a gyerekek mindent észrevesznek. És kíméletlenül másolatot készítenek rólunk. A félelmeinkről is. Csakhogy… ebben az esetben Lola szemhunyása nem tartott tovább három másodpercnél. Újra rám nézett, az ujjait szétkulcsolta, előrehajolt, és a világ legtermészetesebb hangján azt mondta: „Na, most már fölszállhatunk. Elhoztuk a mesekönyvemet, mama? Mesélsz?” Odaadtam neki a könyvét, és elnevettem magam. Hát persze, hogy mesélek. De közben, szigorúan a kardigánom zsebében, összekulcsoltam az ujjaimat a bal kezemen.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Dögös anyuka lettem! – Lilu végre megmutatja kisfiát » • Kávé, tea – másképpen » • Az 5 legjövedelmezőbb sztármellékes » • A magas vérnyomás természetes gyógymódjai » • A fotó, amelyen igazán én vagyok » • Kismamák nagy szükségeben- -Nők Lapja riport »